Bejelentkezés Regisztráció

Mi újság a Magyar Állami Operaházban?


60277 parampampoli 2017-12-31 10:12:59 [Válasz erre: 60276 parampampoli 2017-12-30 23:54:02]

Jav: ... nem Ferencsik, hanem Kórodi.


60276 parampampoli 2017-12-30 23:54:02 [Válasz erre: 60273 nickname 2017-12-30 22:12:42]

A tv felvételen Begányi van Faragó, és Kováts Kolos Szalma helyett, nem Kórodi vezényel, hanem Kórodi.


60275 -zéta- 2017-12-30 22:47:06 [Válasz erre: 60274 nickname 2017-12-30 22:13:51]

Kellően látványos rendezésben nagyon... amikor utoljára ment Pesten, még Székely Mihály élt... Debrecenben jóval később, még a 70-es években is sikerrel  ment...


60274 nickname 2017-12-30 22:13:51

Egyébként emlékezzünk meg róla, hogy anno az Igor herceg is kvázi repertoár dasrab volt, majdhogynem állandóan adták. Még Szegeden és Debrecenben is voltak Igor bemutatók! A közönség szerette- nem tudom ma szeretné-e.


60273 nickname 2017-12-30 22:12:42 [Válasz erre: 60271 parampampoli 2017-12-30 20:31:17]

Az 1972-es bemutató hangfelvétele is létezik és megvan:

Mogyeszt Muszorgszkij: HOVANSCSINA

Zenés népdráma öt felvonásban.

Szövegét írta: Mogyeszt Muszorgszkij

Fordította: Nádasdy Kálmán

Kiegészítette és hangszerelte: Nyikolaj Rimszkij-Korszakov

 

Hovanszkij Iván herceg – Faragó András

Andrej herceg, a fia – Bartha Alfonz

Golicin herceg – Szőnyi Ferenc

Saklovityij, bojár – Melis György

Doszifej, az óhitűek feje – Szalma Ferenc

Márfa, fiatal özvegy – Komlóssy Erzsébet

Emma, fiatal német lány – Szabó Rózsa

Varszonofjev, Golicin bizalmasa – Katona Lajos

Kuzka, sztrelec – Nagypál László

Egy írnok – Palcsó Sándor

Első sztrelec – Varga András

Második sztrelec – Domahidy László

 

A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara

Karigazgató: Nagy Ferenc és Németh Amadé

Vezényel: Ferencsik János

(Magyar Állami Operaház, 1972. március 1.)


60272 -zéta- 2017-12-30 20:44:42 [Válasz erre: 60270 Momo 2017-12-30 19:57:19]

Vaszy azt is írja, hogy utána többször ismételték, tehát meg kéne lennie (valahol)...


60271 parampampoli 2017-12-30 20:31:17 [Válasz erre: 60259 Búbánat 2017-12-30 12:42:48]

De jó lenne ez a hangfelvétel, ha előkerülne és leadnák! Az 1972-es bemutató premierjét a rádió közvetítette, 1973-ban pedig a tv is felvette. Nagyszerű mindkettő, tehát erősen meggondolom, hogy ha előveszik újra, megnézem. (Szereposztástól, és legalább annyira rendezőtől is függ. )


60270 Momo 2017-12-30 19:57:19 [Válasz erre: 60258 -zéta- 2017-12-30 12:14:05]

Ami a Hovanscsinát illeti: Ez az 1950. február 21-i előadás. A rádióújság, amit Búbánat  - gondolom - idéz, tévesen írja a szereposztást (Vaszy Viktor viszont jól emlékszik): Ivan Hovanszkij Losonczy György, Doszifej pedig Littasy György volt.

Ami a Rádió archívumát illeti, arról jobb nem beszélni. Az 50-es években akár heti több alkalommal is közvetített az Rádió az Operaházból, vagy az Erkelből (viszont nem feltétlenül vettek fel mindent). Most meg jó, ha egy tucat felvétel megvan 1956 előttről.


60269 Heiner Lajos 2017-12-30 18:40:15 [Válasz erre: 60268 Klára 2017-12-30 18:23:34]

Kedves Klára, köszönöm, nem emlékeztem, hogy ilyen későn váltak szét "hivatalosan".


60268 Klára 2017-12-30 18:23:34 [Válasz erre: 60263 Heiner Lajos 2017-12-30 15:21:01]

Kedves Lajos, az akkori férj Giovanni Battista Meneghini - innen a Maria Meneghini Callas név - akivel 1949-ben házasodtak össze és 1959-ben Onasszisz okán váltak el. Köztudott volt, hogy Meneghininek olyan igényei voltak fellépti díjban, útiköltségben, és egyéb juttatásokban, melyek más énekesek házastársait nem illették meg, és amiket  csak komoly nehézségek árán tudott a MET teljesíteni, ha egyáltalán.

Callas először az 1956/57 évadban lépett fel a MET-ben, Norma, Lucia és Tosca szerepében., ezt több további fellépés követte. Callas életéről és pályafutásáról igen részletes leirás található a Wikipédián.


60267 Cilike 2017-12-30 18:20:43 [Válasz erre: 60266 parampampoli 2017-12-30 18:05:21]

Jajj, nem erről beszéltem, hanem a Callas-ügyről.

 


60266 parampampoli 2017-12-30 18:05:21 [Válasz erre: 60265 Cilike 2017-12-30 17:04:03]

Cilikém, én nem akarlak egyáltalán földig alázni, de ez a molesztálási eset hogy kerül ide? És ettől Szilveszteretek jobb művészeti vezetés terén, mint Levine volt a MET-ben? (Bingről már nem is beszélve.) Főleg Angerrel megerősítve, megfejelve a nagy szakértő Soós Emesével? Biztos?


60265 Cilike 2017-12-30 17:04:03 [Válasz erre: 60261 Klára 2017-12-30 13:44:51]

Legalább kiderült egyrészt, hogy összekevertem valamit az emlékeimben, én se fiatalodok, másrészt az, hogy igenis képes vagyok belátni, ha tévedtem. Legalábbis néha. Ha nagyon kényszerítenek és nincs mód kimagyarázni. Tessék, most boldogok vagytok, hogy porig aláztatok? (Felemelt orral, világfájdalommal balra el.)


60264 Heiner Lajos 2017-12-30 15:23:58 [Válasz erre: 60260 Cilike 2017-12-30 12:50:13]

Fineszes újévi ajándék Cilikétől, a Tévedhetetlentől, a Megmondótól, hiszen ilyen (rén)szarvasbakit csak gesztusként ír le egy Cilike.


60263 Heiner Lajos 2017-12-30 15:21:01 [Válasz erre: 60261 Klára 2017-12-30 13:44:51]

Kedves Kára, ki volt az "akkori férje", és melyik évből datálódik a történet? Köszönettel a válaszért!


60262 -zéta- 2017-12-30 13:54:28 [Válasz erre: 60261 Klára 2017-12-30 13:44:51]

Callas 50-szer lépett fel Bing időszaka alatt a MET-ben...


60261 Klára 2017-12-30 13:44:51 [Válasz erre: 60260 Cilike 2017-12-30 12:50:13]

Lehet, hogy Bingért sem rajongott mondenki - a határozott, céltudatos vezetőkért általában nem rejomganak. Főleg a különböző szakszervezetek vezetői nem rajongtak érte, mert több esetben sikeresen lépett fel "kissé" eltúlzott követeléseikkel szemben, Mindettől függetlenül, 22 éven át volt intendáns és önként vonult vissza 70 évesen. Nem kevés érdemeinek egyike az 1966-ban átadott jelenlegi épület. Callas Bing vezetése alatt több évadban, több alkalommal lépett fel a MET-ben, és még többször felléphetett volna, ha akkori férje nem támaszt teljesíthetetlen követeléseket. (lásd: Bing 5000  nights an the oper - magyarul megjelent 5000  este a Metropolotan-ben c. önéletírás.)


60260 Cilike 2017-12-30 12:50:13 [Válasz erre: 60256 parampampoli 2017-12-30 08:52:34]

Nem értem, hogy jön ide Levine? Ő sose volt igazgató, legfeljebb zenei igazgató. Ókovács meg nem molesztált fiúkat. Bing más eset, bár tudtommal érte se rajongott mindenki, például nem tudta felléptetni Callast.


60259 Búbánat 2017-12-30 12:42:48 [Válasz erre: 60258 -zéta- 2017-12-30 12:14:05]

1950. MÁRCIUS 9. , Petőfi Rádió

A Magyar-Szovjet Barátság Hónapja

19.55  - 23.45: Közvetítés a Magyar Állami Operaházból (két szünettel)

Muszorgszkij: Hovanscsina

Zenedráma négy felvonásban, öt képben.

Hangszerelte: Rimszkij-Korszakov

Fordította: Nádasdy Kálmán

Vezényel: Vaszy Viktor

Rendezte: Dobrowen Issay és Oláh Gusztáv

Karigazgató: Pless László

— Hangfelvétel

Szereposztás:

Hovanszky Iván herceg — Fodor János.

Hovanszky Andrej herceg, fia — Laczó István.

Galiczyn Vaszilij herceg — Joviczky József

Saklovity bojár — dr. Palló Imre

Doszifej, az óhitűek feje — Kálmán Oszkár

Marfa, fiatal özvegy — Tiszay Magda

Emma, fiatal német lány  - Czanik Zsófia

Varszonofjev, Galiczyn meghittje — Galsay Ervin

Kuzka, strelic — Domahidy László


60258 -zéta- 2017-12-30 12:14:05 [Válasz erre: 60250 IVA 2017-12-30 03:39:56]

Vaszy Viktor feljegyzései szerint 1950. februárjában rögzítette a Rádió a Hovanscsinát Losonczy György (ugye, Ő sem volt basszus), Laczó István, Joviczky József, Palló Imre, Littasy György, Tiszay Magda, Czanik Zsófia, Galsay Ervin és Fekete Pál előadásában... Jó lenne újrahallgatni...


60257 Klára 2017-12-30 11:04:00 [Válasz erre: 60256 parampampoli 2017-12-30 08:52:34]

Éppen az "ég és föld" különbségre voltam bátor rámutatni, és az ennek köszönhető több évtizedes sikeres működésre. Valamint arra, hogy vannak politikusok, akik nem beszélnek bele a művészeti élet dolgaiba!

Ami pedig az alternatív pályázókat illeti, éppen a várható sikertelenség és megbélyegzés miatt nincsenek! De mintha én is ezt írtam volna, csak kicsit más szavakkal!


60256 parampampoli 2017-12-30 08:52:34 [Válasz erre: 60255 Klára 2017-12-30 07:49:39]

Milyen blaszfémia ez, egy gondolatkörben említeni Binget, Levine-t és Ókovácsot? Szkamai értelemben ég és föld a különbség!!

Ami pedig az alternatív pályázókat illeti: ki vállalja fel önként és dalolva, hogy egy pályázat után, amelyen úgyis csak elbukni lehet, mert mindenki tudja előre, hogy ki fog nyerni, nyakára tegyék a kést, és 5 vagy akárhány évig semmilyen munkalehetőséget ne kapjon? Korunk és hazánk nem a mártírok világa.


60255 Klára 2017-12-30 07:49:39 [Válasz erre: 60253 IVA 2017-12-30 07:33:32]

Biztosan létezik, csak éppen az eltelt időszak színházigazgatói pályázatainak tapasztalata alapján nem pályázott, nem pályáztak! Miért kockáztatnának meg egy fiaskót? Ami egyébként azért is sajnálatos, mert aki konkurrencia-mentesen tevékenykedik, többet enged meg magának, és nem biztos, hogy mindig jó irányban halad.

Persze, ehhez nyilvános pályáztatás kellene, politikailag elkötelezetlen szakértők bevonásával, és akkor talán tudnánk, mi a másik oldal véleménye.

Egyébként az igazi egy abszolut politika-mentes szakmai vezetés lenne, ami nálunk jelenleg utópia. Érdekes lenne megnézni, hogy egyes európai vezető operaházak - London, Párizs, München -, stb. igazgatói hány évig működtek, és hány kormányváltást éltek meg. Rudolf Bing 22 évig volt a  MET intendánsa, Levine 40 évig a művészeti vezető. Nem hiszem, hogy bárkinek eszébe jutott volna egy elnökválaszás vagy kormányzóválasztás után megkérdőjelezni, folytathatják-e tovább tevékenységüket! (bocs, most csak a művészi munkára gondoltam!)


60254 álmodó 2017-12-30 07:45:03 [Válasz erre: 60253 IVA 2017-12-30 07:33:32]

Szerintem meghallgatni érdemes mindenkit..., ha másért nem, hogy igazolva lásd önmagad amiért másképp döntesz.


60253 IVA 2017-12-30 07:33:32 [Válasz erre: 60252 álmodó 2017-12-30 05:45:58]

De szerinted létezik olyan, akinek a javaslatait érdemes lenne meghallgatni, mert hiteles szakértelmű ebben a művészeti ágban? Ha lennének ilyenek, pályázhattak volna a főigazgatói posztra, ha másért nem, hogy részletesen, színvonalasan elmondhassák az elképzeléseiket.


60252 álmodó 2017-12-30 05:45:58 [Válasz erre: 60249 IVA 2017-12-30 03:29:39]

Pont arról ír Momo, hogy nem hallani alternatíváról....Pedig -akárhogy is-, mégiscsak kellene, akkor is ha nem választanánk, de legalább lenne.


60251 álmodó 2017-12-30 05:42:07 [Válasz erre: 60248 Momo 2017-12-30 02:11:27]

Hát ez így van. Nem is lehet vele vitatkozni...

 


60250 IVA 2017-12-30 03:39:56 [Válasz erre: 60246 Cilike 2017-12-29 22:06:18]

Iván Hovanszkij szerepe magas basszus vagy hősbariton hangot kíván. Begányi Ferenccel nemhogy működött a Hovanscsina, az ő Hovanszkija minden idők egyik legpazarabb énekesi-színészi alakítása volt. Úgy tudom, a Szovjetunióban is sikert aratott vele.
De remek volt Faragó András, és Doszifejként Szalma Ferenc is. Nem is sorolom tovább a nagyságainkat, itt van a Békés András rendezte felújítás eredeti szereposztása:
http://www.szinhaziadattar.hu/web/oszmi.01.01.php?as=9140&kr=A_10_%3D%22Hovanscsina%22
Ebből persze nem lehet nem külön megemlékezni Palcsó Sándor Írnokáról és a később beálló Mészöly Katalin megrendítő Márfájáról. És persze az énekkar odaadó teljesítményéről, és nem utolsósorban id. Harangozó Gyula páratlan ízlésű és légkörű Perzsa táncáról.
Ezek futólagos említésével csak azt akartam mondani, hogy a Hovanscsina csaknem minden előadása katartikus élmény volt, amire a „működött” kifejezés félrevezető lehet.


60249 IVA 2017-12-30 03:29:39 [Válasz erre: 60245 Momo 2017-12-29 18:32:14]

Engem például nagyon érdekelne az ellenzék mondanivalója kulturális ügyekben, és egyben az Operaház kapcsán. Mit képviselnek, milyenek az elképzeléseik a jövőt illetően. Mekkora Operát képzelnek el, hány előadással, milyen színházi struktúrában

1. Kíváncsi vagyok, melyik ellenzéki párt mondanivalója érdekelne. Mert van egynéhány, sőt lesz még több is: http://nepszava.hu/cikk/1148950-nem-riadtak-vissza---tovabb-szaporodnak-a-partok

2. Olyan sok ellenzéki politikust szoktál látni az Operaház és az Erkel Színház nézőterén? Olyan gazdag tapasztalataik lehetnek, annyiszor megnyilatkoznak a médiában opera-ügyekben, hogy szerinted érdekes lehet az ő elképzelésük a jövőt illetően? Érdekes lehet, hogy ők mekkora Operát képzelnek el stb.?

Ebben a földi életben én már nem akarom hallani, milyen alternatívát kínálnak „a szakmapolitikai túloldalon”. A 2010 előtti ciklusban megtudtam, köszönöm szépen. Azóta egyebet sem tesznek, mint megtámadgatják a közbeszerzési pályázatok eredményeit, nehogy előbbre jusson az a szerencsétlen Operaház. Dögöljön meg a szomszéd tehene is – ez a szakmai politikájuk vezérelve, amit Te is idézel olykor.

Most azért is fakadtam ki egy kissé, mert tegnap – túl az Andrea Chénier-koncert nagyszerűségén –, belépve az Erkel nézőterére, bár nem először, lenyűgözött annak a hangversenydobogóvá alakított színpadba szinte átolvadó látványa. Bizony eszembe jutott, hogy ezen a helyen, egy ellenkező történetben, akár vásárlási szenvedélyünknek is hódolhatnánk, mekkora Black Friday-eket lehetne itt csapni. Vagy, az ellenkező történet egy másik változatában, akár rabló-pandúrt is játszhatnánk az Erkel Színház helyén tátongó gödörben.


60248 Momo 2017-12-30 02:11:27 [Válasz erre: 60247 joska141 2017-12-29 22:17:32]

Kedves Jóska!

Értem, amiről beszél, de ez nem működik. A konkrét munkavégzés az egyén feladata, de politika hozza a stratégiai döntéseket, és teremti meg hozzá a feltételeket.

Vagyis odafigyelhet rettentően egy orvosprofesszor, vagy egy első hegedűs az igazgatójára, a minisztériumra, a törvényhozásra, hivatalosan még véleményezési joga sincs. A törvény szerint beosztott, aki köteles a lehető legjobban elvégezni a feladatát, és ezzel lényegében véget is értek a jogosítványai. (Még sztrájkolhat esetleg, ha sokan egyetértenek vele.) Magánvéleménye lehet, ellenőrzési jogköre nincs. Ezt országunk politikai-hatalmi berendezkedése másokra bízza, nem a dolgozókra. (És mindenütt így van a világon, legyen az az amerikai demokrácia, vagy Észak-Korea.)

Az orvosprofesszor dolgozik, ahogy tud, de hogy van-e mivel műtenie az a felettesei dolga, hogy van-e rá pénz, az meg egyenesen politikai döntés kérdése. Az karmester, a rendező dolgozik tehetsége szerint, de, hogy kap-e elég próbát (a minőség egyik fontos feltétele), az az igazgatóján múlik; hogy a színház mennyit dolgozik (jut-e idő próbára), azt meg végső soron a politikai vezetés hagyja jóvá valahol a felhők felett: a minisztériumban, vagy még feljebb.

A politikusokat pedig politikusok ellenőrzik. Ez így van kitalálva.

Ehelyett ott tartunk, hogy a politikusok helyett a sajtó politizál, de mivel ellenőrzési jogköre neki sincs, teszi, amit tud: egyre vadabbá tüzeli az embereket. Valódi, a nép (szavazók) számára is elfogadható alternatívák meg nincsenek. Viszont egyre rosszabb a kedvünk.

Azt kellene megérteni, hogy ha valódi alternatívát kínál az ellenzék, olyat, aminek van kellő támogatottsága a választók körében, akkor a kormány is kénytelen máshogy politizálni. Kénytelen kompromisszumot keresni, az elképzelésein finomítani, mert fél, hogy leváltják. Ha nincs életképes alternatíva, akkor a kormány mehet a saját feje után, nincs, aki fenyegetné a hatalmát. Pedig mindnyájunknak jobb, ha közösen találjuk ki a dolgainkat. Lehet ugyanis valaki bármilyen elhivatott kórház-, vagy színház igazgató, nem biztos, hogy minden ötlete jó, és mindenben igaza van.

Erre gondoltam az előző hozzászólásomban.


60247 joska141 2017-12-29 22:17:32 [Válasz erre: 60245 Momo 2017-12-29 18:32:14]

Tisztelt „Momo”!

Nagyon figyelemre méltó az érvelése és tényleg egyet lehet érteni a választásokkal kapcsolatban leírt gondolataival.

De azért, szerintem vannak az országban, az életben olyan területek, ahol a „politikai ellenzék”-nek, sőt a jelen politikai irányítóknak nincs, nem is szabad hogy legyen, konkrét beleszólása. Tudom, rossz a hasonlat, mint minden hasonlat, de például a egy térdműtét elvégzése nem attól függ, hogy az adott politikai kurzus vagy az ellenzéke, a laproszkópiát vagy a teljes feltárást preferálja inkább.

Ezzel azt szeretném mondani, hogy abszolút közömbös vagyok a Magyar Operaház irányítójának politikai beállítottságáról, mint ahogy a bécsi, párizsi, londoni operát irányítónál sem tudom ezt. Ebből következőleg az sem érdekel, hogy mi a jelenlegi ellenzék, operát illető kultúrpolitikai elképzelése.

Egyetlen egy dolog érdekel: a teljesítmény, a hétköznapi előadások színvonala, a hazai énekesképzés preferálása, a fiatalok fokozatos beépítése, egy adott repertoár kialakítása, és így tovább.

Ebben a vonatkozásban akár jelen politikai oldalon, akár a jelenlegi ellenzék oldalán van, mindenkinek az lenne a dolga – Önt idézem – „hogy odafigyel, ellenőriz és alternatívát kínál.”

Ehhez az odafigyeléshez és a többi tevékenységhez kívánok Önnek és minden kedves fórumozónak boldog új évet.


60246 Cilike 2017-12-29 22:06:18 [Válasz erre: 60243 nickname 2017-12-29 17:53:54]

Én belátom. Nincs szláv basszusunk. Nem is volt. Azért működött a Hovanscsina Begányival, és Kováts Kolossal. Egyik sem volt igazi basszista. Én, ha szerepet osztanék, biztos külföldön ketesnék, bár ott is hiányszakma.


60245 Momo 2017-12-29 18:32:14 [Válasz erre: 60244 nickname 2017-12-29 17:57:06]

Szerintem nem az a jó vezető, aki alatt mindenki mindent vitat, és lényegben csak egy kuplerájt menedzsel. Demokrácia a választásokon van, ott el lehet menni szavazni, és "ellentmondani". És nagyon hasznos tud lenni, ha van egy politikai ellenzék, megfelelő kínálattal, amiből tudnak választani az emberek. Engem például nagyon érdekelne az ellenzék mondanivalója kulturális ügyekben, és egyben az Operaház kapcsán. Mit képviselnek, milyenek az elképzeléseik a jövőt illetően. Mekkora Operát képzelnek el, hány előadással, milyen színházi struktúrában, (milyen szerepet szánnak a vidéki opera tagozatoknak, stb). És akkor lenne miről beszélni. Ugyanilyen alapon lehetne vitatkozni Ókovács elképzeléseivel (mennyiség vs minőség, valóban a kőbányai bázisba kell-e önteni a pénzt, stb.) Lehetne, ha lenne valaki a szakmapolitikai túloldalon, akinek az lenne a dolga, hogy odafigyel, ellenőriz és alternatívát kínál.


60244 nickname 2017-12-29 17:57:06 [Válasz erre: 60243 nickname 2017-12-29 17:53:54]

Persze Ókovács olyan, mint sok mindenki ebben az országban az elmúlt években vezetőként: nem tűri az ellentmondást és minnél inkább kritizűlják annál inkább az lesz, amit ő mond. Hát legyen. Majd késő századok elemzik, hogy a kevés jó mellett mennyi kárt okoztak a magyar kultúrának. 


60243 nickname 2017-12-29 17:53:54 [Válasz erre: 60241 Cilike 2017-12-29 10:09:00]

Palerdivel, Bretzcel és Molnár Leventével inkább ne vegyék elő. Nem baj a vendégénekes, de az utábbi években a vendég baritonok és basszusok meghívása se volt mindig indokolt. 

Azért te is beláthatod, hogy Palerdit semmi sem predestinálja errre a hatalmas szerepkörre. Bretz még legalább külföldön is foglalkoztatott és vannak jó szerepei. Palerdi még sokszor Mozarthoz is kevés volt az elmúlt években. Széténekelte már magát teljesen. Molnár Levente szintén leszálló ágban van. Erről ennyit. Az olyan vendégbaritonokat meg, mint aki pár éve énekelt a Carmenben inkább hagyjuk. Pénzkidobás. 


60242 Klára 2017-12-29 10:32:49 [Válasz erre: 60241 Cilike 2017-12-29 10:09:00]

Még mindig inkább vendégművész - persze, ha színvonalas - mint egy harmatgyenge hazai, mert az cak arra jó, hogy a néző kedvét elvegye az egésztől. 

Persze, akiknek semmi sem jó, azoknak tényleg az is baj lesz...


60241 Cilike 2017-12-29 10:09:00

Illetve az is lehet, hogy vendégművészeket hívnak, bár tudom, az is baj lesz. Tény, hogy sok éve nem ment se a Borisz, se a Hovanscsina, két árva orosz darab és a Jenufa képviselte a szláv operákat. Évek óta napirenden van, hogy ezeket előveszik, nekünk még Fischer mondta, az meg jórégen volt, ugye?


60240 nickname 2017-12-29 08:48:26 [Válasz erre: 60236 parampampoli 2017-12-28 11:15:00]

A Borisz Palerdivel - Muszorgszkij paródia, kélt részben, nyomokban emlékeztet majd az orosz operairodalom egyik legnagyobb remekművére. Már csak az a kérdés, hogy ezután az eklektikus Bánk bán után lesznek-e saját Borisz Godunov, Hovanscsina és Igor herceg verzióik, mert miért na? Majd mindett megrendezi Vidnyányszky Kocsár zenei irányításával, s egy-egy  sajátos változatot alkotnak meg az ismert változatok vegyítésével, kiegészítésével. Vidnányszky-Kocsár a Borisz már úgyis megcsinálta Debrecenben is - akárcsak a Bánk bánt. Nagyszerű lesz! Már alig várom. Kováts Kolos, Faragó András, Begányi Ferenc, Székely Mihály után Palerdi, mint Borisz. Ókovács meg nem érezni vér cikkinek és nagyon gáznak. Bár ne így legyen, ha egyszer előveszik a Boriszt - meg ne is úgy, hogy feleslegesen hívnak egy külföldi középszert a szerepre.


60239 nizajemon 2017-12-28 21:40:12 [Válasz erre: 60238 Heiner Lajos 2017-12-28 21:18:10]

Tény és való,nem egyformán hat :))))


60238 Heiner Lajos 2017-12-28 21:18:10 [Válasz erre: 60237 nizajemon 2017-12-28 19:55:00]

De ott a másik véglet, Moldova után, az "elolvastuk a gorillaapót és megnéztük Puccsitól a Tócsát", elnézést, ha nem pontosan idézem.

Gimnazista éveimben jegyszedőként dolgoztam nyaranta a Szegedi Szabadtérin. A fizetés jelképes volt (az előadás után összeszedett üres üvegek beváltásával viszont legalább duplázni lehetett), s persze az ember csodálatos előadásokat látott (nem tegnap történt).

Kedves élményem, amikor a Cigánybáró (ha jól emlékszem, Házyval és Palcsóval) egy szünetében vidéki szervezett földgazdálkodók egy csoportja álldogált a büfénél, előttük üres söröskorsók tucatjai. Az egyik atyafi öblös hangon kifejtette: elgyüttünk mink ide, dehát itten kórnyikálnak, inkább kijöttünk ide a büfetbe. 


60237 nizajemon 2017-12-28 19:55:00 [Válasz erre: 60232 Búbánat 2017-12-27 12:53:19]

Magaskultúra? Ugyan....a kilencvenes években voltam egy Traviatán,melyben Földi Melinda énekelte remekül a címszerepet.Mellettem ült egy csoport,mint kérdezésem után kiderült,egy vidéki termelőszövetkezet küldte el őket. Az első felvonás végén a teljesen elvarázsolt arcú férj nem mozdult,majd odaszólt a feleségének:anyja...ez gyönyörű volt :)


60236 parampampoli 2017-12-28 11:15:00 [Válasz erre: 60235 nickname 2017-12-28 10:46:56]

Ej, nickname, hogy te semminek nem tudsz örülni? Nézheted a Boriszt Palerdivel és Bretzcel, Pimen Cser Krisztián. A Hovanscsinában Hovanszkij Palerdi, Doszifej Bretz. Vagy fordítva. Igor hercegben két ilyen csodálatos Koncsak kán, mint ők ketten, nem vonzanak? Nahát.... Igor herceg: Molnár Levente, mily csodálatosak lesznek is! -:((((

Az általad feltett kérdésekkel kellene szembesíteni a Fődirektor urat, de kíméletlenül, és nem hagyni mellébeszélni vagy kibújni a kérdés alól.


60235 nickname 2017-12-28 10:46:56

Jönnek a szláv darabok - örülök neki, de ha bele gondolok az esetleges szereposztási lehetőségekbe egy Borisz Godunov vagy Hovanscina esetében, vagy a nagy szenzáció, a régóta nem játszott Igor herceg esetében már annyira nem is örülök......

Meg lehetne kérdezni egyszer, hogy van az, hogy jelentős hangi adottságokkal megáldott énekeseket hagynak parlagon heverni, amíg a középszer meg visz mindent sokszor. Nem általános kép ez, mert vannak jó előadások, de olyan egyenetlen színvonalúak a szereposztások, amit nem indokol az énekes hiány, mert sok mindenre lenne énekes, csak éppen nem ő kapja a szerepet. 


60234 parampampoli 2017-12-28 10:27:56 [Válasz erre: 60233 IVA 2017-12-28 02:31:43]

Köszönöm IVA, helyettem is írtad.

Ez az interjú, minden tiszteletem ellenére László Ferenc irányába, abba az nyilatkozat sorozatba illeszkedik, amellyel Ókovács Szilveszter végig házalja a magyar sajtót és médiát, a kapott kérdésekre kinyilatkoztat, de a valódi problémákkal, kérdésekkel nem szembesítik. Minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve.... a la Franz Jozef von Habsburg. Csakhogy ő nem az.


60233 IVA 2017-12-28 02:31:43 [Válasz erre: 60232 Búbánat 2017-12-27 12:53:19]

Mejtusz Ifjú gárdája vagy a Párizs lángjai balett nagyon keveset ment”…
Az Ifjú Gárda 25 alkalommal ment, a Párizs lángjai viszont 1950. június 11. és 1977. április 3. között 135 alkalommal, vagyis 27 éven át évadonként átlagosan 5-ször.

Mohácsi János formabontó Aidája pedig inkább siker, mint megosztó produkció.
Ezen a fórumon a felújítás után egyvalaki kardoskodott a rendezés mellett. Különben ritka egyetértésben utáltuk, e tekintetben valóban nem megosztó.


60232 Búbánat 2017-12-27 12:53:19

Ókovács Szilveszter: „Az a dolgunk most, hogy munkát tegyünk bele” - interjú

Írta: László Ferenc

2017. december 26.

Ókovács Szilveszterrel, az Operaház főigazgatójával az európai példákról, az Operaház jelenéről és az operajátszás középtávú jövőjének néhány fontos témájáról beszélgettünk.

 

– A világ operaházai (és szimfonikus zenekarai) immár hosszú évek óta hatalmas energiákat fektetnek be a jövő közönségének kinevelésébe. Meg lehet-e vonni már valamiféle mérleget?

– Olyasféle imbolygó, nehezen megválaszolható kérdés ez, mint Vörösmartyé, hogy a könyvek által ment-é elébb a világ? Amikor a Royal Philharmonic Orchestra elkezdte a klasszikusokat popritmusban játszani, gyerek voltam, tetszett a dolog. Zeneakadémistaként már a víz kivert az ilyesmitől, de függetlenül attól, én épp mit gondoltam róla, a maga plebejus módján hatott, emlékszem valami popprojektre is, amelyik gregorián stílusban nyomta a slágereket.

A crossover ma már nem dugaszolható vissza a palackba, de ez végül is nem baj. Bocelli operalemezeiről sem vagyok jó véleménnyel, mégis valószínű, hogy a sportcsarnokokat nálunk is rendre megtöltő rajongói közül minden ötvenedik kap majd csak ránk, de ötezerből az a száz épp százzal több a nullánál. Természetesen nemzetközi operai szempontból a legnívósabb tömegszoktatás a Három tenor-projekt volt, mert abban kivételesen nagy, ráadásul komplementer erényű művészek működtek, és nem ritkán operai igénnyel megszólaló áriákban lehetett része a kényesebb fülnek, ízlésnek is.

– Nem fenyeget az a veszély, hogy ezek az erőn felüli befektetések csekély megtérüléssel járnak, s hogy mindössze legitimációs érvként lehet majd forgatni őket?

– De, hisz az igazolható megtérülés csekély, valójában csak felmérésekből olvasható ki, amelyeket viszont magam is fenntartással fogadok. Nekünk az a dolgunk most, hogy munkát tegyünk bele, hogy műveljük a gyerekeket, a huzamosságot el ne engedjük, kicsinyhitűek ne legyünk. Mert kell a monitorozás és a finomhangolás, csináljuk is mindkettőt, de bízni kell az érzékek világában is, a tolsztoji nagy csábítás erejében. Kicsit olyan ez, mint papi elhivatásért imádkozni: sosem tudjuk, hol üti fel a fejét világsztári tálentum, és azt sem, ki miért lesz majd rajongója az operának, balettnak – csak azt tudjuk, hogy lesz ilyen.

A nagyobb gyerekeimről már nyilvánvaló, hogy a fejemen is állhatnék (nem állok), akkor sem lesznek muzsikusok, én pedig az ő korukban már harsonaversenyt nyertem, pötyögtem zongorán, és ahogy a mutálásból kikecmeregtem, már alakítottuk is a funky zenekarunkat, énekelni tanultam, szöveget írtam és megvettem az első basszgitárt. Pedig mindössze annyi történt, hogy a gyerekkori asztmám miatt anyukám rezes hangszerre íratott a zeneiskolában, tüdőt erősíteni… Soha senki nem gyakorolt velem, és nem voltak muzsikus szüleim, míg az enyémek a lehetőséget készen kapták. De nem baj, legalább akkora öröm, ha igényes zenehallgatók lesznek, mert jegyet váltani és tapsolni is kell valakinek.

– Meddig lehet az új, becsábítandó közönség elé – és alá menni?

– Ha még kint van, ha már bent, vagy csak a küszöbön inog-binog, a publikum tényleg ezerfejű, de nem szörnyetegként kell gondolni rá. Éhség és végletekig élezett érdeklődés jellemzi, csak az a biztos, hogy nem tudunk ugyanazon az estén mindenki kedvére tenni, és ez már a csalogató akciókkal is így van. Minden hangszeren kell játszanunk, a Ringatótól a Corvinus egyetemi bérletig, de belefér a West Side Story, sőt a balettutánpótlásról szőtt álmaink miatt színre vitt Billy Elliot, egy tőről metszett – de Hattyúk tava-jelenettel megspékelt – musical komplett iskolányi friss jelentkezőt tolt a védőszárnyaink alá. Az OperaKalandot pedig, amelynek a sikere csak az én fejemben nem haladta meg az elképzeléseket, a 9. osztálynak találtuk ki, arra lőttük be, és minden évben – két sorozattal – mindenkit el akartunk érni abból a mintegy 70 ezer fős középiskolás (tehát a végén érettségivel távozó) korosztályból.

A nézőtér tele, a siker elmondhatatlan, túl vagyunk a 200.000-ik gimnazista nézőn, de mégsem mindenki jön el, hanem részben inkább törzsnézőink lettek: sokan évekig visszajárnak, tehát elméletben kiszorítják a többieket, de gyakorlatilag a teljes, egyszeri lefedés helyett rátermett pedagógusok segítségével kemény magok alakulnak ki, Erkel színházi látogatásra specializálódva. Egyfajta önmozgás, de érdeklődve figyeljük, hisz a nagy rendszerek sajátossága ez is: alakítani kívánod őket, alakulnak is, de nem feltétlen arra. Az viszont nóvum, hogy felismertük: a tanárok megnyerése az OperaKaland előfeltétele. Spanyolviaszknak hathat, mert eléggé kézenfekvő, mégsem látom, hogy hozzánk hasonlóan mások is akkreditáltattak volna olyan pedagógus-továbbképző programot, ami – magasabb szinten – éppen arról szól, mint maga az OperaKaland. Amíg tart vagy idegenkedik tőle a szaktanár vagy az osztályfőnök, nem fog megérkezni a csoport, vagy nem úgy hasznosulnak a színházlátogatás elé küldött digitális felkészítő anyagaink.

– Az operajátszás európai modellje döntően az állami támogatásra alapul. Mi történik, ha a politika egyszer leírja a magas kultúrát (s vele az operát): akár mert elfogynak a kultúrafogyasztó/sznob politikusok, akár mert felismerik, hogy semmiféle politikai hasznot nem hajt a magas kultúra (s így az opera sem)?

– Erősen kellene törnöm a fejem, az opera bármikor történelme során hajthatott-e direkt politikai hasznot. Az ötvenes-hatvanas évek hihetetlen felfutása, a társadalmi bázis erőszakos és erőteljes szélesedése ugyan igazolva láthatta magát a szocialista tömegkultúra elve alapján, de valójában nem ideológiai üzeneteket kaptak a nézők. Mejtusz Ifjú gárdája vagy a Párizs lángjai balett nagyon keveset ment, és alapjában mégis a polgári világ műveltségét szedte fel a neofita operaközönség. És a politikusok úgy általában nem is járnak operába, csak ha muszáj, nekem ez a tapasztalatom, tisztelet a csekély számú kivételnek. Nyilván most nem a nevek a legérdekesebbek, de az elmúlt lassan 7 évben a mai ellenzékből összesen 3 személyiséget, a mai kormányoldalról talán 10-12 képviselőt, állami vezetőt tudnék felsorolni, pedig a protokollunk rendre próbálkozik mindenkivel, a magazinunkat is minden parlamenti képviselő kapja. Érezhetően nem vagyunk eléggé fókuszban, ezért itt is van teendőnk.

Számomra mindig intő jel, a valóságba visszahúzó adat, hogy a magyar kultúra legnagyobb intézményi tétele nem a legnagyobb intézményé (azok mi vagyunk), hanem egy épület ppp-rezsije (nem a mienk). Ugyanakkor szerencsések is vagyunk, hisz az Operaház mint reprezentatív helyszín, az Erkel pedig mint a kulturális hozzáférés zászlóshajója lassan már külön elismertséget is élvez – ilyesmi közkeletűséget, „cool” hírnevet kell majd kivívnia az Eiffel Műhelyháznak is, csak a különleges, barokk, XX. századi és kortárs opera- meg balettprodukciókkal. Ám ha Európát kérdezi, a tipikus európai főváros operaháza évi 100-150-et játszik, és öregszik a közönsége nagyon. És lesz majd politikus, aki a Met meg a többi divatdiktátor intézmény élő közvetítései láttán eltűnődik azon, mennyivel olcsóbb is ez. Szélessávú net, hálózati jogdíj és egy fűtött nézőtér meg egy projektor kell csak hozzá, max. 10 ember… Ugyanakkor, mindent összevetve jelenleg a fejlesztés a jó lakmuszpapír: Koppenhágában, igaz, egy hajómágnás adományából, aztán Oslóban is vadonatúj, hatalmas operaház épült, Stockholmban renoválták, Helsinkiben rendben van, Berlin harmadik háza el is rajtolt végre a gigantikus átépítés után, Hamburgban világraszóló koncerttermet adtak át,  Bécs meg le sem áll, csak nyarakon toldozzák, annyira megy maga a Ház, eladásaik csaknem száz százalékosak. A nagy házakat tehát nem kell félteni, státusszimbólumok is, a kicsik viszont eltűnhetnek majd szépen, lakat kerül rájuk tíz-húsz éven belül, én ezt jósolom.

Az opera barokk-rokokó-belcanto-romantikus tömegműfaji állapota nem visszahozható, ahogy cilinderben sem fogunk már járni. A világ megváltozott, kinőttek a földből sosem létezett konkurenciák, a mozgókép, a tévé, a kütyüipar, a számítástechnika, a hobbik, a szabadidősportok. Arra kell ügyelni a szűkülő bázison, hogy mivel az opera és a balett mégiscsak az artisztikus világ összművészeti csúcsteljesítményei, ezek élvezete ne kiváltságosoké legyen megint, hanem a társadalom valamennyi rétege megtanulhassa és elérhesse, még ha a szumma csökken is. Szóval csak semmi kisajátítás, inkább elsajátítás. Hogy mindig maradhasson olyan közönségréteg, amelynek 8K-ban sem lesz elég, hogy otthonról, pizsamában nézze az operaközvetítéseket, ahol a bemikrofonozott énekeseket a képvágó rágja az ember szemébe, tehát a jelenlét, a személyes érzékelés élménye egyáltalán nem lehet jelen – az operai katarzist nem vászonra optimalizálták. Márpedig az opera épp erről szólna, kivételes pillanatokban kivételes erejű, kis túlzással: szinte sorsfordító élményeket szerezni.

– Az operajátszás jelenkorát még az a kettős gyakorlat jellemzi, amely a zenei interpretációban a teljes, történeti-filológiai hűséget, a színrevitelben viszont az abszolút szabadságot hirdeti. Változik-e ez a kettősség, hiszen több jel is arra utal, hogy a művet csak kiindulási pontnak tekintő színházi praxis idővel az operát (és benne a művek zenei anyagát) sem fogja érintetlenül hagyni?

– Tudom, a prózai színházban ma már a szöveg egyáltalán nem szent, húz a dramaturg, szavakat cserél a rendező, jönnek az új fordítások, a friss darabokba eleve improvizatív szakaszokat iktat a szerző stb. De még létezik rajtunk kívül írott anyagot tisztelő művészeti ág, pl. egy verses est igen rosszul mutatna nagyjából elmondott költeményekkel, és a klasszikus zene minden területén fontos a kottahűség: az nem lehet, hogy a Hammerklavier-szonáta könnyítve legyen. Valaha még az is lelkiismereti kérdés volt a Gerald Moore-szintű zongorakísérők számára, hogy a schuberti Erlkönig fárasztó oktáv-repetícióit elő szabad-e úgy állítani, hogy a hangzáskép szinte alig, csak a játékmód változik meg, kényelmesebbé, vagy a Winterreise hatodik dalában egyszerre kell-e játszani a jobbkéz harmadik triolahangjával a balkéz nyújtott ritmusának tizenhatodát.

A húzások, változatok operaházi megléte sem a fentieket cáfolja, hisz ha már megszültük az adott produkció példányát, ahhoz kemény kézzel kell idomítani magunkat – ugyanakkor furcsa tény lehet, hogy Mozartot, Verdit, Wagnert, Puccinit már egyáltalán nem csonkítunk meg. Leginkább a hit okán: muszáj hinnünk abban, hogy ezek a mesterek, akiket mi meg az őseink kiragadtunk az operairodalom irdatlan, a Föld óceánjaihoz hasonlóan felderítetlen műtömegéből, azt a biztos pontot jelentik, amelynek mentén sarkaiból fordítható ki a világ. (Strauss, az ötödik oszlop művei e téren külön állnak, ő maga is húzta őket, ha vezényelt, és pl. az Árnyék nélküli asszonyban terjedelmi okok miatt mi is tettünk így. És hát ő halt meg legkésőbb, szinte közel van hozzánk, még nem merevedett teljesen szoborrá.) De a megszólaltatás biztosan nem historikus: nálunk a hangszerek, a játékmód, a korabeli metodika és a szándék is hiányzik, no meg a régi korok kisebb terei, más akusztikája – és a nézők teljesen más időérzékelése, egyszóval minden. Úgyhogy én jobbára régi anyag kortárs megszólaltatásait hallom, jobbára kortárs színpadi fogalmazásokkal egy légtérben minálunk.

– Az operaélet aktuális főszereplői időről időre változnak: volt, hogy az énekeseké, majd a karmestereké, s legutóbb a rendezőké lett az elsőség. Most mintha az ügynökségek vennék át a főszerepet. Lehet valami ebben a vélelemben?

– Az aktuális operai vezetést el szokta érni a vád: mindig ugyanonnan „vásárol”, tehát korrupt. Már az előző mondat sem mutat feltétlen összefüggést, mert léteznek egészen kiváló művészpalettával dolgozó agentúrák, de mindenesetre mi sosem dolgoztunk csak egyféle ügynökséggel. Nincs ilyen kizárólagosság, ahhoz túl nagy a piac és mi túl finnyásak (meg szegények) is vagyunk. Alessandro Ariosi művészeiből többször válogatunk, de érdemes a listájára pillantani, akkor jobban érthető. De Alan Greenék, Hilberték, az Opera4You vagy épp Ioan Holander korábbi feleségének ügynöksége is terítéken van. Előfordul, hogy a gombhoz varratnák a kabátot, erőltetnek ők is ezt-azt, de ezt eddig még senkinek nem sikerült az ellenünkben végig vinnie, ugyanakkor „üzletek”, persze, köttetnek, és ebben nincs semmi rossz, tekintve, hogy Kaufmannból, Nyetrebkóból, Alagnából csak egy van, de őket évente 300 helyre biztos el lehetne adni, aztán jó, ha 40-et vállalnak.

Ilyenkor ügyesnek kell lenni, de aki végigtekint az elmúlt évek vendégjárásán minálunk, világviszonylatban mikroszkopikus pénzből elég rendes felhozatalt talál. Az a tény, hogy a nem kiemelt ünnepnapokra viszont jó énekest ezen a szinten be lehet szerezni Európa bármely pontjáról akár ma estére is, kiszélesíti a lehetőségeinket, tudunk sok helyről is dolgozni, az Operabase szélesedő adatszolgáltatása növeli a versenyt, és csökkenti a problémák stroke-ot kiváltó volumenét. És ceterum censeo: sosem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a nemzetközi minőségű magyar művészek prioritást élveznek, nemzeti intézmény vagyunk.

– Miként alakul a közönség (és a művészek) nyitottsága itthon és külföldön a repertoár legújabb vagy újonnan előásott darabjai iránt? Mintha a közönséget, legalábbis itthon, nem zavarná a múzeumi művészet látszata, s ragaszkodása főleg a slágerdarabok egészen szűk körének szól. 

– Magam is csodálkozva jegyzem meg, hogy messze a várakozásom felett volt a masszív magyar operaközönség konzervativizmusa, noha eddig is itt éltem, sőt 2001-től négy éven át az Operában, épp e területnek a vezetőjeként működtem. Azt hittem, Kovalik Balázs 2005 utáni tevékenységével sikerült „rendszerváltani” a színházi nyelvezetet az Andrássy úton is, Katharina Wagner pedig a maga 2004-es Lohengrinjével az Erkelben is cezúrát húzott. De be kell látni, hogy az Ybl-palota nézőterén vagy igazi tét nélküli épületturistákkal, vagy a magyar sznobéria és a high society tagjaival találkozunk legnagyobb számban az igazi operarajongók mellett – a próba tehát nem valós környezetben zajlik, míg az Erkelben – nagy általánosítással – a kisebb pénzű, korosabb, operailag-balettileg is a múlt században szocializálódott közönség ül, amely nem nagyon vevő a változásra.

Néha eszembe jut a bonmot, mely szerint az opera új közönsége akkor tud bejutni, ha kijött a régi. Van, hogy egy jól fogadott kortárs előadás sikere a mondat cáfolatát adja (Reimann: Lear, Busoni: Doktor Faust, Adés: A vihar, Strauss: Az árnyék nélküli asszony), máskor viszont rájövök, mennyire igaz (Weber: A bűvös vadász, Verdi: A trubadúr). Aki jól figyel minket, láthatja, az Operaházban képesek voltunk sikerre vinni a modernebb játékstílust, míg az Erkelben ez szinte lehetetlen, csak a két „verzió” előadásunk, a Bohémélet és a Mozart-Figaro tudta elfogadtatni magát. Viszont sikeresek vagyunk a hibrid előadásokkal: a Don Pasqualét, a Hugenottákat, a Nabuccót, a Lammermoori Luciát vagy az Olasz nő Algírban című előadásunkat ide sorolnám, Mohácsi János formabontó Aidája pedig inkább siker, mint megosztó produkció.

Lassabban változik ott a világ, de hogy változik, az biztos, és ehhez kell mérnünk a produkciók adagolását is, hisz van értéke a régivágású előadásnak is. Ilyenkor mindig a Metropolitan Boccanegrájára gondolok, ahol Giancarlo del Monaco rendezésében komplett genovai főteret kaptunk lépcsőkkel, lovasszoborral és kockakövekkel, majd kettő perces virtuóz átállás után a dózse napfényben fürdő palotatermét faragványokkal, ónablakokkal, hermelinpalástos alakokkal – és Domingóval, Calléjával. Leesett az állam, így ennek a képeskönyves megoldásnak is van hatása, csak a világ összes pénze meg sztárja kell hozzá, viszont még így sem lehet mindennap csak ezt levenni a polcról.

– A magyar operakultúra tegnap, ma és holnap mennyire mozog együtt a nemzetközi trendekkel, például a stílusdivatok terén? 

– Szerintem Wieland és Wolfgang Wagner új-Bayreuthja átjött, csak nyilván távtartással. A 70-es, 80-as években leginkább Forrai Gábor díszletei és Békés András rendezései mertek asszociatívnak lenni, de ezek életkoromból fakadóan nem a személyes élményeim, csak a tanulmányokból jönnek. Jellemző, hogy a Zeneakadémián egy idős muzikológus, Kovács János tartotta az operatörténet órát, és bár videózgattunk, sosem kaptunk „felvilágosító” előadásokat, még mindig nagyon erősen tapadó, mozdulatlannak tetsző világ volt a Magyar Állami Operaházé – évekkel már a rendszerváltozás után. Inkább osztályfőnökünk, Békés fejtegetéseire emlékszem, aki Julia Migenez és Maria Ewing Carmenjeit úgy hasonlította össze, hogy abból a kortárs színjátszás bontakozott ki, de mindkét film eközben hagyományos díszletek közt játszódott. Ma az Opera rendezői világa Anger Ferencre, Szabó Mátéra, Szikora Jánosra épül, és ehhez jönnek Káel Csaba és Szinetár Miklós régebbi és újabb, valamint Kovalik Balázs korábbi nagyszerű produkciói (őt többször is próbáltuk felkérni, de nem sikerült).

És minden évben jön több külföldi vendég. Mindenki, de főleg az első négy említett művész képes „többnyelven” is fogalmazni, tehát ad játékteret a megbízásuk arra, hogy patikamérlegen próbáljuk kimérni, milyen típusú rendezést rakjunk a közönség elé. És még így is simán tévedhetünk. Afelől viszont nincs kétségem, hogy a repertoár szinte teljes cseréje után még ha tíz év eltelik, és közben az Erkel színpadi traktusa is átépül, képessé válik bizonyos, ma még elképzelhetetlen szcenikai megoldásokra, a kétszínházas játszási struktúra a bécsihez lesz hasonlatos. Az Ybl-palota merészebb műsort visz majd, az Erkel pedig a Volksoperhez hasonló, óvatosabbat, népszerűbbet. Középtávon már nem fogunk kilógni a sorból, de radikális német színházat se várjanak tőlünk, l’art pour l’art feltűnési viszketegséget. Hogy vidéken óvatosabb duhajok a kollégák, az teljesen érthető: jelenleg egyetlen lövése van a direktoroknak évente, az pedig nem lehet rizikós, tehát nagy formabontás itt nem várható. Hozni kell a számokat, hogy egyáltalán az operajátszásuk megmaradhasson – ahol nincs mód repertoárt játszani, ott stílusbéli játéktér sincs.

– A magyar operajátszásnak vannak nagy adósságai, amelyeknek törlesztése szinte lehetetlennek látszik. Az elkövetkező években megszülethet, mondjuk például egy budapesti Trójaiak-előadás, vagy sor kerülhet Berg műveinek igazi operaházi recepciójára? Vagy említhetném Debussyt vagy Szymanowski operáját is.

– Debussy Pelleása ki volt tűzve, de Kocsis Zolival. Nélküle most nem gondolom jó ötletnek, várunk vele egy jó csillagállásra, végül is elég speciális darab minden szempontból. A Trójaiak nincs tervben, de jönnek majd szláv darabok. Az elmúlt években egy sor ritka francia művet mutattunk be (A kármeliták, A sárga hercegnő, Hippolitusz és Aricié, Djamileh, Werther, A rajnai sellők, A hugenották), hatoperássá építettük a Strauss-repertoárt, most jön a több évtizedes all-black-cast rasszizmust áttörő „fehér” Porgy és Bess, szemezünk a Luluval is. Mivel a világ egyik, ha nem a leggazdagabb repertoárját játsszuk, aki Budapesten él, ilyen tekintetben panaszra nem lehet oka, arra viszont nem vállalhatunk garanciát, hogy mindenkinek minden kedvenc különlegessége sorra kerül. Ez teljes képtelenség.

– Ha most eltekintünk az érthető intézményi elfogultságtól, vajon középtávon nem megváltoztatandó a magyar operajátszás gyakorlati egyközpontúsága?

– Különösebb elfogultságot nem látok a magam véleményében. A mostani kormányzat új utat, teret nyitott, ebben ugyan nagyon keményen, de meg lehet harcolni a fejlesztésekért, a nagyobb támogatásért – az áttörés éve 2019 lehet az átadott Eiffel Műhelyházzal, az újranyitott Operaházzal és számos kisebb-nagyobb újítással, de Operatörvénnyel és a 2001-es jelentőségéhez mérhető támogatásemeléssel együtt. Természetesen jöhet olyan, még ennél is boldogabb idő, hogy a vidéki nagyszínházak játéka újra súlyponti lehet, Szegednek ez régebben és komolyabban megvolt, Debrecennek valamennyire a közelmúltban, de jelenleg még csak a hiányt lehetne osztani. Amíg az e célra dedikált nemzeti intézmény, az Opera is csak az európai élvonal forrásainak a hatodából él, és az infrastruktúra kiépítése is feladata lett, ne csodálkozzunk azon, hogy vidéken sincs erre pénz.

A pesti Opera mágnesként húzhatja a magyar operakultúrát: az már most is működik, hogy mi tartjuk el a magyar operaénekeseket, és sokszor azért tudnak jóval kisebb gázsiért fellépni vidéken, mert idejük van rá, szükségük és ambíciójuk is, a többé-kevésbé kiszámítható egzisztenciát, a szakmai kihívást és a rangot pedig az Opera adja. Létezhetne más rendszer is, de ez most működik, és a Co-opera típusú kezdeményezések még ügyesebbé tehetik az öt vidéki Nemzeti Színház forrásfelhasználását – ugyanakkor csak erre a forgóra ülni meg azt jelentené, hogy elveszik kinek-kinek a saját alkotási lehetősége. Egyébként hadd higgyek abban, hogy a Co-operához némi inspirációt adhatott a mi Gördülő Opera kezdeményezésünk is, amelyet viszont a színházak uszkve fele nem fogadott szívesen: már ebből is gondolom azt, hogy kinek-kinek még mindig nagyon fontos a saját produkciója.

Ha pedig Budapestre vonatkozik a kérdés, itt magam is működtem sok éven át a Kamaraopera énekeseként, de sufniban huzamosan nem lehet fajsúlyos előadásokat létrehozni. Ezzel nem azt mondom, hogy kísérleti meg kamaraelőadások ne jöjjenek létre, hisz létre is jönnek, mi is csináltunk nem egyet anno, csak azt, hogy ha súlypontot keresünk, itt azt lehetetlen megtalálni. A BMC mellett tervbe vett „modern opera” modelljét nem ismerem, azt viszont látom, mibe kerül egy kortárs színpadi mű igényes színrevitele, s hogy ez milyen tömegeket érdekel. Abszolút missziójelleg bontakozik itt ki, még a szokásosnál is távolabb úszó rentabilitással. A legütősebb kortárs darabjainkat látták talán 5-6 ezren, 4-6 előadáson.

Ez kisebb helyeken jelenthet több estét, de attól csak még tovább romlik a projekt költséghatékonysága, miközben magunkat egy jó hosszú sorozattal csapjuk be. Mi az Eiffelben hétvégente, 400-as nézőtér előtt játsszuk majd ezeket a produkcióinkat, Purcellt, Busonit, Brittent, Lendvay Kamillót és Tóth Pétert is, 4-6 előadás a maximum, amit most és általában lehetségesnek látok egy szezonon belül – de az is igaz, hogy én opera alatt zenekarral, kórussal megírt nagyobb szabású műveket értek, nem egyetlen pianínón előadott kétszereplős alibiperformanszokat. Azokkal sincs semmi baj, amíg nem jelentik le őket „operaként” mindenféle előírásokat teljesítendő, és nem jön elő a „mi is operákat viszünk színre, csak sokkal kevesebb pénzből, mint az Opera” című jeremiáda. A Kékszakállú is kétszereplős és Gryllus Samu tavalyi darabja sem igényelt nagyzenekart nálunk, de ez igazából delikát az operajátszás menüjében, nem maga a főétek, amelynek jegyáraiból mi a komplett rezsit, az összes honoráriumot, minden produkciós gyártási költséget, intézményi beszerzést kell fedezzünk.

Az Erkelt pedig semmiképp nem tenném önállóvá, mert az elmúlt 6 évtized alatt kiderült, hogy ez egy szerelmi házasság, amelyből kiszakítva a feleket mindenki csak veszítene. Az Erkel, mivel nincsen megfelelő ingatlana, adminisztráció, műhelyek és próbatermek nélkül maradna, és pénz nélkül is, hisz eddig az operaházi bevételből tartottuk el. A fényes testű Operaház pedig elveszítené a lelkét, azt, hogy az opera- és balettirodalom univerzumából bőven válogathat, s hogy mindenki hozzáférhessen a művészi javaihoz, még a diákok is. Párizs, Szentpétervár, Moszkva hosszas gyakorlata azt igazolja, hogy két lábon állva is vihető nagy nemzeti intézmény – sőt, csak úgy vihető stabilan, Pozsony számára pedig már a mi sikeres működésünk lehet a példa.

 


60231 -zéta- 2017-12-25 16:41:55 [Válasz erre: 60229 Momo 2017-12-24 15:27:21]

Nektek is odaát, de nekünk is... :-)


60230 álmodó 2017-12-24 15:35:26 [Válasz erre: 60229 Momo 2017-12-24 15:27:21]

:-)


60229 Momo 2017-12-24 15:27:21

Boldog Karácsonyt mindenkinek! (Az igazság állítólag odaát van... a (zenekari) árok túloldalán. :-)


60228 álmodó 2017-12-24 15:16:11

Békés Karácsonyt Kívánok Minden "Momus lakónak" Szeretettel! A szerkesztőknek, az olvasóknak, a fórumozóknak, a drukkereknek és az ellendrukkereknek egyaránt.

Ne egyetek nagyon sok bejglit mert a 4. fogás a Bilagit....

Naaagy virtuális puszi Mindenkinek:

álmodó






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.