vissza a cimoldalra
2017-11-17
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60134)
Momus társalgó (6250)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3855)
Társművészetek (1217)
Milyen zenét hallgatsz most? (24978)
Kedvenc művek (142)
Kedvenc előadók (2813)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11190)
A csapos közbeszól (94)

Hozzászólások a Momus írásaihoz (6415)
Élő közvetítések (6677)
Kolonits Klára (1002)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1174)
Operett, mint színpadi műfaj (3345)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2413)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (361)
Franz Schmidt (2952)
Nagy koncertek emlékezete (32)
Barenboim (70)
Pantheon (2133)
Kedvenc magyar operaelőadók (1009)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (558)
Zenei események (989)
Miklósa Erika (1213)
Bánk bán (2935)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

8244   IVA • előzmény8242 2017-09-19 16:36:44
Helyesbítések:
Olexandr Bilozub → Olekszandr Bilozub (Kissé megzavarhatott, hogy ez az úr régebben Alekszandr Belozubov volt.)
ősatyáink az sem tudták → ősatyáink azt sem tudták
több fórumtársaim körében → több fórumtársam körében
Elnézést kérek!
8242   IVA 2017-09-18 05:12:24
Bánk bán – 2017. szeptember 14. és 15.

A „Bohémélet 2.0” előadásáról szólva megosztott kritikahelyen vallottam meg, hogy a cseppet sem tetsző, nagyon nem szeretett rendezés és színpadi látvány ellenére, pontosabban attól függetlenül, meghatódtam az Erkel Színház monumentális nézőtere és színpada hangsúlyossá vált egységének varázslatosságától.
A Bánk bán Vidnyánszky Attila rendezte felújításán hasonló élmény ért, de sietve hozzáteszem: szintén az előadástól függetlenül, illetve annak ellenére is.
Ennek története azzal kezdődött, hogy (ma már ritka alkalomként) a földszint első sorába szólt a jegyem. A produkcióra az 1. és 2. sorba helyüket biztosított nézőket azonban néhány hónappal ezelőtt udvarias levélben értesítette az Operaház arról, hogy ezekről a helyekről nem lehet látni az előadást, ezért keressék fel a szervezést jegyük cseréjének ügyében. Időben intézkedve sikerült fájdalommentes kárpótlást kapnom, és kíváncsian vártam, mi lesz az az ötlet, amiért érdemes volt ilyen bonyodalmat vállalnia a színháznak.
Igen, a mellvéd-párkány kb. 2 méternyire való kiszélesítéséről van szó, amihez szükséges volt az első két zsöllyesor fölé ácsolni a világot jelentő deszkák hurkát, amely mintegy körülveszi a zenekari árkot. Szélesebb tehát, mint amilyent az Operettszínházban láttam A denevér legutóbbi színrevitelében, amelyben a színészek ki-kijöttek a zenekar mögötti sávra, hogy közelebbről, a nézőkhöz közvetlenebbül tudják elsütni poénjaikat, és mozgalmasabb legyen az előadás látványa. Az Erkel Színházban is el tudok képzelni olyan előadást, amelyhez jó lehet ez az ötlet: leginkább revüt, de érdekes koncepció részeként operettet, vígoperát, esetleg balettet is. (Eszembe jutott a Spartacus, amelynek egyes jelenetei, és A bahcsiszeráji szökőkút, amelynek a bevonulási képe szorul a kortina elé, ami kényszerű és nem túlságosan illúziókeltő megoldás, a darabok és a zenék ereje azonban elfedi mindezt.)
Szóval sok mindenre alkalmas lehet a kiszélesített mellvéd, akár a szereplőknek a nézőtér járataiban zajló közlekedésével, illetve a proszcéniumpáholyok bevonásával kombinálva – de nem a Bánk bán esetében, és főleg nem úgy, ahogyan ez Vidnyánszky rendezésében megvalósult. Az előadás valamennyi elemére jellemző a felemásság, az ambivalencia. Miközben tagadhatatlan, hogy vizuális illúziót akar nyújtani, még ha ez sikerülne is (nem sikerül, mert az illúziókeltés minden eleme silány és hibás), illúziónkat lépten-nyomon kirántja egy a darabtól idegen világba. Képtelenség, hogy a nézőtér elején ülve, kissé felfelé nézve karnyújtásnyira látom magam előtt Melindát és Tiborcot, közöttük pedig a szemembe világít a foszforeszkáló smaragdzöld és narancsvörös szöveg-feliratozás. A színpadról is reflektor irritálja a szememet. Úgy kell nekem, ha ilyen helyre törleszkedem! – mondhatnánk, ha a másik (a premier-) szereposztás estéjén nem emeleti oldalpáholyban ültem volna, ahonnan a másik Melindát a zenekar keretében látom, mint egy hangversenyen, és bizony ott is utolér egy reflektor a színpad közepéről.
Nem könnyű színpadra idézni egy XIII. századi történet látványvilágát, különösen nem, ha az opera alapját adó dráma érdekes forrásait kutatva egyre bizonytalanabbak leszünk a cselekmény történelmi valódiságában. De nem is azért megyünk színházba, hogy a történelmi hitelességben bízzunk vagy kételkedjünk – végül is szépirodalmi alapműről és zenedrámáról van szó –, ám egyfajta bizalomra mégiscsak szükség van a műélvezethez: hogy három óra hosszára bele tudjunk helyezkedni egy világba. Bocsánatos hagyomány a látványt és a rendezést leönteni valamilyen (a Bánk bán esetében magyaros) generál-historizmussal, hiszen számunkra a reformkor sincs érezhető közelségben az érett középkorhoz képest. Nekem ugyanakkor jobban imponál a középkori miliő megidézése, nem azért, hogy a viselkedéskultúra és az építészeti és öltözködési stílusok ismeretét számon kérjem a rendezőn és a tervezőkön, hanem mert minél távolibb az időben egy emberi, társadalmi és nemzeti tragédia, annál megrázóbb, hogy annak átélésével saját helyzeteinkre, sőt önmagunkra ismerünk. A hitelességhez azonban fontos az egységes világ, amelyet Vidnyánszky Attila (a továbbiakban jelölje ez a név Olexandr Bilozub díszlettervező és Nagy Viktória jelmeztervező személyét is, akik nyilván a rendező koncepciója, illetve utasítása szerint alkottak) megtagad tőlünk. Míg egyfelől örülhetünk annak, hogy Vidnyánszky lemondott a történet mába, vagy extrém helyszínre transzponálásának gagyiságáról (sőt, olyannyira „korhű”, hogy Petur, II. Endre és Tiborc parókájáról még azt is megtudjuk: amíg nem zúdították ránk hajhullást gátló samponok reklámjait, ősatyáink az sem tudták, hány varkocsba fonják hajzuhatagukat), másfelől bosszankodhatunk azon, hogy egy-egy aprósággal a „művészszínház”, illetve a „modernség” feltétlen híveinek is kedvezni akar. Legjobb példa erre a „visegrádi vár” mulatóterme, amely mintha egy divatos loftház belterében magasodna. Hangsúlyos díszletelem ez, amely bár homályba rejti a merániak mulatozását, annyit látni enged, hogy a szexuális kicsapongásokat sem megvető népség olyan hosszan képes piros luftballonokkal (!!!) játszadozni, hogy a néző alig győzi türelemmel.
Gertrud ábrázolása is félrevezető. Igaz ugyan, hogy Bánk trónok mocskának nevezi a királynét, és azzal vádolja, hogy a kéj oltárán áldozott, továbbá testvére felvidítására bordélyt nyitott az udvarnál – ilyenkor akár fel is merülhet bennünk egy bordélytulajdonos kurtizán képe –, de nem gondolom, hogy Bánk indulatos megjegyzését értelmezve kellene vizuálisan jellemezni a királynét. Hiszen Gertrud szabadossága annál álságosabb, minél szigorúbb és szentesebb kinézettel parancsol uralkodói tekintélyt. Egykori Gertrud-jelmezekben a korona alsó peremétől tekeredő gyolcs takarta Gertrud nyakát – ma érett korban is jó megjelenésű énekesnőink dekoltázsából egy Carmenhez is túl sokat kap a közönség.
Ahogy a darab halad előre, a rendezés egyre kevésbé képes kitalálni a helyszíneket és a drámai jeleneteket, nemhogy illúziókeltővé, netán megrázóvá tenni a tragédiát. A Tisza-parti kép megoldásába végképp belebukik. Rengeteg szárazjeget kap a színpad, részekre hasított fekete függönyt, amelyeket fújdogál a vihar szele, de Tiborc és Melinda helye és mozgatása, illetve maga a tragédia ebben – pontosabban a zenekari árok körül – finoman szólva is zavaros. Vidnyánszky érzékelhetően különös súlyt akart adni a darab tragikus mozzanatainak (olyannyira, hogy még a hősök üdvözüléséről is döntött), de ezek tűnnek a rendezés legnagyobb fiaskóinak. Kiábrándító, amikor Bánk, Gertrud leszúrása után még a ráborított kettős trónnal is az anyaföld felé döngöli áldozatát. (Amit -Ppp- egy másik este alapján írt kritikájában olvasok, hogy ti. a királynét „a rendezés halála után kiülteti az oldalpáholyba, hogy egy gyertyasor mögül végignézze önmaga gyászszertartását”, a földszinten ülve nem vettem észre, az emeleti páholyból talán a takarás miatt nem láttam. Ugyanakkor…) Amikor Gertrud gyászszertartásakor behozzák a színre Melinda és gyermeke koporsóját (natúr faládák), azok üresek. A zárójelenet alatt a nagyúr hitvesét és fiát már a főigazgatói (jobb oldali) proszcéniumpáholyban látjuk, gyertyasor fényében, mint akik már üdvözültek. Túl azon, hogy ömlik ránk a giccs – még egy angyali kislány is besétál a mellvédre, piros rózsácskákkal telt kosárkával a kezében –, némi malíciával azt mondanám, sikerült megfejtenem a rendező egyik szimbólumát: a mennyország a főigazgatói hely…

Mielőtt személyeskedésbe csapnék, inkább leszögezem: Vidnyánszkynak ezt a rendezését, minden súlyos hibájával együtt, illetve azok ellenére – hogyan is fogalmazzak pontosan? – kevésbé utálhatónak találtam, mint az utóbbi évek, állíthatom, több fórumtársaim körében is utálatot kiérdemelt rendezéseit. Nem először, de hogy új fórumlátogatóknak ne kelljen kutatniuk, miről beszélek, felsorolom, mely alapművek elleni merényletekre gondolok (a rövidebbség kedvéért a magyar rendezők munkáira szorítkozva, az eszembe jutás sorrendjében): A bolygó hollandi (Szikora János), Hunyadi László (Szűcs Gábor), Carmen (Szinetár Miklós, majd Oberfrank Pál), Puccini Triptichonja, Traviata (Anger Ferenc), Aida (Mohácsi János), A trubadúr (Galgóczy Judit), Nabucco, Tosca (Kesselyák Gergely), Sámson és Delila (Korcsmáros György), Don Pasquale (Káel Csaba), A Ring első három darabja (M. Tóth Géza), A cigánybáró (Szinetár Miklós). Nyilván vannak, akik ezzel nem értenek egyet, de hát az ízlések és a megérintettségek nem egyformák, továbbá van még egy érvem a Bánk bán e szerény védelme mellett: a produkció hatásából, pontosabban abból, hogy a hibás és felemás rendezésben is nagy élvezetemet leltem Erkel művében és egyes zenei teljesítményekben, úgy érzékeltem, hogy ez az előadás – a felsoroltakkal szemben, az üres vagy giccses megoldások ellenére is – mégiscsak képvisel egy – bár nem magas – művészi színvonalat.
Felemás minőségű ugyanis a darab tálalása és az előadók nyújtotta élmény is. Én ugyan hálás híve vagyok „Nádasdyék” átdolgozásának, érdekesnek találom az eredeti(nek állított) ősváltozat megismerését is. Azzal a tapasztalattal különösen, hogy élvezhetetlen elemeket annak zenéjében sem találtam. Ennél többet azonban nem merek mondani róla, miután az ősváltozatot kombinálták a „bariton-változattal”, a kettő véleményezése együtt nem könnyű. Talán könnyebb lenne, ha (szándékom szerint) két baritonistával hallhattam volna a címszerepet, ám az első estémen Szegedi Csaba sajnos lemondta fellépését, ezért nem tudom biztosan megállapítani, hogy a szólam bariton-változata, illetve bariton hangon való tolmácsolása elleni kifogásom általános-e, vagy csak a mindkét estén fellépő Molnár Levente alakításának szól. A Molnár Leventéé mindenképpen távol áll empirikus Bánk-eszményemtől. Nem mindig tudtam, hogy csak a változat-, illetve a szólambeli eltérések miatt hallottam gyakran hamisnak az énekét, vagy az énekes valóban melléintonál-e. Bizonyos, hogy a sok tremoló egyik kottaváltozat utasításában nem szerepel, ugyanakkor félrerajzolja a hősi figurát.
Szerencsémre a többi szerepben sikerült a két teljes szereposztással találkoznom, ami alapján az ún. második szereposztás énekeseit – kevés kivétellel – jobbnak találtam a premier-szereposztásénál.
A Bánk bán – hagyományainknak is köszönhetően – a nagyvadak operája. Noha a drámai személyek szinte mindegyikében megjelenik valamilyen erő, ám ugyanakkor az esendőség, a gyengeség is, ezek megérzékítéséhez nem elegendő „csupán” szép, megfelelő tónusú vagy vivőerejű hang. A jó színészi képességek és a sugárzó személyiség valamennyinél elengedhetetlen. Minden szempontból megfelelőnek, sőt élményszerűnek találtam Káldi Kiss András ércesen zengő baritonját, impozáns kiállását és méltóságteljes figuráját II. Endre szerepében. Bakonyi Marcellhez is volt bizalmam, noha Leporello-alakítása nyomán Don Giovanni szerepében szerettem volna viszontlátni, amelytől elég távol áll a Bánk bán királyának alakja. Bakonyinak és hangjának leginkább korban kell még érnie hozzá. Kelemen Zoltán Petur bánja jó hangzású, ám azt a nagyvadat hiányoltam belőle, akitől ez a szerep igazán hatásos lehet. Haja Zsolt alighanem jól halad e nem pontosan leírható feltétel felé, még egyik szerepében sem tapasztaltam úgy személyiségének hatását, mint Peturként, de neki sem fog ártani ezen a téren az idő múlása.
Persze az időre nem csak, sőt nem elsősorban az énekesekre gyakorolt jótékony hatása jellemző. Rácz Istvánt, aki Tiborcot énekelte, egyelőre mintha érintetlenül hagyta volna: a produkció egyik legélvezetesebb hangja az övé. Nem rajta múlt, hogy szólamát hátrányos helyzetbe hozza a bariton Bánk. Kováts Kolos hangja és teljesítménye Tiborc szerepében maga a hősiesség az idő felett. Biberachként Cseh Antalt találtam kevésbé meggyőzőnek, mint Geiger Lajost.
Ottó szerepét kiosztani sem, elénekelni sem könnyű. Horváth István szép, karcsú tenorját nem találtam ideálisnak a szólamhoz, éneklését sem elég magabiztosnak és szenvedélyesnek. A premier-szereposztás Ottója azonban nem kárpótolt ezért, ellenkezőleg. Vajon hány lírai és spinto szerepben kell még kínos helyzetbe hozni a közönséget és Balczó Pétert, olyanokban, amelyeket nem tud falzettek vagy gikszer nélkül elénekelni? Sajnos sorra ilyeneket hallottam tőle. Nem mondom, hogy nincs helye az operaszínpadon, de érdemes lenne megfontolni, nem működne-e eredményesebben néhány karaktertenor szerepben, vagy az énekkarban. (Nem gondolom, hogy ezzel a felvetéssel eltanácsoltam volna a művészi pályától!) Szóval Ottó felsülését Melinda előtt nem így írta meg Erkel.
Gertrudishoz érve meg kell említenem, hogy ezt a szerepet mindig „Amnerisekkel” hallottam. Bár a szólam nem olyan terjedelmű, a figura nem olyan színes és tragikus, nem jár be olyan sorsot, mint az egyiptomi királylány, talán nem véletlen, hogy „az én nagy időmben” Palánkay Klára, Delly Rózsi, Szőnyi Olga, Komlóssy Erzsébet, Ercse Margit, Mészöly Katalin hangján hallottam azonos korszakokban mindkét szerepet. Tehát nem azoknak jutott Gertud, akik már „túl voltak” Amnerisen, vagy valamelyik, korábban nagy sikerrel alakított Wagner-hősnőn. Németh Judit még csak a mezsgyéjén jár annak az állapotnak, amelyben Gertrud szólamában már nem lehet teljes élményt nyújtani, de a megformáló képesség és a rutin még segít. Komlósi Ildikó, aki az Erkel Színház újranyitása óta eltelt egy-két évadban még tiszteletet érdemlőn abszolválta Amnerist, nagy csalódást hozott Gertrudként: indulat nélkül állítom, hogy a két este legkellemetlenebb élményét, valamennyi szereplő közül. Az egyik fekvésben sem élvezetes, a mély regiszterben már csak kiabáló hangokat hatásos megjelenése és magabiztossága sem tudta elfedni.
A főszereplők közül legszebb élményemet Rőser Orsolya Hajnalka nyújtotta Melinda szerepében, még ha ugyancsak nem mentesen az előadás minden elemére nehezedő kettősségtől, amit korábbi Melinda-alakításában is tapasztaltam. A másfél évvel ezelőtti operaházi előadás után így számoltam be róla: „Rőser Orsolya Hajnalka vegyes élményt nyújtott Melinda szerepében. Az első felvonásban többször élesnek találtam a hangját, kellemetlennek a mélyebb regiszterét. (…) A II. és a III. felvonásban azonban sokkal kellemesebb benyomást keltett, az Ölj meg engemet, Bánk kezdetű, korántsem könnyű áriában bizonyult legmeggyőzőbbnek, legszebbnek. Szövege jól érthető, és van a hangjának egy kislányos bája is.” Azóta vokális alakítása sok tekintetben fejlődött. Vannak még éles hangjai, de ezeknél fontosabb: a biztos magassága és szépen, hatásosan megoldott pianói. Előfordul még a szubrettes hangszíne, de a két áriát nagy formátummal és meghatóan adta elő. Noha az ő személyében sem érzem még azt a szerepbirtokost, aki Melinda lírai és drámai vonásait, lágyságát és keménységét, tartását és nagyságát eszményien jeleníti meg (segítene ezen a jellemhez illőbb, jóval visszafogottabb jelmez és paróka is), a második felvonástól igazán nagy élménnyel ajándékozott meg. Köszönet ezért Kocsár Balázs karmesternek is! Februárban még erősen kifogásoltam, hogy a Pillangókissszonyban láthatóan hajtja, és nem hagyja kibontakozni Sümegi Esztert a vokális megformálásban. Ezúttal viszont hagyta, hogy érvényesüljenek Rőser Orsolya Hajnalka lenyűgöző legatói, az üvegcsengésű hangon higgadtan, őszintén és hitelesen megfogalmazott könyörgés, majd tragédia.
Szemere Zita Zerlina-, Olympia- és Norina-alakításai legfeljebb arra a türelemre szorítottak, hogy felnőjön ezekhez a szerepekhez, elsősorban a nem jelentős és a túlságosan szabadjára engedett, éles hangok kiegyenlítésével. Melindától még messzire tart, ha várományosa ennek a szerepnek egyáltalán. Nem várományosaként viszont tisztességesen oldotta meg a nehéz feladatot.
Hogy ambivalenciám mellett tőlem (számomra is) szokatlanul mérsékelt ellenszenvvel fogadtam az új Bánk bán-produkciót, abban tehát nagy szerepe lehetett Rőser Orsolya Hajnalkának – ám más közreműködőknek is: a Magyar Állami Operaház énekkarának! Jól és kevésbé ismert szólamukat e két estén olyan megvesztegető szépséggel tolmácsolták, hogy le merem írni: régen érzett katarzist köszönhetek nekik. Igen, valami megtisztulást ahhoz, hogy az ellenérzések mellett átadhassam magam a zeneélvezet örömének. Várom a Bánk bánnal való újbóli találkozást, azzal a reménnyel, hogy a rendezés legkínosabb momentumait kihullatják belőle, és módosítanak azoknak a kórusművész uraknak a jelmezein is, akiknek a prémes kabátja alól – még e silány vizuális környezetében is – kirí a civil inge.
Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zeneműtára

Alisa Yajima, Baráz Ádám (négykezes zongora)
SCHUBERT: 2 Marches Caractéristiques, D.886
SCHÖNBERG: 6 darab zongorára, négy kézre (1896)
BRAHMS: 4. Szimfónia (e-moll), Op. 98
Andante moderato (a szerző átirata)
SCHUMANN: Bilder aus Osten Op. 66 - részletek
KARL HERMANN PILLNEY: Eskapaden eines Gassenhauers (Parodisztikus variációk egy témára)

19:00 : Budapest
Erkel Színház

DONIZETTI: Szerelmi bájital

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Michel Béroff (zongora)
MÁV Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Csaba Péter
"Ünnepi hangverseny Finnország állammá alakulásának 100. évfordulója alkalmából"
FRANCK: Szimfonikus variációk
RAVEL: D-dúr zongoraverseny bal kézre
SIBELIUS: 2. (D-dúr) szimfónia, Op.43

19:00 : Budapest
MűPa, Fesztivál Színház

"Klasszik 47°N19°E"
Modern balett-est két részben

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Simon Izabella, Várjon Dénes, Roman Rabinovich (zongora)
Muriel Cantoreggi, Keller András (hegedű), Andrea Hallam (brácsa), Marie-Elisabeth Hecker (cselló), Radovan Vlatković (kürt), Klenyán Csaba (klarinét)
Escher Vonósnégyes: Adam Barnett-Hart, Danbi Um (hegedű), Pierre Lapointe (brácsa), Brook Speltz (cselló)
2017.11.17 19.00
SOLTI GYÖRGY KAMARATEREM
"kamara.hu/2"
A Zeneakadémia Kamarazenei Fesztiválja
J.S. BACH: A fúga művészete, BWV 1080 (részletek)
BUSONI: 2. (e-moll) hegedű-zongora szonáta, Op. 36a
SCHUMANN: Adagio és allegro, Op.70
BRUCH: Nyolc darab klarinétra, brácsára és zongorára, Op.83 (részlet)
BEETHOVEN: D-dúr („Szellem”) zongoratrió, Op.70/1

19:00 : Budapest
Aranytíz Kultúrház

"Történelmi Táncklub a Mare Temporis táncosaival"

19:00 : Budapest
Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ

Balog József (zongora)
Budafoki Dohnányi Zenekar
Vezényel: Yeruham Sharovsky
RIMSZKIJ-KORSZAKOV: Nagy orosz húsvét nyitány
PÁNCZÉL TAMÁS: Zongoraverseny
DVOŘÁK: VII. szimfónia

19:00 : Budapest
Duna Palota

Zalai Antal (hegedű)
Duna Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Deák András
Műsorvezető: Zelinka Tamás
GLINKA: Ruszlán és Ludmilla – nyitány
DVOŘÁK: a-moll hegedűverseny, Op.53
CSAJKOVSZKIJ: D-dúr hegedűverseny, Op.35

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bogányi Gergely (zongora)
Pannon Filharmonikusok
Vezényel: Cristian Mandeal
BARTÓK: Táncszvit, Sz. 77, BB 86
LISZT: Haláltánc
R. STRAUSS: Salome, Op. 54 - Hétfátyoltánc
DEBUSSY: A tenger
19:00 : Keszthely
Balaton Kongresszusi Központ és Színház

"Fischer Annie ösztöndíjasok hangversenye"
A mai nap
született:
1923 • Eősze László, zenetörténész
1925 • Charles Mackerras, karmester († 2010)
elhunyt:
1959 • Heitor Villa-Lobos, zeneszerző (sz. 1887)