Vajon amikor minden opera-előadás magyar nyelven ment, miért nem gondolt senki sem a magyar feliratozás szükségességére? Akkor is léteztek ehhez technikák, feliratok készültek a külföldi filmekhez (sőt már a némafilmekhez is), lehetett villanyújságot olvasni a Lenin körúton.
Az az intézmény, amelyről beszélünk (a Magyar Állami Operaház) egyáltalán nincs pénzszűkében. Sok tekintetben tetten érhető a pazarlás is. A Gioconda locsi-pocsis Velencéje sem lehetett olcsó (csak éppen rossz, sőt kellemetlen).
A jó díszletnek, ha szép, ha nem, mindvégig játszania kell a drámában. De nem mindenki figyelmes mindenre, zárójeles megjegyzésed kulcsfontosságú.
(OFF: Nemrég a Facebook valamelyik budapesti témájú csoportjában az egyik tag azt állította, hogy a kilátás nem tényezője egy ingatlan értékének. Évekig lakott Buda legszebb helyén, hegyekre, a Dunára néző kilátással. Egy hétig érdekesnek találta, aztán soha többé nem nézett ki az ablakon, hiszen mindig ugyanazt látta. Az én kilátásom, bár nem jelentéktelen, nem kívánkozik anzixra, de 44 éve nem tudok betelni vele, lépten-nyomon bámulok kifelé, sosem unom meg. A változatosságról gondoskodnak az év- és napszakok, az időjárás, az élet. Az is igaz, hogy a pazarnál szerényebb látnivalók erősen kötődnek az életemhez és az érzelmeimhez. Valahogy ilyen szerepet játszanak a jó díszletek, bármilyen koncepció szerint és technikával készülnek is, akár A bahcsiszeráji szökőkút festett díszleteinek pompájáról, amely a véres tragédiákat ellenpontozza , akár a (régi) Porgy és Bess füstlepte, fülledt, nyomorúságos udvarának atmoszférájáról, akár A lombardok vetített, többnyire a zene érzékfeletti hatásait hangsúlyozó képeiről van szó.
Szóval ennyire nem vagyunk egyformák, eltérően hatnak – vagy nem hatnak – ránk a látványok ingerei és üzenetei.)

Annyival egészíteném ki, hogy a magyar nyelvű előadásokhoz is szükséges a magyar felirat szerintem. 

A leegyszerűsített díszletekkel - különösen, ha az intézmény pénzszűkében van - teljesen egyetértek. Életem egyik legemlékezetesebb előadása egy berlini Alvajárók volt, ahol a díszletet egy vászonra festett kétdimenziós tehén és néhány szék, ajtó, válaszfal képezte. Az énekesek - nyilván megfelelő rendezői instrukciók alapján - olyan jól játszották a szerepüket, hogy nem is hiányzott más, remekül szórakozott mindenki. Láttam olyan fatasztikus Don Giovanni előadást , ahol a díszlet egy pad és egy mozgatható, több részből álló kerítés volt. A kiváló rendezés és játék miatt sokkal emlékezetesebb maradt, mint az azóta látott jó néhány, korhű és nem korhű, de gazdag látványvilágot felvonultató Don Giovanni előadás. Rá kellett jönnöm, hogy - legalábbis nekem -  a díszlet vajmi keveset segít, ha nincs mögötte rendezői koncepció, énekelni és játszani tudó karizmatikus szereplők. Az ember megcsodálja, amikor meglátja, de utána már nincs sok szerepe, nem sok nyomot hagy maga után (számomra természetesen). 

„Temetni veszélyes” – és „elpártoló nézők”.

Csak lesem, mikor rukkolhatok elő régóta keringő eretnek gondolataimmal.
Szóltak ilyenekről  előttem  itt már többen, többször is. 

Az opera lényege ugye a ZENE,  a zeneszerző és a szövegíró  forgatókönyve szellemének megfelelő tálalásban. 

A HÁZ, a Magyar Állami  Operaház Európa egyik legszebb neo-reneszánsz  dalszínháza.  Ebben a gyönyörű  épületben „hagyományos”, természetesen magas művészi színvonalú előadásokat  kellene tartani.

Mire gondolok, sok évtized  operalátogatási élményei és tapasztalatai alapján?

- A szerepeket a műben szereplő személyek énekeljék, a zeneszerző által írt szólam/ok/ban.
- Idegen nyelvű előadáshoz vetítsék a szöveg igényes magyar fordítását, magyar mű előadása esetén német, vagy angol szöveg vetítése kívánatos.  
- Az énekesek mozgása, viselkedése legyen összhangban  a mű cselekményével.
- A díszleteket -  ha az elemeiknek  nincs döntő szerepük  -   a végletekig le lehet egyszerűsíteni. (Egy fal, egy-egy ajtó, egy-két  függöny, egy fél ülőgarnitúra, esetleg egy kerevet, stb.  -  a legtöbb opera előadható így.  Ami még szükséges, a mai fantasztikus technikával a hátsó falra vetíthető.)  
- A jelmezek is lehetnek szerények, a korhűség illúzióját keltők, mindenképpen a darab mondanivalójával összhangban. 

Nem térek ki a repertoárra és az előadóművészekre; egyébként lennének elképzeléseim. 
Általam látott, minden szerzői instrukcióval szembe menő megoldások garmadájának  idézésétől  itt szintén eltekintek.  

A  vajh miért(?)  távol maradó zenebarátoknak  először,  legalább egyszer!  az eredeti formájukban kellene megismerkedniük az operákkal,  azért, hogy az egész világon dívó ilyen-olyan átértelmezéseket később legyen  mihez viszonyítaniuk.
(Lehet, hogy sántít, de példa:  a karikatúrát csak az érti, aki  ismeri a szóban forgó személyt vagy helyzetet.)

Véleményem szerint az ilyen Operaházba  szívesen menne a közönség, vidékről is, több alkalommal is. Meg az érdeklődő,  zeneszerető fiatalok is, mert ha elolvassák az Operák könyvét, előre tudhatják,  mi  vár rájuk  – természetesen megfizethető árakon. 
Aki ma egy korábbi ismertetőből készül, az Operába beülve úgy érezheti magát  egyik-másik előadáson, mint aki (már bocsánat) tévedésből egy idegen temetésen van.  

Mivel a klasszikus szerzőknek nem jár jogvédelem, a jelenkori beavatkozásoknak csak a jó ízlés szabhat(na) határt. Egyre abszurdabb értelmezésekkel Dunát lehet rekeszteni, miközben  világszerte nagyítóval is alig találni hagyományos  előadást. 
Ezért megkockáztatnám, hogy a fent javasolt  vállalás  európai ritkáság lenne.
Az opera műfaját valóban kedvelő  külföldi turisták  megfizetnék a nem államilag támogatott jegyárakat is.  Szervezés kérdése.

Természetesen lehet  helye kísérletezésnek, próbálkozásnak, átértelmezésnek,  rendezői önmegvalósításnak, „modernizálásnak”, stb. -  más, arra alkalmas  helyszíneken.  
De nem Budapest világörökségi ranggal elismert útvonalán, a város legelegánsabb  klasszikus  játszóhelyén, „eszi-nem eszi-mást-nem kap” alapon, és nem mellesleg: az adófizetők pénzén.

Majd a közönség eldönti, mire vevő.