vissza a cimoldalra
2017-12-13
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Társművészetek (1220)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3859)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60213)
Momus társalgó (6308)
Milyen zenét hallgatsz most? (24990)
Kedvenc előadók (2814)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11198)
A csapos közbeszól (95)

Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1142)
Bartók Béla szellemisége (256)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (423)
Berlioz újratemetése (138)
Opernglas, avagy operai távcső... (19881)
Jonas Kaufmann (2150)
Erkel Színház (8576)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2450)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (571)
Lisztről emelkedetten (879)
Élő közvetítések (6743)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (935)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1202)
Franz Schmidt (2974)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6440)
Kimernya? (2610)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

178   Ardelao • előzmény177 2017-09-27 00:02:36

DEMÉNY JÁNOS:

Bartók új sírja

Modern évszázadunk nagy magyar zeneszerzője, korunk picassói léptékű géniusza Amerikában halt meg 1945 őszén, miután öt évvel előbb zongoraművész fiatal feleségével tengerentúli turnéra indult, biztos programmal, bizonytalan világba.

Rejtélyes betegség, amelyről tudnia sem volt szabad, fehérvérűség vitte sírba 64 éves korában; néhány perccel déli tizenkét óra előtt, amikor nálunk az idő este hat felé járt.
1945. szeptember 26-a volt, a második világháborúból való ocsúdás kábult ideje még, a rádióban Mozart Requiemjének hangjai érzékeltették a megrendítő hírt, hogy mi történt.
Szeretteitől távol halt meg, édesanyját nem sokkal nagy útja előtt vesztette el, szerencséjére viszont második házasságából született fia még utána utazhatott az özönvíz előtt. A haza fogalma azonban Bartók számára az ezer gyökérrel való földbe kapaszkodás görcsös valósága volt.

Bartók halála e sorok írójának is szinte személyes tragédiája: egy fiatalember fejlődésének óriási teher-próbája a géniusszal való találkozás. Mindössze két alkalom volt erre, és mindig valami űrt hagyott maga után; mintha készületlenül érte volna a jelenés. Gyürkőzni a harmadik találkozásra, amikor sikerül jobban megértetni magunk. Ez maradt el 1945. szeptember 26-án.

Fontos említenem: még 1947 végén bízott meg Kodály a Bartók-levelek gyűjtésével, e folyamatos — félbe-hagyhatatlan — tevékenység során a levelek háttérrajzához és „infrastruktúrájához” eléggé nagyszabású kutatómunka, és így széles körű levelezés is járult. Ennek egyik momentumát idézem most, mert vele az egykori temetést látjuk, a ferneliffi sírhoz vezető utak drámai hangulatát.

Ahonnan Bartók hamvai hazatértek negyvenhárom évi pihenés után.
Bartók két amerikai zongoratanítványa, Wilhelmine Creel és Dorothy Parrish, a harmincas évek derekán tartózkodott Budapesten, köztük az előbbivel sikerült tartalmas levelezésbe bonyolódnom, így keletkezett Mrs. Creellel csaknem száz levélváltásom és egy látogatása is Budapesten, 1963 tavaszán. Egyik korai, sűrű 16 oldal terjedelmű beszámolójából idézem fel Bartók temetésének történetét. Következik tehát egy kiadatlan, hiteles dokumentum részlete:

„Bizonyára érdekli önt, hogy Dorothy Parrish és én intéztük el, hogy Bartók temetésénél a gyászszertartást megfelelő ember végezze. A »temetés-rendező« (amerikai eufémizmus a temetési vállalkozóra) közvetlenül Bartók halála után eljött a kórházba, hogy Bartók Péterrel beszéljen. Péter először azt mondta, hogy a temetésen egyáltalán ne legyen zene. Ezt a vállalkozó ellenezte (és jól meg is okolta ellenkezését). Végül Péter azt mondta, legyen egy orgonista, aki csak Bachot játszik. A vállalkozó ekkor a »lelkész« felöl érdeklődött, aki a szertartást végzi és gyászbeszédet mond, Péter természetesen annyira zavart volt. hogy ezt nem tudta megbeszélni, és azt mondta a vállalkozónak, csinálja azt, amit jónak lát. Én a hasonló ügyekben szerzett tapasztalataim alapján tudtam, hogy ő valószínűleg olyasvalakit választ, aki visszataszítóan olcsó vallásos beszédet fog tartani — lehet, hogy nagyon fájdalmasat azoknak, akik hallják, de bizonyára nem egybehangzót Bartók egyéniségével. Így én megkérdeztem Pétert, kérhetnék-e egy unitárius lelkészt a szertartás vezetésére, mivel Bartók — ahogy saját maga mondta nekem — neveltetés és hagyományai révén unitárius volt. (Tudtam azt is, hogy a New York-i unitárius lelkész méltóságteljes, művelt és feddhetetlen ember.) Péter beleegyezett. Így Dorothy és én együtt elmentünk, hogy az egyetlen nagy New York-i unitárius templom lelkészével beszéljünk. És úgy találtuk, hogy reményeinknek valóban megfelel.

A gyászszertartás eszerint úgy folyt le, ahogy az illett egy nagy emberhez — tökéletes méltósággal és tisztelettel. Nem hiszem, hogy akár Péter, akár Ditta fel tudták volna fogni, hogy ez mit jelentett, vagy azt, hogy érzéseik mennyire mentesültek egy hosszú és olcsón vallásos beszéd fájdalmától. Aligha tudhatták, mennyire ízléstelen és bosszantó tud lenni egy ilyen szertartás ebben az országban. Dorothy és én úgy éreztük, hogy Bartók e világtól való búcsújának olyannak kell lenni — és olyan is volt, — mely illő az ő élete fennköltségéhez és tisztaságához.

Nem tudom, módjában van-e Önnek levelet írni a lelkésznek; így én írtam neki, és megkértem, küldjön önnek egy másolatot a felolvasott szertartásból. De ha egyenesen kíván hozzáfordulni, címe: The Reverend Dr. Laurance J. Neale, Unitarian Church of All Souls, 1157 Lexington Ave, New York, N.Y.

(Dr. Neale a szolgálatai fejében minden pénzt visszautasított, és megtiszteltetésnek tartotta, hogy mindezeket nyújthatta.)"

(A levél kelte: 1949. július 15. Megjegyzem még, hogy a gyászbeszédet sohasem kaptam kézhez, kapcsolatteremtő igyekezetem is ezúttal eredménytelennek bizonyult.)

A szabatos levélből felrémlik előttem a krizantémfürtök közt fekvő Bartók halottas arca „a feltámadás előtti állapotában,” és ahogy egy korabeli újságból vágtam ki ezt is: „a tűz kialudt” — szerencsésen tömör utalás ez az élő Bartók szemének rádiumos sugárzására.

A hamvak hazaszállításának a gondolata szinte a temetés pillanatától kezdve állandóan kísértett, esetenként a legkülönbözőbb formákban nyilatkozott meg. Néhány kiragadott példa:
1948 nyarán követeli itthon egy energikus hang: hozassa haza a Magyar Köztársaság a hamvakat! (Szivárvány, 1948. június 19.)

Csaknem évtizeddel később Bartók elsőszülött Béla fia nyilatkozatában öccse nevében is summáz: „Édesapámnak az volt a kívánsága, és családom is szeretné, ha apám magyar földben nyugodna. Érckoporsóban temették el, éppen azért, hogy óhaja megvalósítható legyen. Tisztában vagyok e kérdés körül esetleg felmerülő nehézségekkel, de érdeklődni szeretnék, hogyan indíthatnám el diplomáciai úton az akciót, és a felmerülő anyagi természetű problémák hogyan lennének megoldhatók. Mi nem azt akarjuk, hogy apánk holt-testét, mint csomagot szállítsák haza. Ahogyan Kossuth Lajos hamvait is fiai kísérhették Magyarországra, mi is azt szeretnénk, hogy Péter öcsémmel együtt kísérői lehessünk az utolsó úton, amely porladó testét az anyaföld öleléséhez vezeti.” (Ország-Világ, 1957. június 4.)

További, immár csaknem két évtizeddel később szinte kinyilatkoztatásként hat a hír egyik napilapunk címoldalán. Hazahozzák Bartók Béla hamvait. A Nemzeti Pantheonban helyezik el. (Esti Hírlap, 1965. június 2.)

A téma a napirendről sohasem kerül le. Ádám Jenő karnagy, zenepedagógus és zeneszerző a Magyar Nemzet hasábjain megjelent felhíváshoz (Hozzuk haza Bartók hamvait!) csatlakozva, leírja látogatását a sírnál: „A New York közelében levő köztemető igen egyszerű és nem is mondható különösebben gondozottnak. A temető összes sírjával egyezően kb. 30X40 cm nagyságú, vízszintesen földre helyezett márványlap jelzi Bartók nyughelyét. Három sorban, halványodó betűkkel ez áll rajta: »Béla Bartók, 1881—1945 Nagyszentmiklós, Hungary, New York, N.Y.« Sírhant nincs a temetőben, nem borul az ő hamvaira sem. November 1-jén jártam ott, 12 szál vörösbarna őszirózsa, négy gyertya volt a síron; egy a sírlámpában égett. ..

A temetőkert felügyelője jelezte, hogy a sírkerthez közel, a kerítés mellett futó autóút szélesbítése céljából jókora sávon — s ebbe Bartók sírja is beletartozik — kiemelik a hamvakat. Ez esetben — úgy tudja — Bartók hamvai átkerülnének egy másik temetőbe, ahol a hatóság sírkő állítását is engedélyezné. A sírbontás egy okkal több a hamvak hazahozatalára. Hogy ez illő, abban senki sem kételkedik.”

Bartók Péter nyilatkozata már egészen közelmúlt. Egy interjú zárómondatai: „... sokan úgy érzik, hogy Bartók Bélának hazai földben kellene örök álmát aludnia, de egy sírt megbolygatni, ha már valakit végső nyughelyére tettek — a jóérzésű ember első hallásra berzenkedik ellene. De semmiféle végső döntés nem született még.” (Film, Színház, Muzsika, 1987. április 11.)

A publicisztika sok mindent nyilvánosan megörökít. De volt több egyéni kezdeményezés, ami levelezésekben lappang. Egy ilyen típus bemutatása sem érdektelen. Magyarországon publikált Bartók-levelek, tanulmányok, esszék hatására egy lelkes kanadai magyar nő vette kezébe az ügyet, szervezett, agitált. F. O.-né Cs. Márta Montrealból segítségemet kérte, jó szavakon kívül mást nem adhattam, de annak is örült: „... nagyon köszönöm levelét — írta 1954. június 9-én, — nagyon köszönöm hitet visszaadó szavait. Tudnia kell, hogy immáron több mint egy éve próbálom elindítani Bartók Béla hamvainak hazavitelét, de közöny, nemtörődömség, sőt, szemöldök felvonó csodálkozás fogadta a gondolatot. Azt is tudnia kell: mi áll e gondolat mögött itt, idegen földön. Egyfajta, nem kincstári honvágy; a Concerto honvágya, amely mindannyiunkban fáj, többé-kevésbé tudatosan, s amely dacos örömmel mondja: legalább ő hazamegy. Végleg.” Íme, a Bartók-kutatás szép felhangzengése, a világmagyarsággal való kontinuitás!

A végső döntés időközben mégis megszületett, mintha Ady „szép ámulásainak” korát élnénk ismét: Bartók Béla hazatért — de végleg. Családi intenciók szerint sem „temetés” ez; csak hamvait helyezik el fiai együttes belátása értelmében, a Bartók szelleméhez méltó hazatérés kossuthi szituációja szerint, hűségük jegyében a Farkasréten, az 1945. szeptember 28-tól 1988. június 22-ig tartó ferneliffi ideiglenes tartózkodás után.
Ahogy ifjúi éveim kivételes öröme volt a géniusszal való — már említettem — két személyes találkozás, most is csak ezt az örömet érzem. Bartók sírját látom nemsokára.
Nekem ez a harmadik találkozás.

NÉPSZABADSÁG, 1988. július 5. (46. Évfolyam, 160. szám)
177   Búbánat 2017-09-26 10:24:19

• Budapest, 1980. (18. évfolyam) 5. szám május

Halász Miklós: Bartók Béla utolsó interjúja

1945. május elsején a clevelandi Szabadság ezt a kettős interjút közölte:

Bartók Béla és Vámbéry Rusztem Nyilatkozata

A magyar nemzetgyűlés most megválasztott tagjai a magyar jövő problémáiról

A Londoni Magyar Tanács táviratban értesítette Vámbéry Rusztemet, hogy Budapest népe a nemzetgyűlés tagjává választotta Gróf Károlyi Mihályt, Bartók Bélát, Bölöni Györgyöt és Vámbéry Rusztemet.

Felkerestük a New Yorkban tartózkodó két új képviselőt, Bartók Bélát és Vámbéry Rusztemet, hogy mondják el véleményüket megválasztásukról és politikai terveiket a legközelebbi jövőre.

Bartók Béla nekünk, amerikai magyaroknak, nemcsak a világhírű komponistát jelenti, nemcsak a makulátlan jellemet, aki egy nagy lélek magától értetődésével állt ki minden becsületes ügy mellé és minden hatalom ellen, mely az emberi méltóságon akart végiggázolni. Nekünk ő elsősorban az úttörőt jelenti, aki az irodalmat évtizedekkel megelőzve tört utat magának a néphez. A magyar néphez, mely kemény héjjal burkolta körül magát, hogy legalább a lelket óvja a megaláztatástól, hamisítástól és őrizte ős bánatának nyers tisztaságát! Bartók Bélának szólalt meg először a magyar nép.

1940 óta New Yorkban él a nagy művész, aki alighogy meghódította új formáinak a közönségét, máris új meg új próba elé állítja, csakúgy mint kritikusait. A modern zene legnagyobb mestere örült a hírnek, hogy Budapest népe első szabad megnyilvánulásában őt is megtisztelte bizalmával, bár még nem tudott megválasztása körülményeiről és részleteiről.

— Örülök neki, és hazamegyek mihelyt lehet. Aminthogy úgyis hazamentem volna. Tudom, hogy a külső viszonyok igen nehezek lesznek, de egy zongora csak akad és egy csendes szoba, ahol dolgozhatok — mondta.

Nem mintha Bartók nem kívánna aktíve belekapcsolódni a demokratikus újjáépítés nagy munkájába. De az élet elsősorban zene s annak is alkotó folyamata Bartók számára, a politika pedig kultúrpolitika.

— Kodály Zoltánnal együtt kezdeményeztük, mondta, a magyar nép zenei művelését. Ez nem koncerteket jelent vidéki városokban, ami nem hatol mélyre, nem ölel át széles rétegeket és csak passzív művelődést jelent legjobb esetben. A népet aktív részesévé kell tenni a zenekultúrának s ez elsősorban az énekkarokon át és főképp az iskolákban valósítható meg. A nép zenei megnevelése azonban felülről kell hogy kiinduljon: elsősorban zenetanárokat kell nevelni. Ezek viszont vándor zenetanítókat képeznek ki, akik vidéki központokban székelnek, s onnan járják be az iskolákat, s onnan irányítják az énekkarok kiépítését, programját. Az alapvető zenei kiképzés alatt kiválasztódnak aztán a tehetségesek, akik számára meg kell nyitni a magasabb zenei iskolákat.

— Rendkívül boldog vagyok, mondta még, hogy Kodály Zoltán épségben van, a hír szerint élén áll a magyar— orosz kultúrbizottságnak. Nem lepett meg ezzel szemben, hogy Dohnányi Ernő kitartott a németek és nácik mellett; már elmenetelem előtt meg
figyeltem rajta, hogy hisz a németek csillagában.
Bartók friss volt és élénk, nem látszott rajta, hogy betegeskedik, ő azonban erősködött, hogy igen.

Majd Vámbéry Rusztemet kerestük fel, az Új Demokratikus Magyarországért mozgalom elnökét.[...]

Az interjú készítője, Halász Miklós ezt írta kiegészítésül:

Bartók az 157-ik utca nyugati részén lakott, mely egyik keresztútja a Manhattan sugárútjainak. Tágas dolgozószobájának ablakai az utcára nyíltak, az átlátszó fehér függönyök nem tompították a beözönlő napfényt, de a forgalom beszűrődő zaját sem. A kevés, finom bútorzat személytelennek, ideiglenesnek hatott. Egy széles kerevet állt a szoba közepén keskeny asztal mögött. Jobbra hatalmas zongora uralta a termet, de méginkább az önkéntelen rend.
Bartók a kereveten kínált helyet nekem, ő maga állva maradt, szemben velem. Súlyosan betegnek mondták, de arca enyhén napbarnítottnak látszott. Alacsonyabbnak tűnt, mint amilyennek vártam. Látásból, képekről s egy mellszobráról ismertem, de tekintetét most először. Nyugalom áradt belőle átfutó viharok után, a komolyság nyugalma, a komoly dolgok komolyan vétele. Barátaitól hallottam, hogy a szabad természetben egyszerre fürge lett, mint egycsikó, szaladt egyik fától a másikig, mindegyiket gyorsan megvizsgálva és azonosítva. Egyik virágtól a másikhoz ment, szagolgatta, és megmondta mindegyiknek a nevét, kicsattanó jókedvvel és büszkén. Azt is mesélték, hogy egyszer vendégül látva őket, hirtelen a zongorához ült, túlzott ünnepélyességgel bejelentette nagy klasszikusok nevét, egyiket a másik után. Csakhamar kitűnt, hogy mindegyiknek a karikatúráját játszotta. Elragadóan mulatságos volt a különböző szerzők zenéjének meztelenített, tiszteletet keltő, eltúlzott, kiemelt lényege. Végül bejelentette az utolsót: Bartók Bélát. Feszült kíváncsiság, várakozás fogta el a kis intim vendégséget. De Bartók önmagát nem karikírozta, hűségesen, odaadó komolysággal játszotta önmagát.
A komolysága jól megfért a humorral, nemes volt mindkettő.

Közben itt-ott az üvegajtón női csevegés szüremlett át. Bartók kiváló zongorista feleségéhez jöttek látogagatók, vásárlás közben benéztek hozzá.
— Tudok én itt dolgozni? — kérdezte hangosan önmagától Bartók.
Amíg beszélt, még azzal a kérdéssel sem zavartam, vajon jól vagy pontosan értettem-e egy-egy kijelentését, amit még ily formában ismételni is illetlennek éreztem.

Hozzá kell még tennem, hogy az interjú megjelenése után Bartók tiltakozott a szerkesztőségnél. Kijelentette, hogy nem tudta a vele folytatott beszélgetés célját, nem tudta, hogy amit mond, újságban meg fog jelenni. Nem a cikk egyes kitételei ellen tiltakozott, hanem azt hangsúlyozta, hogy nem volt szándékában interjút adni.

Ennek figyelembevételével kell számon tartani Bartók utolsó interjúját.
Műsorajánló
Mai ajánlat:
00:00 : Budapest
Erkel Színház

CSAJKOVSZKIJ: A diótörő

16:00 : Budapest
Belvárosi Főplébániatemplom

"Belvárosi orgonakoncertek"

17:00 : Budapest
MűPa, Üvegterem

Berecz Mihály (zongora)
Central European String Quartet:
Miranda Liu, Soós Máté (hegedű), Nagao Haruka (brácsa), Szabó Judit (gordonka)

"Hangulatkoncert"
BACH: c-moll szonáta, BWV 1017
CSAJKOVSZKIJ: Meditáció, Op.42
HAYDN: C-dúr („Madár”) vonósnégyes, Op.33/3

18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

A Zeneakadémia Népzene Tanszékének tanárai és hallgatói
"Találkozások Liszt Ferenccel"
Liszt Ferenc és a cimbalom

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Mező Péter tanítványai

18:00 : Budapest
MTA Zenetudományi Intézet

Classicus Kvartett, Brassói-Jőrös Andrea (ének)
"Kodály és kortársai III."
KODÁLY: II. vonósnégyes
DEBUSSY: vonósnégyes
SCHÖNBERG: II. vonósnégyes

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Borbély Mihály (klarinét, szaxofon)
Kodály Kórus Debrecen
Vezényel: Szabó Sipos Máté
"Kodály-parafrázisok"

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Frankl Péter (zongora) Ács Ákos (klarinét), Szőke Zoltán (kürt) Kelemen Kvartett: Kelemen Barnabás, Kokas Katalin (hegedű), Homoki Gábor (brácsa), Fenyő László (cselló)
DOHNÁNYI: 1. (c-moll) zongoraötös, Op.1
DOHNÁNYI: esz-moll zongoraötös, Op.26
DOHNÁNYI: C-dúr szextett, Op.37

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Lenneke Ruiten, Hélène Walter, Christopher Ainslie, Helena Rasker, Paul Schweinester, Valerio Contaldo, James Platt, York Felix Speer (ének)
Les Musiciens du Louvre
Vezényel: Marc Minkowski
J.S. BACH: Karácsonyi oratórium, BWV 248 - 1., 2., 4., 6. kantáta
A mai nap
született:
1870 • Leopold Godowsky, zongorista († 1938)
1943 • Gösta Winbergh, énekes († 2002)
elhunyt:
1976 • Lily Pons, énekes (sz. 1904)