Előbb meg kéne tanulnia énekelni, mert amit évek óta csinál a színpadon, az a legkevésbé sem jogosítja fel arra, hogy ilyen nagyképű legyen!

Az álarcosbálban úgy énekelt, mint egy 75 éves, hangját vesztett baritenor, Bánk bánja pedig még paródiának is siralmas volt!

Nagyon valószínű, hogy fiatal kora ellenére se kell már külföldön, ami ilyen teljesítménnyel nem is csoda, hiába magyarázza a bizonyítványát, kilóg ám az a  nagy, szőrös lóláb!

Az az interjú az Origo felületén jelent meg. 

Nem mellesleg eltelt két év és megjelent egy másik interjú is ugyanott, ugyanúgy Molnár Leventével. Akkor már két premier produkcióban is szerepet kapott a művész úr és másként parolázott, pontosabban megbeszélte a dolgot az igazgatóval, miszerint:

"Én már tizenvalahány éve kint vagyok. Van presztízsem, keresnek, kedvelnek, hívnak rengeteg helyre. De most úgy gondolom: inkább Magyarországon kamatoztatnám a tehetségemet. Családom, pici gyerekem van, oviba, iskolába szeretném vinni, itt, Magyarországon. Beszéltem Ókovács Szilveszterrel is, és tudtára adtam, hogy én Magyarországon többet szeretnék dolgozni."

Ebben az interjúban már annyira magyar és annyira szeret itthon énekelni és még migránsozik is egyet, hogy lassan a hánigner kerülgetett, ahogy olvastam. Molnár Levente nem egy szimpatikus ember és még nem is valami nagy énekes, de el van telve magától és lerótta a tisztelet köröket kedves kormánypártunknak is. Megvan a bebetonozott helye. Jaj, hát ez is nagyon jó:

„Van egy internetes oldal, ahol szidják az énekeseket. Hiába gondolkodom, nem jut eszembe a neve, de az énekesek mumusa. Az egyik kolléga felhívott, és panaszkodott. Mondom neki, hogy figyelj, te miért foglalkozol ilyenekkel? Soha életemben nem érdekelt, hogy mit írnak rólam. Még a mostani, Bánk bánról írt kritikákat sem olvastam el.

Konkrétan egy pozitív kritikát nem olvastam Molnár Levente Bánkjáról. Szóljon már, ha valaki igen. 

Kedves Eccerű, nem állítom, hogy az általad vázolt jelenség egyáltalán nem létezik, de – engedelmeddel – én nem hiszek a jelenkori Magyarország diktatúra-mítoszában. A médiatáltosok gyávaságában inkább.
A médiáról az Operaházra terelve a szót: néhány éve Molnár Levente meglepően „szabadon” nyilatkozott az Opera főigazgatójáról. (Hogy melyik lapban, arra már nem emlékszem.) Azóta jobb dolga van a társulatban, mint korábban; lám, még Bánk szerepe is az övé lett, utazik vele a Lincoln Centerbe is.

ld. ugyanezt = cikk + kiemelés 60923 ugyanitt :-)

Ja még idézet a cikkből:

“A vita a választások előtt nyilván nem fért bele, de most teljesen helyénvaló. Nyolc év kormányzás után vannak, akik elfáradtak, az ilyen viták pedig táboron belül mindenkit jobb teljesítményre sarkallnak, nemcsak az érintetteket” - vélekedett egy humán területen dolgozó államtitkár, aki szerint részben személyes sértettség motiválhatja a cikkeket. Az Ókovács Szilveszter elleni támadás mögött az Opera/Erkel egy kirúgott dolgozóját sejti, és arra is lett volna tippje, ki gerjeszti a Petőfi Irodalmi Múzeum elleni hangulatot, de nem akarta elárulni. “Akkorák vagyunk, hogy ezeket a vitákat már házon belül kell rendezni” - mondta az államtitkár.

Hát ja, itt is arra hivatkoznak, hogy:

Ókovács Szilvesztert azzal vádolták meg, hogy melegpropagandát folytat az Operában. (A Magyar Idők cikk hatására előadásokat kellett lemondani.)

Mondjuk ez az egész cikk érdekes, ha nem is mindenben fedi a valóságot, akkor is sok igazság van benne. 

Kedves IVA, abszolút értelemben teljesen igazak ezek a gondolatok, csakhogy a mai Magyarországon egy újságíró nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy saját véleménye legyen. Eyetlen kivétellel, erre mindjárt visszatérek. Szóval nem kéne csodálkozni, szánakozni annál inkább, hogy egy kormánypárti újságíró, politikus, tisztségviselő nem meri névvel felvállalni a véleményét, ugyanis fél. Pontosan tudja, hogyha nem megfelelően nyilatkozik, amikre egyébként éltrehoztak mindenféle kódexeket, még egy pedagógus sem bírálhatja nyilvánosan a jelenlegi oktatási rendszert(!), akkor egzisztenciáját veszélyezteti. Az az egy kivétel pedig az, mikor a véleménye teljesen egybecseng a kormánpropaganda fősodrával. Csak az ember meg ilyenkor él a gyanúperrel, hogy az illető nem a saját véleményét fogalmazza meg, hanem az általa vélt, vagy valós elvárásnak felel meg. Ez a fajta mentalitás még ma is dívik a távol-keleti totalitárius diktatúrákban, a következtetést vonja le magának mindenki.

Ha egy produkció szériájából az előadások kisebb hányadát törlik, valamint további két szériáját meghirdetik – ezt úgy értékelni, hogy a darabot levették a műsorról: hazugság. Kvázi nélkül.

„– vélekedett egy humán területen dolgozó államtitkár”
„– mondta a vitáról a Fidesz egyik parlamenti képviselője”
„A Fidesz egyik politikai tanácsadója is azt mondta, hogy”…

Nem először írom le: számomra itt végződik az újságírás. Ahol már meg sem próbál hitelesnek lenni, csupán szöveget nyom. A hírközlés, a tanulmány ugyanis nem fórum. Hiszen a köznevek (titulusok) mögött lehet akárki, még inkább senki.

„– fejtette ki álláspontját a kormánypárti lap dolgozója.” – Nekem még a videóból sem derült ki a „dolgozó” neve.

Megjegyzem, hogy a Magyar Rádió hajnali gazdaműsorának riportjaiban, ha egy közmunkás, vagy egy mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó tehenész vagy egy eperszedő diák nem mutatkozik be, a riporter sosem mulasztja el megkérdezni: kivel beszéltem? (Nem a Manon Lescaut-ból idéztem.)

Főigazgató Úr lényegében "HVG újságírónőjét" teszi felelőssé és quasi hazugsággal vádolja Billy-ügyben...miközben pontosan tudja, hogy ez nem igaz. A Billy-lavinát a Magyar Idők közismert cikke indította el és ami számára ennél sokkal fontosabb: pontosan tudja, hogy őneki a "HVG újságírónőjétől" az égvilágon semmi félnivalója nincsen. Annál inkább tarthat attól, hogy a kormány félhivatalos Magyar Közlönye azaz a Magyar Idők felől érkező ismételt támadás mögött netán olyan kormányzati szándék húzódhat meg, aminek a végén számára selyemzsinór-útilapu van.

OperaBox, avagy: és Te mit tehetsz ma a magyar kultúráért?

ÓKOVÁCS SZILVESZTER2018.07.10. 12:22

Ókovács szerint az opera - 2/81. levélária

 Kedves Tatjána Néném!

Feladom a Billy kapcsán vívott harcot: ha egy ellenzéki publicista még ezek után is (hogy tehát 29 alkalommal megy az Erkelben, és nyilvánosságra hoztuk, hogy 2019 nyarán is lesz egy sorozat) simán leírja, hogy „az Opera végleg levette a darabot", a másik meg úgy fogalmaz: „kis híján be kellett szüntetni az Opera Billy-sorozatát", egy kormánypárti pedig újrahasznosítja az „alig burkolt melegpropaganda" bélyegét, a hólabdához már nincs mit hozzátenni.

[...] "A harangok tömeges, hirtelen és természetesen véletlen egybeeséssel történő félreverése azért történt, mert az Opera a kormány (sajtójának) nyomására levett egy produkciót. Magyarán betiltás történt. Eközben ennek még az ellentéte sem igaz, annyira hazug az állítás. A kormány nem is bátorított minket, a kormány ugyanis nem foglalkozik az Opera műsorával, és ez így helyes. A kormány azzal foglalkozzon, kit nevez ki az intézményei élére, és mozdítsa el, aki elvesztette a bizalmat, mert anélkül nem lehet sikerrel vezetni, nekem ez a véleményem. Ha viszont a bizalom megvan, akkor annak ki kell tartania akkor is, ha a százféle produkció egy-egy interpretációját többféleképpen is tovább interpretálják mások.”

„De belátom: itt mindenki azt írja, ami a tollán kifér, előre fixált célzójú fegyverek sülnek itt el is, be is. Ha óvodáscsoport vagy mentőautó kerül az irányzék elé, akkor is meghúzzák a ravaszt. Nem örülök neki, jobb szeretném politikai csatározások fölé emelni az intézményt – egyelőre a lövészárkok közé löktek minket, önhibánkon kívül.” [...] 

Részlet az index mai cikkéből:

"A vita a választások előtt nyilván nem fért bele, de most teljesen helyénvaló. Nyolc év kormányzás után vannak, akik elfáradtak, az ilyen viták pedig táboron belül mindenkit jobb teljesítményre sarkallnak, nemcsak az érintetteket” - vélekedett egy humán területen dolgozó államtitkár, aki szerint részben személyes sértettség motiválhatja a cikkeket. Az Ókovács Szilveszter elleni támadás mögött az Opera/Erkel egy kirúgott dolgozóját sejti, és arra is lett volna tippje, ki gerjeszti a Petőfi Irodalmi Múzeum elleni hangulatot, de nem akarta elárulni. “Akkorák vagyunk, hogy ezeket a vitákat már házon belül kell rendezni” - mondta az államtitkár."

Ha a link rosszul jelenne meg: 

https://www.peticiok.com/erkel_szinhaz_buszmegallo_letesitese_a_rakoczi_uton_a_luther_utca_illetve_ellenkez_iranyban_a_szovetseg_u_sarkan

Kedves Fórumozók!

Beadványt szerkesztettem a BKK-nak, hogy létesítsenek buszmegállót, "ERKEL SZÍNHÁZ" néven a Rákóczi út x Luther u, illetve a Rákóczi út x Szövetség u. sarkán . Az ügyfélszolgálat első menetben elutasította a javaslatot. 

Ezért online petíciót indítottam a megfelelő honlapon, olvassátok el, és ha egyetértetek vele, kérlek, írjátok alá. 

üdvözlettel: musicus2

Úgy érzékelem, mára mindkét operai játszóhely vendéglátói ambíciója túl hangsúlyos lett.
Az Erkel Színházban a Bernáth Büfének átkeresztelt csarnok az előadásokon kihasználatlan. Kong az ürességtől, szép, hosszú pultján nincs áru, néha le is zárják. Ugyanakkor a földszinti foyer-ba érkező néző azonnal tolongásba kerül, mert útjában állnak az asztalok és körülöttük a közönség, amely ott vásárol, eszik-iszik mohón. Újabban a bejárat elé, az esővédő alá is kihelyeznek pultot és székeket. A (nézői) bal oldali feljáró alatt pedig, mint egy rossz kocsma udvarán, rikítanak a piros műanyag kólásrekeszek – amelyek az emeleti büfé nagy pultja mögött takarásban lennének. Ilyen könnyű a magas művészet előkelő fellegvárába betelepíteni a snasszt.
Mielőtt bezárták az Operát, ott is érzékelhető volt a korábban megszokotthoz képest dühödt fogyasztás a büfében. Valójában meg sem tudtam ítélni a középre helyezett büfépultot, mert sosem volt kedvem a tömegbe nyomulni. A büfécsarnok körüli (eddig sötétkék–arany kárpittal falburkolt) folyosón is nehéz végigtolakodni, mert a szűk helyen is asztalok körül fogyasztanak. De nem is érdemes a balkonra törekedni, mert talpalatnyi hely sincs a poharazók sűrűjében.
Lehet persze, hogy ennek örülnöm kellene, és ha én is részt vennék a földi örömök habzsolásában, elnézőbben tekintenék a színpadi ötletek és látványok szegényességére.

Én egyetértek Zoboki Gábornak azzal a véleményével, hogy az eddigi két járás éppen a legértékesebb, középső ülőhelyek rovására van, okosabb azokat kihelyezni a szélekre: a földszinti páholysorok tövébe, ahol a kevésbé kedvelt, szélső ülőhelyek vannak, ugyanolyan áron, mint a középsők.
Szerintem eddig is nehezen lehetett kijutni az Opera földszintjéről. Úgy sejtem, tágabbak, kényelmesebbek lesznek a széksorok, azért is, mert gyaníthatóan kevesebb férőhelyre törekszenek. Erre utal, hogy még hátrább akarják tolni a nézőteret a színpadtól, a zenekari árok javára, holott ez megtörtént az 1980 és 1984 közötti felújításkor is.

Amikor néhány évvel ezelőtt új kortinát szereltek a színpad elé (túlságosan mély árnyalatú bordót, amely teljes világítás mellett is sötétítette a nézőteret), akkor említette Virius fórumtárs, hogy az 1950-es évek előtt zöld textíliák voltak az Operaházban, az eredeti színvilágot Oláh Gusztáv tervezte át vörös árnyalatúakra; neki köszönhetjük az általunk megismert és megszokott arculatot. Áldottam akkor (is) Oláh Gusztáv fantáziáját, hiszen az épület burkolatain, oszlopain uralkodó vörös márvánnyal harmonizálnak a függönyök, bútor- és falikárpitok, futószőnyegek vörös árnyalatai. De sokszor elképzeltem a színházat zöldbe öltöztetve, és a látvány korántsem tűnik idegennek. Amióta nem kell bejárnunk a világ nagyvárosait, hogy színházaik nézőteréről színes fogalmunk lehessen, az interneten böngészve is tapasztalhatjuk, hogy az operaházak nézőterei, néhány meglepő és üdítő kivételtől eltekintve, mind bíbortól és aranytól díszesek, első pillantásra szinte uniformizáltnak hatnak. Nos, ha van rá hivatkozási alap is – ti. az eredeti tervek és megjelenés –, miért ne tartozzon operaházunk a választékosabb színvilágúak közé?
Sokkal inkább tartok a tervezés és a kivitelezés tévedéseitől. Olyan súlyos tévedésektől, amelyek az Erkel Színház dicséretes felújításának hibáit eredményezték. A széles vonalával egykor elegánsabb bejárati front kutricásítása, a nézőtér falainak füstös-szenes árnyalatúra sötétítése, a korábban selyemfényűre politúrozott, gesztenyebarna faburkolatok mattra és foltosra rondítása, és nem utolsósorban a kortina, amely a világítástól függően, hol egy ravatalozó gyászfüggönyének, hol egérbundának hat. Bár az olajzöld egyik kedvenc színem, és kiválóan harmonizál az arannyal, beltérben csínján kell vele bánni: derengő világításban szürkének hat és könnyen sötétít.
A csillár lejjebb eresztésével is vannak aggodalmaim. Vajon a III. emeleten ülőknek nem lóg majd bele a színpadképbe, még inkább a feliratozóba? Kár lenne, ha ezt a szempontot éppúgy figyelmen kívül hagynák az ötletgazdák, mint azok a rendezők és látványtervezők, akikről nem hihető, hogy alkotásukat megnézik a rendezői pulton kívüli helyekről is.

Nézőtéri büfé olyan lett, mint a volt Erzsébet téri buszvégállomás formája.   

Nincs tűzrendészeti előírás  a  nézőtéri "menekülő" útvonalra?         

Egészpályás letámadás, HVG. Benne: "...több olyan vezetőt is támadtak, akik korábban érinthetetlennek tűntek. Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója és Andy Vajna filmügyi kormánybiztos kifejezetten Orbán Viktor személyes döntése alapján került kiemelt pozícióba. Ókovácsot a kormánymédiában csak 'melegpropagandának' minősített Billy Elliot műsorra tűzése miatt támadták, s a főigazgató némi védekezés után végül be is adta a derekát: az alacsony nézőszámra hivatkozva csökkentette az előadások számát."

Kétség kívül érdekes Zoboki elképzelése, DE szerintem a nézőtéri ülésrend terve (a sorokban a székek egy tömbben való elhelyezése) éppoly baromság, mint az Operett Színház esetében. 

Továbbá sürgősen el kéne tüntetni a reprezentatív nézőtéri nagy büfé jelenlegi förtelmes "csata hajó" elrendezését és a "ravatalozó" gusztustalan fehér csónakjait, a shop-ot pedig vissza oldalra.

Köszönöm a linket, igen érdekes cikk, érdemes ide kimásolni az interjú teljes szövegét:

„A nézők talpa alól szólhat a kórus a felújított Operaházban”

Interjú Zoboki Gábor építésszel

Zubreczki Dávid

Index.hu - 2018.07.01. 17:08

Szó szerint a pincétől a padlásig felújítják az Operaházat. Ráfért, a nyolcvanas évek eleje óta nem nyúltak érdemben hozzá, és akkor sem feltétlenül úgy, ahogy kellett volna. A rekonstrukció tervezője Zoboki Gábor,  aki nem csak neves építész és operarajongó, de ugye ő és csapata tervezte a Müpát és az Erkel Színház átalakítását is, szóval nem nagyon van más ma Magyarországon, aki annyira otthon lenne a témában, mint ő. Már több órányi beszélgetésen és közös helyszínbejáráson vagyunk túl, de még mindig csak ömlenek belőle a történetek, és a legapróbb részletekhez fűződő érdekességek. Nem csak a műfaj, de az épület lelkes megszállottja is. Az alábbi interjúban csak egy kis ízelítőt adunk mindabból, amit a házról mesélt, és a későbbiekben további posztokban térünk vissza a részletekre.

– Miért kell felújítani az Operát?

– Az Operaház a magyar építészet remekműve, Ybl Miklós egyik utolsó kiemelkedő alkotása, a 19. századi nemzeti építészetünk esszenciája. Ráadásul alig van operaház Európában, amelyik eredeti formájában, átépítés nélkül fennmaradt volna – se az olasz, se a német operakultúra területén. Leégtek, lebombázták, lebontották vagy átalakították őket. Ám nem csak ezért értékes és egyedülálló. A megépítésekor világszínvonalat képviselt: itt használtak először hidraulikus színpadtechnikát – ezt maga Ybl tervezte –, nézőtere akusztikailag kiválóan sikerült, belsőépítészetében pazar, a műfaj rangjához méltó volt. Viszont a legutóbbi nagy felújítás több mint harminc évvel ezelőtt, a nyolcvanas évek elején történt, amikor egy olyan színpadtechnikát építettek be az omladozó NDK-ból, ami a maga korában sem számított már korszerűnek. Emlékszem olyan Walkür előadásra, ahol Wotan búcsújának zárójelenetét a díszletváltás műszaki hibái miatt az előző kép díszletében énekelték végig. A legviccesebbet akkor éltük meg, amikor

Halkabb, pontosabb, gyorsabb és digitálisan irányítható, többfunkciós, 21. századi rendszert építünk be. Azonban legalább ilyen fontos, hogy Magyarország egyik legpatinásabb műemléképületét korhű állapotának megfelelően állítsuk helyre, azaz minél inkább visszanyúljunk Ybl Miklós eredeti terveihez. Nem csak azért, mert az elmúlt közel másfél évszázadban a felújítások, átalakítások – például a nézőtér korábbi bővítése, vagy a zenekari árok szűkítése – sokat rontottak az akusztikán, hanem mert a ház sokkal szebb volt eredeti pompájában. A közönség számára ez lesz a leglátványosabb változás – ugyanabba a házba léphetnek be, amely 1884-ben, a megnyitón várta a látogatókat, köztük őfelsége Ferenc József császárt, aki a korabeli beszámolók szerint igencsak el volt ragadtatva a látottaktól. Bár korábban kikötötte, hogy nem lehet nagyobb a bécsinél, de a legenda szerint a megnyitón azt mondta: ”valóban nem lett nagyobb, de azt elfelejtettem mondani, hogy szebb sem lehet”.

– A legtöbb operalátogató valószínűleg ma is nagyon szépnek látja a házat.

– Ma is az, de sokkal nemesebb volt egykoron. Az Ybl által tervezett épület a kor legnívósabb német és olasz operaházainak építészeti szintézisét jelentette. Ybl neoreneszánsz stílusérzéke olyan csodálatos, hogy méltó módon vetik össze a valóban reneszánsz kori „középületelődeivel”. Ybl keze nyomán nem találjuk a 19. századi eklektika „üres” idézeteit, a ház olyan tökéletes, hogy nem látom értelmét bármit változtatni rajta, ami nem a korszerű operajátszás feltételeit szolgálja. Egyedülálló tanúépületről van szó, kivételes építészeti értékekkel. Meg kell tisztítani a látszó felületeket, freskókat, képzőművészeti elemeket és el kell távolítani a korábbi felújítások éppen akkor aktuális műszaki következményeit, átfestéseit. Érdekes megfigyelni, hogy a díszítőfestés esetében a mester komplementer színekkel dolgozott, mint a reneszánsz festők. A túlnyomórészt meleg okker, lazac, sziennák és umbrák, meggyvörös és arany színvilága mellé olajzöld és türkizkék színek társultak. Egykor az épület összes belső terében összhangban voltak a díszítőfestések egymással és a freskók színvilágával. Ha a valamikori kerengők sötétokker és szienna színű, intim jellegű teréből léphetnénk be újra egy világos okker és aranyozott nézőtérre, akkor a hatás a jelenleginek a többszöröse lehetne. Csakhogy ma az Opera nézőterének legmeghatározóbb színe a sötétvörös, mindenhol ez jelenik meg – ám ez csak az ötvenes évek óta van így. Ma hiába keressük mondjuk az eredeti arany csillogású olajzöld előfüggönyt, azt is eltüntették, mint mindent, ami az arisztokráciára emlékeztetett a háború után. A nyolcvanas években már visszaállíthatták volna az eredeti színeket, de akkoriban a szakmának erre nem volt lehetősége. Most részben falkutatással, részben korabeli leírások alapján rekonstruáljuk, hogy is nézhetett ki a ház, de olyan nyomokat is fel kell használnunk, mint mondjuk az egykori számlák, amelyekből kiderül, milyen színű drapériákat vásároltak a díszítéshez. Persze nem elég a színeket visszaállítani. A teljes varázshoz megfelelő fény is kell.

– Nem jó a világítás sem? A nagy csillár látszólag ugyanolyan 135 éve.

– A nézőtér nagy csillárja keveset változott ugyan, de egészen máshol lógott eredetileg, mint ahogy mi azt ismerjük. A háború után a mennyezetig felhúzták, mintha valaki a mellkasánál szíjazná be a nadrágját. Talán azért tették, mert így lehetett a legtöbb fényt kibocsátani. Csakhogy a történeti korokban a csillárok a belső terek illúzióját fokozták azzal sejtelmes, derengő fényükkel, melyek megcsillantak az aranyozott és fényes felületeken. Tehát szét kell választani a funkcionális világítást – hogy megfelelő fényerőt biztosítsunk a nézőtéren – ettől a csodálatos hatástól. Tervünk az, hogy a Lotz-freskót méltó módon megvilágítva – ehhez a csillárt vissza kell engednünk négy méterrel lejjebb az eredeti helyére –, maga a mennyezeti freskó legyen a legdominánsabb elem a teremben. „A zene apoteózisa”. Az Olümposz világában vagyunk, Apolló lantjátékát hallgatják az ott lakó istenek és múzsák. Itt minden az illúzióinkat szolgálja. Még el sem kezdődik az előadás, de minket már elvarázsol a bejárat, a díszlépcső, a festmények, a színek, a bojtok és rojtok. Olyan ez, mint egy templom, ahol a füstös félhomályban érvényesül leginkább az építészet, képzőművészet és zene hatása.

– Kiegészítőfények eddig is voltak.

– Igen, de sajnos a legutóbbi átépítés során a részletekre – Ybl-lel ellentétben – nem mindig fordíthattak elég figyelmet. A páholyokban például egyszerű villanyégők árválkodnak, és még arra sem ügyeltek, hogy középre kerüljenek. Olyan, mintha némelyik páholy nem lenne befejezve. Az égőket drapériákkal takarták ki, hogy a nézőtérről nézve ne jelenjenek meg, de ez a rengeteg plusz függöny rendkívüli módon levette az utózengési időt, azaz rontották a nézőtér akusztikai környezetét. A restaurátori feltárások révén azt is látjuk, hogy a páholyok mennyezete és architrávjainak építészeti kiképzése, festése olyan értékes, hogy azt korszerű világítástechnikával meg kell mutassuk. A felvonások kezdetét jelző kialvó fények játéka az operai nézőtér belsőépítészeti nyitánya az előadás megkezdése előtt. Fontosnak tartom, hogy ez az illúzió is helyreálljon. Az előszínpadi nagyfüggönyt nem lehetett a proszcénium nyílás mögé kihúzni a helyhiány miatt. Így az énekesek egy bársonnyal kipárnázott keretet kellett áténekeljenek. Tehát minden, amit az eredeti helyreállításért teszünk, egyben egy tökéletesebb akusztikai és színház-technológiai megoldás felé is visz.

– Miért, mi az, amivel rontottak még az akusztikán?

– Például azzal, hogy megnövelték az ülőhelyek számát a földszinten. 1912 nyarán a zenekari árok rovására további sorokat tettek az első sor elé, ehhez viszont meredekebbre kellett dönteni a nézőteret. Azáltal, hogy a zenekari árok több mint két méterrel becsúszott a színpad alá, felborult a zenekari és színpadi hangzás aránya. A zenekari árok össze volt kötve a nézőtér alatti nyomótérrel. Itt az utcáról ideérkező levegő „légtócsát” képzett. A szellőzőcsatornákba behordott jéggel pedig a párásításról is gondoskodtak egyben. Minden szék alatt megtalálhatók ma is azok a rácsok, melyeken keresztül a levegő feláramolhatott a nézőtérbe. Hiszen a gázégők és testek melege elindított egy lassú áramlást. A csillár fölötti rács és az „Ördögpadlás” pedig arra szolgált, hogy a levegőt átvezessék az egész auditóriumon. Ez az úgynevezett elárasztásos szellőzés létrehozhatott olyan zengő tereket a nézőtér alatt és fölött, ami segíthette ezt a különleges akusztikai élményt. Mi újra összekötjük ezeket a tereket a zenekari árokkal, a talpunk alól szólalhat meg az orgona és a kórus hangja a Faust utolsó felvonásában

– Vannak még olyan terek, amelyekre ma már nincs szükség?

– Az alsó szinten működő elektromos berendezések nagy része mára feleslegessé vált. Ami egykor több szobányi területet foglalt el, azt ma egy mobiltelefon is helyettesítheti. Ezek helyére irodák és öltözők kerülnek. Az Operaházban működtek festőművészek, szobrászok, lakatosok, valamint férfi és női varroda, kalapos, parókás, cipész, ötvös és a díszletkárpitos műhely is. Ez mind kikerül az Eiffel Műhelyházba, ami újabb tereket szabadít fel. Az egyik ilyen műhelybe kerül például az új zenekari öltöző. A legnehezebb kérdés talán az akadálymentesítés, hiszen egy-egy liftet nem lehet csak úgy elhelyezni az Operában a rezgések miatt sem. Szerencsére van két karzatra felvezető lépcső, amely az oldalsó bejárattól vezetett a legfelső szintre, és eredetileg egy közbenső szintre se lehetett innen bejutni. Így nem találkozhattak a kakasülőre igyekvő szegényebb nézők a tehetősebb vendégekkel. Ebben kaphat helyet a felvonó, némi átalakítás után, hiszen a lépcsőfordulók sehol sem illeszkedtek pontosan a közönségforgalmi műemléki tereihez. A leglátványosabb változás azonban alighanem a nézőtéren lesz.  A széksorokat nem választja ketté többé folyosó, így a legértékesebb helyekről nem kell lemondani ezután. Eredetileg Ybl tervein is ez az elrendezés szerepelt, de a munkák befejezése előtt leégett a bécsi Ring-színház, a Staatsoper akkori ellenlábasa. 270-en vesztek oda. A színháztörténet legdrámaibb eseménye után minden nagyobb színházban vasfüggönnyel választották ketté a színpadot és a nézőteret, hogy a színpadon elinduló tűztől megmentsék a közönséget. Ybl operája volt az elsők között ebben a sorban, ezért kellett véleményem szerint három blokkra vágni a nézőteret és az akusztikailag értékes oldalfalakra „ráültetni” a közönséget. Ma már sokkal biztonságosabbak az anyagok és riasztórendszerek nincsenek túlsúlyban a tűzveszélyes anyagok, így visszaállíthatjuk azt az ülésrendet, amit Ybl Miklós megálmodott, és amit mindenütt ma is megtalálunk, elsősorban a német nyelvű operaszínházakban.

– Ahol lehet, Ybl terveihez nyúlnak vissza. Többen azt várták, hogy „zobokisabb” lesz az átalakítás.

– Szokták kérdezni, hogy hol van ebben Zoboki? Hát sehol. Nem azért, mert összesen háromszáz mérnök dolgozik a házon a vezetésemmel, hanem azért sem, mert Ybl Miklós zseniálisat alkotott.. Pedig neki is folyton csökkentették a költségkeretét, egyre kevesebből, egyre kisebb, mégis egyre nagyszerűbb operát tervezett. A végeredmény pedig sok szempontból túltett azokon a nyugat-európai mintákon, amiket követett. A mi feladatunk az, hogy megvalósítsuk azt, amit ő megálmodott, és csak nagyon finoman egészítsük ki a munkáját. Egy szót sem ejtettünk arról, hogy az Operaház volumenének több mint kétharmada azt szolgálja, hogy az operaüzem virtuózan működhessen. Felújított színpad, öltözők, műhelyek és irodák keletkeznek, melyekkel legalább akkora adósságot törlesztünk a művészeknek, mint amennyit a nézőtéren az operarajongóknak. A jelenkor operajátszás trendjeit nem hagyhatjuk figyelmen kívül, de törekednünk kell arra, hogy a technikai módosításokkal ne sértsük meg az Ybl-i hagyatékot. A Magyar Állami Operaház igazi kultúrtörténeti kuriózum és reméljük a felújítás után pedig hangzásában, belsőépítészeti pompájában és felszereltségében ismét világszínvonalú lehet.

"A nézők talpa alól szólhat a kórus a felújított Operaházban"

Interjú Zoboki Gáborral a Magyar Állami Operaház felújításáról az index hírportálon.

Lám, nem vagyunk egyformák...

Nekem a felállványozott jobban tetszett, mert volt benne valami izgalmas, a "javított verzió" túl sematikusra sikeredett - nekem...

A Lammermoori Lucia az  utóbb  "kicserélt" díiszletekkel már inkább nézhető volt...

Hugenották is, igazad van, bár abból is a Kolonits-os csapat, szigorúan csukott szemmel.  Kihagytam viszont a legeslegutolsó Kékszakállút, Szinetárral. A Luciára nem mentem el mert nézhetetlen volt tavaly.

Meg a Hugenották, és a Lammermoori Lucia. És az Olasz nő se volt rossz.

Én se értem mi ebben a jó, talán a honoráriumra hajt? Az a legnagyobb baj, hogy kerülni kellene nagy ívben és kész, viszont ez eléggé kivitelezhetetlen mivel annyit vezényel (simán lesz 4x annyi előadása jövőre mint a második legtöbbet foglalkoztatott karmesternek). Bár az Erkel színházat en bloc kellene kerülni nagyívben lassan, ebben az évadban nem sok elfogadható előadást láttam. Jancsi és Juliska, Parsifal, Boccanegra, egy - két Primavera (amihez az Operának nem sok köze), és ennyi.

Nem kell, nem kéne! Csakhogy helyzetben van, és az égvilágon mindent magára oszt! A pofabőr ugyibár vastag cipőtalp, és különben is ki szólna? Ki merne szólni? Annak a torka rögtön át lenne harapva! Minőség? Ugyan már!

Nem értem, mi a lócsicsnek kell szinte minden operát meg hangversenyt Kocsár kollégának félrevezényelni. Senki nem szólt még neki hogy a sok a minőség rovására mehet. Jó kottaolvasással el lehet elfogadhatóan levezényelni egy darabot, de a szükséges plusz hélkül (dinamizmus, érzelem, karizma) nem lehet. Kocsár legtöbbször rutinból dirigál.

Erkel-topikban már mindent (?) megírtam ezzel kapcsolatban, én is kb. erre futtattam ki a dolgot = hibás igényfelmérés, túlméretezett színház, profilidegen darab--->anyagi-erkölcsi bukta. Magánszínházban előzetesen felmérik a várható közönségigényt és eszerint szerződnek 1-1 darabra. Lajtán túl különösképpen. Azt vitatom, hogy "Ha Ókovács ezt a darabot nem hozza be, akkor valószínűleg az lenne a baj!" Senki nem kérte volna számon rajta. Megjegyzem, ha egy hazai producer-vállalkozó be akarta volna mutatni a Billy Elliotot, megtehette volna 2005 óta (nem akarta és nem tette meg senki) és ha MÁO mint befogadó színház bérbe adja az Erkelt, akkor semmilyen kockázatot nem vállal(t volna) a produkcióval és nem bukik rajta. És talán egy valódi vállalkozó a közönségszervezést is sikeresebben végezte volna mint MÁO, mert a saját pénzét kockáztatja (és nem az adófizetőkét) és a saját pénzét/költségeit kell kitermelnie. Korábban is megírtam már, hogy szerintem az Erkelnek részben befogadó színházként kellene viselkednie/működnie, szinte mindig volt ilyen funkciója is. Mindenki tudja, de mégsem csinálják.

Bocsánat, vannak darabok- és teljesen mindegy, hogy színdarab, musical, balett, vagy opera - amelyeket be lehet, sőt be kell mutatni. Akár mert olyan újdonság, amelyet látni kell, akár mert máshol befutott és igény van rá, akár.... lehetne sorolni reggelig. De előtte fel kell mérni, melyik korcsoport, milyen érdeklődésű közönség jöhet számításab, és főleg mekkora nézőszámra lehet számítani. Erre valók a kamaraszínházak, kis színpadok, kamaratermek, stb. "Szélesebb néprétegek becsalogatása" - ez igen jól hangzik, de nem mond semmit! Kiket aka becsalogatni, stb. lásd fentebb. És igen, avval is számolni kell, hogy ami külföldön valahol nagy siker volt, nálunk nem biztos, hogy bejön! Ha kisebb színpadon mutatják be, és beüt a siker, át lehet telepíteni nagyobb helyre! De nagyobb helyen bebukott darabot kisebb helyre átvinni szinte lehetetlen!

Még egy apróság: nem vagyunk egyformák, kinek ez tetszik, kinek az, ez abszolút szubjektív dolog! De illik tiszteletben tattani a más ember ízlését, tetszését, és nem földbedöngölni valakit emiatt!

Ami pedig a fantomkritikusokat illeti, ilyen sajnos mindig volt, van és lesz is. Ha Ókovács ezt a darabot nem hozza be, akkor valószínűleg az lenne a baj! Bezzeg máshol adják, de nálunk nem kezdetű szvegek folynának a csapból is.

Ezzel egyet is tudok érteni, hacsak nem (imádom az összeesküvés-elméleteket) Ó. Sz. önmentő akciójáról van szó.

Ezzel is egyetértek. Csak sajnos "ez az út" igenis vezet valahová: nem szeretném, ha oda = a "valahovába" jutnánk. Már elindultunk úgyis és nem csak az Operaházban.

Egyetértek. Egyébként mindkét szélsőség egyaránt kontraproduktív = bizonyos művészek visszatérő ócsárlása csakúgy mint néhány művésznek ilyen-olyan nickeken/ről történő szüntelen magasztalása. Volt már, hogy maga az érintett művész írt be, hogy "ezt ne, elég!", főleg ha mantraszerű dicsőítése másik művész rovására történik. Márpedig úgy szokott történni. Emlékszünk ugye...

Jó lenne, megfogadni, betartani bizonyos (illem)szabályokat. Még egyszer: ha másért nem, hát azért, mert a szélsőséges szidalmazás és istenítés egyformán kontraproduktív, visszatetsző, akár jogos, akár nem. Megéri akkor? 

Szóval tényleg nem értem,hogy okvetlenül el kell menni a józan észnek a hatalom birtoklásakor??

Sötét dolgokat látok felsejleni,olyan utat,melyről még most illő lenne visszalépni,és a "pártökölként" fungáló padavanokat visszarendelni.Ez az út nem vezet sehová.

Nekem már "Egei Antal" és "Horváth Zsolt" cikkei óta megvan a véleményem az ún. polgári újságírásról. A két álnév mögé rejtőző valódi személy kiléte tudtommal azóta sem derült ki. "N. Horváth Éva" esetében is erős kételyeim vannak, hogy ez az erkölcscsősz hölgyemény valós személy, továbbá méltatlankodásának a B.E,-széria afféle beköszöntőjeként való megjelentetése is Ókovács elleni célzott támadásra utal. NB: A Billy Eliot műsorra tűzését Ó. Sz. sokadik jószándékú, ám elvetélt kísérletének tartom, amellyel szélesebb néprétegeket próbál(t) becsalogatni az egyre öregedő értelmiség(i nyugdíjasok) és külföldi turisták mellé.

A kérdés tényleg az, hogy mi alapján, miért kapja meg valaki a kamaraénekesi díjat? Lehet osztogatni a kiemelkedő énekeseknek, ígérete tehetségeknek, vagy lehet osztogatni emellett azoknak, akik az elmúlt évadokban sok szerepet énekeltek. Mondjuk sok szerepet az énekel, akit felkérnek rá. Persze a felkérés elfogadását egy díjjal meg lehet köszöni. Végül is díjakat sokféleképpen lehet osztogatni. 

Sokat elvesz a hitelességből,amikor "nyávogást","cincogást" olvas az ember. Le lehet írni,ha nem tetszik hang/előadásmód,a túlzó,sértő minősítések azonban felvethetik a "savanyú a szőlő" effektust.Nem olvastam ugyanis sehol a Bohémélet után,melyben Sáfár Orsolya énekelt,hogy maga Garfield húga/nővére szerepelt.Pedig a hiénásajtó majd eleped egy kis fikázásért.

„Bájos pofika, fitos orrocska, kicsike hangocska, icipici tehetségecske” – régi kedvencem, Lengyel Erzsi hangján hallom ma is e pikírt szavakat, amelyekkel évtizedekkel korábbi pályatársnőjét jellemezte a színészotthonban: ahol a Forgószínpad című darabocska játszódik. (A Budapesti Kamaraszínházban mutatták be, már szintén évtizedekkel ezelőtt.)
Az Erkel Színház erkélyülésének 12. sorából hallottam Sáfár Orsolya szépen szárnyaló vocéját Bess szerepében. Persze a darabot átértelmezés helyett meg kellett volna rendezni, a drámai személyek jellemét kibontani, az énekeseket színészvezetésben részesíteni. Házy Erzsébetre, Andor Évára, Kukely Júliára hiába várunk, mert ők már nincsenek. De akik vannak, azokat füllel kell hallgatni. A vocénak ugyanis nemcsak adó-, hanem vevőkészüléke is van, amit nem pótol a szellemeskedés.

Sáfár Orsolya is letett valamit az asztalra, tessék utánanézni. (Vagy tetszett volna nézni az előadásokat.) A viccet pedig, amellyel egy másik hozzászólásra reflektáltam, kár komolyan venni.

Bájos pofika, vocsécska minima. Neki inkább Kamaracincogi dÍj járt volna. Kolonits művésznő vita nélkül, magától értetődően nyerte el másodjára a Kamaraénekesi elismerést, de Sáfár Orsolya sajnos nincs vele egy súlycsoportban. Vigyázzunk, mert így devalválódik a díj értéke. Kár lenne, mert egyébként nagyszerű kezdeményezés.

Sáfár O. szerepeltetése olyan operákban, amikben normális esetben még gondolati szinten sem szabadna fellépnie, botrányos intézkedés  az igazgatóság részéről, mivel a közönséget nem érdekli, hogy ki és miért tolja a szekerét! Az a nyávogás, amit éneklés címen produkált a Bohéméletben, méltatlan az intézményhez, és a szerep korábbi megszólaltatóihoz! BMW-t lehet vásárolni, vagy ajándékba kapni, énekhangot, tehetséget viszont nem! 

Tetszetős szakmai életrajzot az mondhat magáénak, aki letett az asztalra valamit, ez nem lesz szebb egy válástól. De ne is attól legyen szép, mert a rátermettség helyett a privát kapcsolat miatt sorakoznak a szerepek, amiknek egyébként nem kellene sorakozniuk!

Ha őszintén  publikálnák, hogy a kamaraénekesi kitüntetést kinek adják és mire, nagy meglepi lenne!

Egyik opció sem jobb a másiknál.

Két válasz létezik: 1. A legfelső helyről jött az ukáz. 2. Nem onnan, ám Ókovácsot a sajtópolémiával lehetetlen helyzetbe akarják hozni az ellenségei.

Egy átlagos énekes - ez Sáfár Orsolya, ami nem baj, mert az átlagos énekesek nagyon fontosak egy dalszíngáz életében és működésében. Sok átalgos énekes van, akik nélkül nincsenek, nem lennének előadások. Viszont bizonyos szerepekben én nem léptetném fel, vagy várnék még bele.

Szerintem meg Kiss András se nagyon találkozott olyan rendezővel, aki a te felfogásod szerint igazi operarendező. Valamiért mégis sikerült neki Mefisztót is az átlagból kiemelkedően megformálni - pedig a szegedi Faust rendezés nem volt egy sikerült, akkor már a budapesti őj Faustot nézem inkább. Nemcsak a rendezésen múlik az énekes teljesítménye! Sok énekes pl. nem szégyelli az előadőket hallgatni, tanulni tőlük és hasonlók. Meg a jó énektanárt, korrepetítort, játékmester tse árt megtalálni. Az igazi tehetségek pedig egy idő után megtalálják az útjukat és haladnak rajta renezők ide vagy oda. 

Szerintem a fundamentumot a masszívan jó énekesek adják a Háznak. A klasszisok az ékkövei.Mindkettőre szükség van.