vissza a cimoldalra
2020-06-04
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11497)
A csapos közbeszól (95)

Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4595)
Bartók Rádió (774)
Pantheon (2648)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62175)
Operett, mint színpadi műfaj (4318)
A MET felvételei (462)
Kolonits Klára (1175)
Franz Schmidt (3610)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1952)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (3898)
Momus-játék (5850)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4811)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7358)
Kimernya? (3638)
Társművészetek (1717)
Opernglas, avagy operai távcső... (20488)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

940   Búbánat • előzmény939 2017-11-29 10:15:19

Gaetano Donizetti

 S. Zachár Ilona: Donizetti

EGY NAGY ZENEKÖLTŐ ÉLETE

Rózsavölgyi és Társa  (Budapest) , 1944 
Félvászon , 256 oldal

„Donizetti élete egy pinceodúból induló vakító fénysugár, amely a legmagasabb szférákba tör, hogy azután meredeken lebukva, az őrületbe tűnjön el kortársainak szeme előtt. S. Zachár Ilona ezt a hánytatott életet két oldalról mutatja be: a zeneszerző pályafutását, a maga szörnyű csalódásaival, észvesztő diadalaival és vele párhuzamosan az ember életét, míg elnyeri Róma egyik legelőkelőbb leányának kezét és végigéli vele eszményi házaséletét, amely két gyermeküknek és a fiatal asszonynak korai halálával tragikumba torkollik és oka lesz a zeneköltő későbbi bolyongó, nyugtot nem lelő, kóbor életének.”

ELŐSZÓ

Részlet a könyvből:

„Amidőn az Ur megharagudott az emberre, megátkozta őt. Megbüntette az apák vétkét »negyedíziglen« fiaikban, de meg is jutalmazta azokat, akiket erre méltónak talált. És sokszor büntetett csak azért, hogy aztán jutalmazhasson. Gyakran sújtotta híveit azzal, hogy nyomorban, szegénységben kelljen élniök, hogy megvédj é őket a fényűzés és jólét kísértései ellen. Mint ahogyan az Ur Jézus mondta: »Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek az Isten országa«. 
Ilyen megpróbáltatásnak tette ki az Ur a Donizetti családot is... Nem sújtotta világraszóló szenvedésekkel, mártírhalált sem juttatott nekik osztályrészül...”

939   Ardelao 2017-11-29 00:59:53

EGY NAGY ZENESZERZŐ EMLÉKÉRE!

220 évvel ezelőtt, ezen a napon született GAETANO DONIZETTI.

(1797. november 29. – 1848. április 8.)


«Donizettit hazavárják»  

Írta: S. Zachár Ilona

Bergamóban, ebben a szép, ősrégi olasz városkában, megszólalnak a harangok. De nem úgy csengnek-bongnak, mint ahogy illenék egy örömünnepen; inkább olyan méla és szívfájdító a hangjuk, akár a halál-harangé. Pedig ma örömünnep van! Hiszen a bergamói lakosság most várja vissza annyi év után imádott, rajongott fiát, a hírneves zeneköltőt, Gaetano Donizettit.

Basoni báróné és leánya boldogan sürgölődnek szobájukban, hogy mindent elrendezzenek, mire a nagymester jön. Náluk lakik majd, hiszen egyedül van, senkije sincs már ezen a világon. A halál elragadta tőle még ifjú korában szüleit, ifjú feleségét, gyermekét. Nem csoda, ha a fájdalom búskomorrá tette és hosszú éveken át úgy bolyongott a világban, mint aki sehol sem találja többé helyét. És nem csoda, ha olyan betegesen vágyott haza Olaszországba, Bergamóba, szülővárosába, ahol minden bokor, minden fa olyan drága neki. Már négy éve készül haza. Sem Bécs ünneplése, sem Párizs lelkesedő hódolata nem bírja a bánatos zeneköltő jéggé dermedt szívét felmelegíteni. Haza akar jönni, haza. ... A párizsi orvosok azonban félremagyarázzák a gyászoló férfi szomorúságát. Felteszik magukban, hogy meggyógyítják a nagymestert s cselt eszelnek ki. Elhitetik vele, hogy hazaviszik Bergamóba; közben azonban ideggyógyintézetbe, az őrültek házába hurcolják, ahol Donizetti előbb kétségbeesetten tombol, tiltakozik, könyörög, majd végkép elhallgat. Olyan apatikus, hogy már semmi sem érdekli többé.

Csak egyre azt hajtogatja:

— Haza akarok menni, haza. ...

Két évig tartották fogva Donizettit, amíg végre belátták, hogy a nagy zeneköltőn már nem tudnak segíteni. És akkor végre hazaengedik. Haza, Bergamóba. ...

Basonl báróné leánykája már gondosan Igazgatja is a karosszéket, hogy Donizetti beleülhessen; felnyitja a zongorát, hogy játszhassék majd rajta. És a mester barátai is odasereglenek. Arcukon örömteli mosoly, boldog elragadtatás, a várakozás édes izgalma.
— Istenem, csakhogy végre visszakaphatjuk őt — rebegi kezét összekulcsolva a báróné. — Micsoda boldogság! Annyi év után! Most végre kárpótolni fogjuk, annyi gyötrelmes egyedüllétért, annyi szenvedésért. Szerető szívek veszik majd körül!

— Szegény Donizetti! — suttogja maga elé barátja s egykori háziorvosa. — Meg kellett ezért a hazatérésért szenvednie. Hja, az életben nem kapunk semmit ingyen. Mindenért meg kell a sorsnak fizetnünk. És sokszor, sokszor még azt a kis boldogságot is olyan későn kapjuk. Akárcsak Donizetti.

Odalent felzúg az éljen. A báróné és a barátok lerohannak és megállnak a legfelső lépcsőn, úgy várják a nagy vendéget, kezükben hatalmas virágcsokorral.
És ekkor megáll a kapu előtt a csukott, fekete batár és egy idegen férfi ugrik ki belőle; kisegíti a nagy vendéget. Az összegyűlt sokaságon megdöbbenés viharzik át; az előbbi mosoly helyére rémület rajzolódik. Mert most ismernek rá abban az összetört, meggyötöri alakban, akit ketten is támogatnak már a bejárat felé, s akinek hófehér feje erőtlenül csüng le a mellére, Gaetano Donizettire.

Basonl báróné arca halálsápadt lesz, kezéből földre hullnak a virágok. Lerohan a lépcsőn és ijedt remegéssel mosolyt erőltetve dermedt arcára, a mester felé nyújtja reszkető kezét.
És ekkor következik be a legszomorúbb meglepetés. A mester nem ismeri meg többé a bárónét, legjobb barátját; nem ismeri meg egybegyűlt barátait; nem ismeri meg szülővárosát sem. Merev, élettelen tekintettel néz körül, mintha nem látna. Vagy talán mindent lát, csak nem tudja többé elmondani?

Odafönt a karosszékben mozdulatlanul terül el Donizetti. Hazaérkezett végre. De későn. Túlságosan soká váratta a sors erre az annyira áhított pillanatra. Gaetano Donizetti nem tudja többé élvezni. Már minden késő. A nagymester élő halottá lett.

— Menthetetlen — suttogja az orvos, föléje hajolva. — Beszélhet bátran, bárómé, a réveteg tekintetű beteg úgysem érti. — Donizetti mereven bámul ki az ablakon. Talán arra a vidám kis fiúra gondol, aki egykor annyiszor szaladgált ezeken az utcákon, vagy arra a gyönyörű fiatal- asszonyra. akit az életénél Is jobban szeretett, s akit a halál olyan korán ragadott el mellőle ?

Barátai szüntelenül azon tárgyalnak, mivel vidíthatnák fel a mestert. Tréfákat beszélnek előtte, elmondják napi derűs élményeiket, de Gaetano arca merev és komor. Lelke egy más világban kering. Az ő világában, ahová nem tudnak utána menni még azok sem, akik szeretik. Nem tudnak nagy titkába belopózni, a mester lelke örökre bezárult előttük.

Örökre?

A fiatal bárónő leül a zongorához. Hangja nagyon hasonlít Donizetti korán elhalt feleségének, Virginia Vassellinek hangjához, és énekelni kezdi a «Lammermoor! Lucia» egyik áriáját. És íme, a körül állók ámulva látják, hogyan színesedik ki a nagymester arca, egykori művének hallatára. A megtört fényű szembe élet, ragyogás költözik, arca egyre pirosabb lesz, és ajka, komor, bánatos ajka, lassan elmosolyodik. Igen. Donizetti ráismert művére.

S életének hosszú idő óta ez az első és utolsó mosolya.

Mosolyog! — kiáltott túl boldogan a báróné. — Meggyógyult! Meggyógyult!

És akkor rémülten látta, hogy a mester nem mozdul többé. Gaetano Donizetti lelke valóban meggyógyult. Meggyógyult és felment a magasságos égbe, hogy ezen-túl már odafönt hallgassa tovább a mennyel muzsikát.

Donizetti hazaérkezett.

TOLNAI VILÁGLAPJA, 1944. május 10. (46. Évfolyam, 19. szám)

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1917 • Robert Merrill, énekes († 2004)
1966 • Cecilia Bartoli, énekes
elhunyt:
1951 • Szergej Alekszandrovics Kuszevickij, karmester (sz. 1874)