Az üzenet már nem aktuális.
Kedves Lujza! A szövegnek nincs külön dallama. Ne mondd, hogy egy magyarul énekelt Wagner-előadásban megváltozik a zeneszerző szándéka. (Különben Te is megváltoztatott szándékú zenei világba szerettél bele.) Wagner szándékosan maga írta operáinak szövegét, megtehette azért is, mert értett hozzá, de ő sem gondolhatta, hogy az egész világon mindenki ért németül. Ne mondd, hogy egy magyarul énekelt Wagner-dallamot nem ismersz fel, ne mondd, hogy nem veszed észre, ha valaki hamisan énekel Wagnert magyarul.
Ezerszer meggondolom egy könyvesboltban, hogy elővegyem-e a nagyítóüvegemet egy sötét alapra fehér betűkkel nyomtatott borító elolvasásához, annyira irritál az ilyen írás. De csak olvassa, aki szereti, Bécsben.
Spontán ugyan nem vállalom a közös tábort Kovalik Balázzsal, de amíg csak mutatóban ment nálunk néhány jól ismert olasz opera eredetiben, feliratozó nélkül, addig az tetszett nekem.
Kedves Nagy Katalin, érdekes és (részben) szomorú, amit leírt. Azért a számukra idegen nyelvű előadások tisztelete mellett megjegyzem, hogy az olaszoknak kisebb kunszt minden operát eredeti nyelven énekelniük, mivel a műfaj népszerű alkotásainak zöme – a barokktól az utóromantikáig – mégiscsak olasz, ráadásul Mozart is az ő nyelvükre írta legizgalmasabb operáit.
Kételkedés nélkül elhiszem, hogy a XIX. századi és még korábbi operaszövegek nehezen érthetők, ez nem is lehetne másképp. De az az olasz énekes, aki megtanulta a szerepét, mégiscsak jobban s mélyebbről tud közölni vele reflexiókat, érzelmeket, mint pl. a magyar. Hiszen a mi színészeink is élvezetesen adnak elő még (nem túl gyakran) Balassi-, Vörösmarty-, Arany-, Petőfi-költeményeket, a Bánk bán, a Hunyadi László szövege sem modern, mégis megráz bennünket.
Persze, hogy az eredeti librettók sem mindig irodalmi gyöngyszemek, ez még olvasva is feltűnik. De akkor milyen jogon várjuk el, hogy a magyar műfordítások remekművek legyenek, és miért kövessék pontosan az eredetiek hibáit? Állítom, hogy a librettók XX. században készült és használatos magyar műfordításai, bár szintén régies fordulatokkal élnek és olykor mosolyogtatók, teljesen érthetők, és nem hiszem, hogy egy énekesnek gondot okoz a megtanulásuk a zenével együtt, illetve az előadásuk.
Már „az én időmben” sem kezdte egy lány az élménybeszámolót barátnőjének azzal, hogy „mélységes, néma csend honolt fekete felleges éjen”, egy fiú sem mondott olyant, hogy „még meg sem ösmert”. Mégis értettük, lehet érteni ma is, s megérinti a hallgatót. Főleg az anyanyelvén.
Köszönet a Lucretia beszámolóért, irigylésreméltóan nagyszerű előadás lehetett!
Kedves IVA, tiszteletben tartanám, hogy operarajongásod a magyar nyelvű operajátszás idején indult, de kérlek, ne feledd, ha a rendezőktől elvárod, hogy legyenek hűek a zeneszerző szándékaihoz, akkor az is elvárható, hogy annyiban is hűek legyünk, amennyiben nem változtatjuk meg a szöveg dallamát, amire komponáltak. (Bocs a körmondatért!) Ez különösen igaz Wagnernél, aki a szöveget is direkt maga írta.
Ezen kívül leírtam már Neked, hogy a bécsi operában azok a kis táblácskák senkit se vakítanak, mivel fekete alapon fehér betűkkel jelenik meg a szöveg rajtuk.
Egyébként pedig egy táborba kerültetek Kovalik Balázzsal, aki egy interjúban azt mondta, hogy legszívesebben összetörné a szöveg kivetítőt, hogy a néző a színpadra figyeljen, és ne oda. :))
Igaza van, szinte kizárólagosságot írt. Én is igyekszem pontos lenni. Olaszországban az operák jelenleg eredeti nyelven mennek. Még nem találkoztam kivétellel, de távolról sem állítom, hogy az egész ország minden játszóhelyét figyelemmel követem.
Ahhoz a gondolathoz, hogy az anyanyelven hallható opera jobban vonzaná a közönséget ill. megszeretteti a műfajt. Ellenkező bizonyítással élnék. Ha ez így önmagában elég lenne, akkor Olaszországban a fiatalok fürtökben lógnának az operaelőadások nagy, sőt, talán túlnyomó részén. Ehhez még azt is hozzá lehet tenni, hogy számukra a népszerű operairodalom jelentékeny szelete a napi kultúra része, mutatis mutandis "népdal". Ennek ellenére itt is a közönség elöregedéséről panaszkodnak. Én magam is azt tapasztalom szerény vidéki színházunkban, hogy a fiatalok csak szórványosan tűnnek fel az előadásokon.
Az érthetőséghez. Amíg én állítom, hogy a barokk ill. bel canto operáknál (sok esetben Verdinél is) sokszor a szöveg nyelvileg igen bonyolult, kiváló kiejtés ellenére is nehezen követhető, hallás alapján nemigen értelmezhető részleteiben, joggal felvetheti, hogy nem vagyok anyanyelvű, nem itt jártam iskolába... stb. Kérdésemre kifejezetten humán műveltségű olaszok állították, hogy ez a költői nyelvezet eleve nehéz, igen távol áll a mai beszélt köznyelvtől, de nem egyszer azért is, mert a librettisták koránt sem voltak mind jó költők, a librettók nem feltétlenül az irodalom gyöngyszemei.
Szerkesztőnk egy nagy korszak szerencsére velünk lévő krónikását szólaltatta meg kiváló "ritmus"- és időérzékkel. Boros Attila színpadi-rendezői ízlésvilágát nem tisztem elemezni, különben is csak újjáélesztené az ezerszer, tízezerszer átbeszélt vitát operarendezésről, "rendezői terrorról", rendezői mértéktartásról és mérték-nem-tartásról, továbbá arról, kinek hol van az operaszínpadi ingerküszöbe. Úgyhogy kizárólag az operák játszási nyelvére szavazok: eredeti nyelv + (magyar) felirat. A legismertebb daraboknál is új szépségeket, érdekességeket fedezek fel azóta, amióta olvashatók a szövegek.
Tisztelt "IVA"! Nagy érdeklődéssel olvasom sorait az opera előadási nyelvét illetően. Maximálisan tiszteletben tartom az Ön álláspontját, érvelésében valóban vannak nagyon megfontolandó szempontok.
Egy félmondatának értelmezésére, bővebb kifejtésére azonban tisztelettel kérem.
Az egyik bekezdésének utolsó mondatából idézek: "A folyamatot (mármint az eredeti nyelvű operaéneklést) felgyorsította ...egy felkészülebb énekes nemzedék felnövése is".
Mit tetszik "felkészültebb énekes nemzedék"-énérteni? Milyen értelemben "felkészületebb" a mai, mint a nem-mai nemzedék?
Az eredeti cím - This above all - Polonius szavaira utal (Hamlet, 1. felvonás, 3. jelenet):
This above all: to thine own self be true,
And it must follow, as the night the day,
Thou canst not then be false to any man.
Az én értelmezésem:
Az a legfőbb: magadnak mondj igazat.
Kövesd e szabályt, miként éj a nappalt,
nem lehetsz akkor hamis mások előtt.
Nem az eredeti nyelvű operajátszást értettem a felkapaszkodni igyekvő országok divatjaként, hanem annak szinte kizárólagosságát (így is fogalmaztam). Azt, hogy a folyamat sajnálatos lezárulása óta már az Erkelben sem újítanak fel darabot magyarul (ha jól tudom, a Szerelmi bájital maradt utolsónak magyar nyelven), sőt, a vidéki operatársulatok is csak alig. (Ilyennek ígérkezik A sevillai borbély győri előadásának mai vendégjátéka.) Azokban az országokban, amelyek nem ebben látják létüket a nagyvilág krémjében (Ausztria, Anglia, az USA több állama), léteznek még nemzeti nyelvű előadások.
Az én operarajongásom is a magyar nyelvű előadások korában indult – de nem korlátozódott a színházakra, hiszen a legnépszerűbb operák magyar nyelvű teljes felvételeit és azok részleteit rendszeresen adta a rádió, és megjelentek a Qualiton felvételei is. A ’60-as években már a nyugati lemezpiac jelentős részét sugározta a rádió, példamutató volt, hogy milyen igazságosan és következetesen került műsorra egy-egy darab külföldi felvétele a magyar készítésűekkel, illetve nyelvűekkel felváltva.
Úgy tudom, nálunk Déryné korában indult a magyar nyelvű operajátszás. Magam a Traviata 1976. március 14-i Erkel Színházi előadásától datálom ennek a történelmi és kultúrpolitikai korokon átívelő kultúrának a felszámolását, illetve annak elindítását. A folyamatot felgyorsította a Hungaroton névre átkeresztelt Magyar Hanglemezgyártó Vállalat üzletpolitikájának változása és egy felkészültebb énekes nemzedék felnövése is.
Minden szellemi erőfeszítést elfogadhatónak tartok annak érdekében, hogy a műfaj, a darabok közel kerüljenek a közönséghez. Ez a fordulat nem ugyanaz a közhely, amivel ma az aktualizálásokat mentegetik. Rettegnék egy olyan Borisz Godunovtól, amelyben elnöknek vagy vezérigazgatónak ábrázolják a cárt. De színpadra vitt művek műfordítása a megcélzott közönség nyelvére nem hamisítás, még akkor sem, ha egyes szavakat, mondatokat kényszerűen át kell költeni, prozódiai, értelmezési és egyéb nehézségek miatt. Természetesen, mint minden munkát, lehet ezt is rosszul csinálni, de elfogadhatóan, sőt jól is.
Már hogy ne lenne érelme magyarul annak, hogy „Légy hű önmagadhoz!”? A reklámot nem ismerem (vagy nem jut eszembe, melyik az). Légy következetes, kiszámítható (pl. erkölcsi, politikai) elveidben, vagy valamilyen tulajdonságodhoz, amiért szeretnek, ne okozz csalódást másoknak. Azt viszont nem jelenti, hogy bízz önmagadban.
Igen, előráncigálom a színdarabokat, mert az opera is színdarab, ahol a néző számára fontos a szöveg megértése, amely nemcsak hangzásilag, hanem kifejezésileg is egységet alkot a dallammal, a ritmussal, dinamikával. Így jön ez ide. Előráncigálom a filmeket, amint Te a szinkronizálás témáját, nem először, ezért én sem először mondom el a feliratozás hátrányait, élükön azzal, hogy súlyos szövegcsonkítással meghamisítja a filmek eredeti szövegét. A szöveg ugyanis nemhogy csak rövidítve fér be két-három sorba a vászon (képernyő) alján, hanem annak csupán töredéke! De ha beterítenék is vele a képet, a néző akkor sem tudná végigolvasni. Szinkronizálással nagyjából a teljes szöveget lehet közvetíteni, és nem is csak az alámondás szintjén, mivel a szinkronszínészek is színészek. Ennek a minősége is változó, és sajnos a legjobb és még jobb szinkronszínésszel is csorbul (meghamisítódik) a látható színész alakítása. A „tömegek művészetében” sajnos engedni kell a teljesség igényéből. Különben a filmgyártásban igen elterjedt szinkronizáló színész alkalmazása az eredeti változatban is, főleg az Amerikai Egyesült Államokban, de még Magyarországon is. Sokszor a külseje alapján kiválasztott színész rosszul beszél, kisebb-erősebb dialektussal stb. (Az olasz, francia, NSZK koprodukciós filmek sztárjai közül sem mindenki beszélt valamennyi nyelvet anyanyelvi szinten.) A szinkronizálás mellett szól az is (nem az én számból), hogy a televíziós nézettség kutatóinak lesújtó adatai voltak a feliratos filmek nézettségéről a szinkronizáltakkal szemben. A kereskedelmi televíziózás megjelenése óta pedig nincs fontosabb a műsor nézettségénél.
Albee darabját már az 1967-es Mádách színházi belutatója előtt műsorra akarták tűzni a Katona József Színházban (akkor ez a Nemzeti kamaraszínháza volt), de a terv meghiúsult. (Olthy Magda és Kálmán György játszotta volna a főszerepeket.) Elképzelni sem tudom, mennyire lett volna vonzó a mű Ki fél Virginia Woolftól? címmel. Persze a létező sem jó. Egyébként, ha az angol–magyar fordítóba beírom a Woolf szót, arra is a Farkas választ kapom.
Ha akarták és ha jónak tartották volna, a mainál rosszabb színvonalon ugyan, de korábban is megoldhatták volna az operaelőadások feliratozását. Hiszen volt már képújság, villanyújság is, ahogy én nevezem a feliratozást. A mobiltelefonról vagy széktámláról olvasható szövegről egyelőre azt tudom mondani, minden világító szerkentyű irritál a nézőtéren, akár a székszomszédom használja, akár az erkélyről látom. És hiszem, hogy az olvasás elvonja a figyelmet az énekes játékáról, a rendezésről és a színpad látványától, amely normális esetben nem öncélú.
Noha a gyerekek szinte veleszületetten használják korunk technikai eszközeit olyan jól, ahogy én a magyar nyelvű használati utasítás segítéségével sem, a 12 éves magyar „parasztgyerek” komoly hátrányban van a dánnal szemben, mert a mi nyelvük nem tartozik egyik nagy nyelvcsaládhoz sem. Egyéni tehetségünktől és szorgalmunktól is függően, általában nehezebben tanuljuk az európai nyelveket. De sok fiatalnak itt is jól megy az angol – nem a feliratos filmeknek köszönhetően.
Lejjebb vajon nem éppen arról írtam, hogy jó énekesnek tudnia kell egy Don Giovanni szövegét olaszul is, mert alkalomadtán szüksége lehet rá. Egy fellépés a Scalában ilyen alkalom lehet.
Szerintem nem kell mindent hangot szószerűen érteni,
ahhoz, hogy a hangok szekvenciáját lehessen élvezni.
A szél, a tenger, a vízesés, a cseppkőbarlang, …
– nem érted, de milyen gyönyörű a lang hang!
Az eredeti nyelvű operajátszás lehet, hogy divat, de az biztos, hogy nemcsak a felkapaszkodni kívánó országok operáit érinti. Úgy tapasztalom, hogy Olaszországban is ez a helyzet. Ha Wagnert játszanak vagy a Die Zauberflöte megy (így szerepel a címlapon, legfeljebb alatta írják ki zárójelben "Il flauto magico"), németül énekelnek, pedig az olaszok általában nem rajonganak a német nyelvért. Tisztelet a kivételnek, bele is törik a nyelvük, de szükségesnek tartják és csinálják.
Annak, hogy a XIX. században kialakult a nemzeti nyelvű operajátszás, szerintem inkább általános történeti, kultúrtörténeti okai vannak. Szívesen olvasnám erről hozzáértők (szellemtörténész, zenetörténész...) véleményét.
Saját operarajongásom pontosan ellentétes az Ön tapasztalaival. Életkoromnál fogva első operaélményeim még magyar nyelvűek voltak. Szép kiállítású, hagyományos előadásokat láttam, de ettől egyáltalán nem lettem a műfaj híve, sőt, nem is gondoltam, hogy valaha meg fog ragadni. A felfedezés jóval később született, mondhatni véletlenül és ráadásul német nyelvű opera (a Szöktetés) kapcsán. Ellenben az olasszal, németül igen gyengén tudok. A nyelv egyáltalán nem könnyítette meg még a közeledést sem, pláne a megismerést, és mégis a műfaj rabja lettem.
Kedves IVA, én sem akarlak személyeskedéssel megbántani, de művészien kerülsz két fontos állásfoglalást:
1. A 6561-ben - a B. A. cikk hivatkozása nyomán - bemutatott ordító szöveghamisítást elfogadhatónak tartod-e, főleg akkor, ha a példa nyomán a mai kezdő operarajongók tévesen a hamis szöveghez asszociálódnak, és később deres fejjel is dicsérik a hamisítványt, ahelyett, hogy morognának: üveggyöngyöt szórnak eléjük az igazi helyett.
Előráncigálod a színdarabokat, filmeket: hogy jön ez ide? Bár megérdemelne az is egy misét. Egyik tévéreklám már felkapta: Légy hű önmagadhoz! Senkit sem zavar, hogy ennek a kifejezésnek magyarul semmi értelme, noha eredetileg világos volt, mármint hogy bízz (ön)magadban. Hasonló a Nem félünk a farkastól kétes szellemessége; szegény Virginia Woolf, mint farkas, mégcsak nem is Farkas, meg a woolf nem wolf. Nálad ez mind nem számít?
Azért is tud a magyar kevés nyelvet, mert minden filmet szinkronizálnak, régen egész jól, ma már egyre gyalázatosabban, tisztelet a kivételnek. A 12 éves dán parasztgyerek szépen beszél angolul - pusztán a filmjei révén.
2. Vallj színt végre: az általad példákkal megerősített eredeti nyelvű előadások jogszerűsége az elektronikus feliratozás megjelenéséig volt csak elfogadható. Jobb híján.
Analóg módon levélben is elküldhetnéd hozzászólásodat a momusnak, ott szedés után kinyomtatnák, végül postán elküldhetnék az előfizetőknek. De mi van ma? Mobiltelefonod, ha akarod, elédvetíti az opera szövegét, vagy az előtted lévő szék hátán olvashatod (így elég diszkréten) az igazit.
Ma utaznak a társulatok. Képzeld csak, milyen érdekes lenne a MÁO - Don Giovannit magyarul előadni mondjuk a Teatro alla Scala színpadán a magyarhoz illeszkedő olasz felirattal. Mozart maga sem ismerne rá.
Volt olyan ido, kivéve a MET-t és Coven Gardent, hogy minden operában a saját nyelvukon énekeltek. Például Milánoban olaszul ment Nibelungok gyuruje és Bécsben németul a Trubadur. Herbert von Karajan változtatott a helyzeten, mikor egszerre volt musikdirektor Bécsben és Milánoban is.
Vajon hány olasz nyelvű Don Giovanni érhető el bakeliten, cd-n, dvd-n és a különböző megosztókon? Magyarország az egyetlen hely a világon, ahol magyarul lehet(ne) előadni. Igényes és művelt énekeseknek persze illik eredeti nyelven is tudniuk szerepeiket, hogy ha jön pl. egy Schrott (nem sokszor jön), lehessen olasz nyelvű előadást csinálni.
Én például nagyon örültem annak, hogy a Volksoperban németül hallhattam a Don Giovannit, kivételesen erős rendezésben.
Vajon miért nem probléma, hogy az operetteket, musicaleket ma is a legnagyobb temészetességgel műfordításban adják? Miért nem affektál senki sem, hogy Shakespeare-t vagy Tennessee Williamst csak angolul akarja hallani, Molière-t és Racine-t csak franciául, Csehovot és Gorkijt kizárólag oroszul, egy Pavel Kohout-darabot csakis csehül? A világ minden dráma- és regényírója, költője, publicistája nagyságának, fontosságának egyik mutatója, hogy műveiket hány nyelvre fordították le. Nem tudok olyan zeneszerzőről, akinek kifogása lett volna az ellen, hogy operáját más nyelveken népszerűsítsék és élvezzék szerte a világban. Az a szinte kizárólagosság, ami mára kialakult a felkapaszkodni igyekvő országok operajátszásában, nem egyéb holmi divatnál. Minden divatnak vége egyszer.
Még szerencse, hogy Amerikában, Angliában és a német nyelvterületen akadnak jelentős társulatok, amelyeknek nem derogál a nemzeti nyelven játszani operát.
Íme, minden idők egyik legizgalmasabb Csengettyűária-felvétele:
https://www.youtube.com/watch?v=vN6IXWo_bpg
De a kezdősor szerinti cím ellenére ugyanúgy nem franciául halljuk, mint ahogy az illusztráció sem Lakmé-jelmezben ábrázolja Callast, aki tudtommal nem is énekelte a szerepet színpadon.
Már nem új és nem is kivételes jelenség, hogy operarajongók más országba is mennek, sőt járnak operát hallgatni. Szerintem szívesebben teszik ezt, ha eredeti nyelven adják a darabokat. Én például nagyon örültem annak, hogy egyszer Prágában láthattam a Don Giovannit, nem csehül. Szintén Prágában láttam az Eladott menyasszonyt, természetesen csehül. Bár egyáltalán nem beszélem a nyelvet, ez nem zavart a műélvezetben.
A zeneszerző a librettó alapján komponálja a zenét,
mert a jó librettó, ha jól hallgatod, egy ici-picit zenél.
Ezért az operákat eredeti nyelvükön kellene előadni,
mert az eredeti összhangot hi(-fi)telesen kell rekonstruálni!
Én azt gondolom, hogy a megoldás nincs sem az egyik, sem a másik oldalon. Van, akihez az anyanyelvi előadás találja meg az utat, van, akihez a darab eredeti változata...
Meghallgattam a két operarészletet. Mintha két kulonbozo operát hallottam volna. Ez is példája annak, hogy az operát eredeti nyelven kell eloadni. En az orosz Godunovra szoktam hozzá a magyar változat nem szolított meg, a fordítás nem egészen jo.
Félreértettél: éppen azt mondtam, hogy a Jenufához és a Rókácskához, A lombardokhoz, a Normához nem volt magyar szövegkönyvem: a színpadról ismertem meg a szöveket, Kovács Eszter, Horváth Eszter, Zempléni Mária, Kukely Júlia, Sass Sylvia, Kincses Veronika énekléséből, hogy – igazságtalanul – csak címszereplők nevére szorítkozzam.
Igen, ilyen „toleráns” vagyok: nem utasítottam vissza az Operaház által kínált műveket a Jenufa, A ravasz rókácska, Bohémélet, A Rajna kincse stb. „meghamisított” címekkel. Az Álom luxuskivitelbent is megnéztem, noha Breakfast at Tiffany’s az eredeti címe.
Kedves Héterő! A világért sem szeretnék személyeskedni, már azért sem, mert nyilvánvaló, hogy nagyon jól ismered a magyar nyelvet. Csupán az iránt támadt kétségem, hogy ez a jól ismert nyelv az anyanyelved-e. Korábban az Un bel di vedremo szövegéből nyanyogál ily módon írásban, de én sosem hallom így az operaéneket. Az élő beszéd, a prózamondás és az éneklés között mégiscsak kell lennie különbségnek, Az Ősszel érik, babám, a fekete szőlőt sem úgy mondjuk a babánknak, ahogy énekeljük a népdalt.
Még ha meg tudnád is győzni Boros Attilát arról, hogy jobb a Borisz eredeti szövege (valószínű, hogy az opera ismerőjeként már maga is meggyőződött erről), életének regényét nem írhatod át: ifjúkorában a magyar nyevű előadás volt a meghatározó élménye (erről beszélt), ez már megváltozhatatlan.
Székely Mihány Borisz-áriáját előbb hallottam a tévében, semmint követtem volna a szövegkönyvvel valamelyik eredeti felvételt.
Haandel utólagos engedelmével idemásolnám versikéjét, amit a fanyalgások topicba írt:
Tökéletes összhang
Az opera tökéletes összetett művészet.
Az operaszerzők tökéletes összhangra törekednek.
A nyelv zenéje legyen összhangban a lényeggel:
vagyis a zenével, s nem a nyelvtörő lényünkkel!
Azt hiszem, már megint a fején találta a szöget! Operánál a szöveg fordításánál elsősorban a zeneiségre kell figyelni, hogy illeszkedjenek a mély és magas hangzók, ne torlódjanak, stb. Egész más, ha a kivetítőn látjuk. Oda a hiteles fordítás lenne jó, és nem az átköltés.
Egyébként pedig átköltés mindig van, egy Shakespeare drámánál is, vagy az, hogy "Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon..." , ez is inkább a fülünk számára hasonló, és nem tükörfordítás.
Csak büszke lehetsz toleráns értelmezésedre, ha gálánsan elfogadod, hogy
Její pastorkyňa = Jenufa (Jenůfa) ? Hiszen nem is ő a címszereplő!
Leoš Janáček hosszas megfontolás után adta ezt a címet; ha élne a szerző, akkor sem tudná elfogadtatni nálunk.
Příhody lišky Bystroušky = A ravasz rókácska ?
Hol itt a ravasz?
Vajon tényleg megértetted a történetet füzetecskéidből, ha már a cím sem stimmel?
Kedves IVA, köszönöm a Székely Mihály -linket. Letöltöttem a monológot. Talán tényleg rossz a fülem, nemcsak az epém teng túl, de huszadjára is ezt hallom:
Mííí téééra cári trón, mitér hatalóóóm,
ha szűűűn telencsa ksúúj tavég zetkaaarja,
Mitéééra fényhaaa ííítbelüléval
oly szörnyű éjmeg főőőlnem víííírrad.
Lehetne találni semleges - jó vagy rossz - fület, például kedvelt Laca barátunk nyilván jó fülét, és megkérdezni, vajon ő is így hallja-e.
(Lenne egy fogadásom, mert nagyon egyenes embernek ismertem meg...)
Persze a te füledet kis füzetecskéd nyilván alaposan fölkészítette, hogy azt halld, amit ott olvastál. De szerencsémre az ilyetén borzalomtól eddig megmenekültem, mert az első sor közepéről is minden bizonnyal távoznék ilyen galád hamisítás hallatán. Bármekkora tisztelője is vagyok B. A. -nak, szívesen meggyőzném arról, hogy mennyivel jobb az eredeti:
A kegyetlen bíró súlyos, büntető kezével
borzalmas ítéletet rótt bűnös lelkemre.
Köröttem csak homály és vaksötét...
Bárcsak felcsillanna a vigasz fénye!
Itt az "eredeti" (Ny.R.K.-féle), segítségeddel megtalált orosz:
Тяжка десница грозного судьи,
ужасен приговор душе преступной...
Окрест лишь тьма и мрак непроглядный!
Хотя мелькнул бы луч отрады!
Ellenőrizheted Nyesztyerenko előadásában - angol felirattal.
Nála tényleg minden szót lehet érteni.
Így születik a kesztyűária, amiben nincs kesztyű; a pezsgőária, amiben nincs pezsgő.
Végül komoly tudós idézi azt, ami nincs is ott, és állítja, hogy csak így lehet megérteni.
Én azt a verziót sem vetném el, hogy a szöveg leírása során zétát csalta meg a memóriája, ő emlékezett rosszul Faragó András és Begányi Ferenc gyönyörű alakítására, Boros Attila csak a korrektúra során nem vette észre a bakit...;-)
Miért, hogy én pl. az akkor teljesen ismeretlen Jenufa, majd A ravasz rókácska, vagy a Norma szövegét megértettem a magyar nyelvű előadásokból? Azóta sem találkoztam magyar szövegkönyvükkel. (A Bohémélet magyar szövegkönyvét is évtizedekig, A lombardokét évekig nélkülöztem.)
Még egyszer, az örökérvényű állítás érvényének feloldására:
https://www.youtube.com/watch?v=vnVTCS5Zjkg
Ha csak egyetlen szót nem értesz belőle tisztán, kénytelen vagyok füled súlyos baját gyanítani.
Én, mondjuk, a felirat használatával való megértést tartom alacsonyabb rendű élvezetnek. Szeretek ugyanis az énekesre és az egész színpadra nézni (lehet, hogy ez perverzió), de csak két szemem van (lehet, hogy ez testi fogyatékosság).
(Kedves Héterő, úgy látom, a májam nem a Te epéd fogyására hízott.)
Linkelek Neked egy opera-részletet, amelynek szereplője ’minden torzítás és túlzás nélkül úgy beszél, mint a való életben’:
https://www.youtube.com/watch?v=vnVTCS5Zjkg
Székely Mihály „nehéz szívem” helyett „sötét szívem”-et énekelt.
Valószínűnek tartom, hogy a beszélgetéskor Boros Attila fejből idézett egy sort a Borisz áriájából. Lehet, hogy nem pontosan, és nem tudom, pontosan mely években látta azokat az előadásokat, amelyek sorait idézgették egymásnak. Sajnos én is kb. 36–37 évvel ezelőtt hallottam a darabot legutóbb magyarul. Háromforintos szövegkönyvem szerint Nádasdy Kálmán fordításában a kifogásolt (két) sor így hangzik (a III. felvonás 1. képében, Fjodor távozása után):
„Mit ér a cári trón, mit ér hatalom,
Ha szüntelen csak sújt a végzet karja?!”
Az általad gyanított szöveghez hasonló tartalmú rész 12 sorral lejjebb következik:
„Lázong a nép, nyílt árulásban Moszkva!
Éhínség és pusztulás meg dögvész…”
A „sújt a végzet karja” és „sújt a végzet árja” is költői kép. A képzavart elkerülendő, az utóbbit úgy kell értenünk, hogy sújt a végzetet hozó elemek árja. Persze Nádasdy fordításában az előző szerepel.
Fülöp király áriája Magyarorsztágon az idézett „kínos” sorral (Majd alszom én, ha véget ér a kín...) kínlódta magát slágerré.
A műfordítás mint a ’szerencsétlen szöveg büntetlen nyúzása, nyesése, hamisítása’ a Te (talán nem egyéni, de mégsem egyetemes érvényű) véleményed. Mégis, milyen büntetést javasolnál a bűn megtorlására?
A cikkben fölhozott két példa és a legnagyobb bajod ismét előhozza mélyen tisztelt zenetudós barátom örökérvényű kérdését:
HÁT NEM MINDEGY, HOGY MILYEN NYELVEN NEM ÉRTJÜK ?
Erre -zéta- óvatosan utal is a kiváló riportban.
A példák végtelen sorát hozhatnád. Mindig átköltés a magyar szöveg, és gyakran elég szerencsétlenül. Reménykedjünk abban, hogy tán énekelni könnyű.
De az én legnagyobb bajom, hogy amikor magyarul énekeltek, legtöbbször akkor se értettem a szöveget.
Remélem, megbocsájtod, hogy nem közvetlenül címeztem... :-)
A hozzászólásod végén idézett mondat helyesebb lenne így:
Személyhez szól, ha az anyanyelveden érted - mondjuk a felirat révén.
És nem nyanyanyelven...
Nagyszerű riportalany, nagyszerű interjú. :-)
De van az elmondottakban egy vaskos logikai bakugrás, amire IVA hízásnak induló mája (ld. 6547) hívta föl figyelmemet.
Operát igazán megismerni csak magyar nyelvű előadáson lehet. (!)
Muszorgszkij fixa-ideája az volt, hogy szereplői minden torzítás és túlzás nélkül úgy beszéljenek operáiban, mint a való életben (wiki-idézet). A mintául választott sor orosz megfelelőjét azonban nem találom a két, leggyakrabban játszott verzió egyikében sem:
Mit ér a trón, mit ér hatalom, ha szüntelen csak sújt a végzet árja.
Hálás lennék, ha IVA segítségével megtudhatnám, hol hangzik el ez a mondat, mert én csak az alábbiakat gyanítom:
Körülötted lázadó bojárok, hitszegő hadak, éhség és döghalál...
Közben erősen igyekszem elképzelni, amint sújt a végzet árja - torzítás ás túlzás nélkül.
Nem vagyok abban sem biztos, hogy igazi művész vagy egyszerű néző annyira boldog, ha az
Alszom majd (akkor) királyi palástomban...
( Dormirò sol nel manto mio regal ≈ Je dormirai dans mon manteau royal )
helyett ezt a kínos sort kénytelen végigkínlódni:
Majd alszom én, ha véget ér a kín...
Idézem továbbá:
Egy opera helyszínének, cselekményének önkényes, durva megváltoztatása, szerepek, szereplők egyéniségének átalakítása, a szerző által megírt pozitív tendenciák kigúnyolása nem tartozik a rendezés feladatai közé, stb.
No de azt a szerencsétlen szöveget büntetlenül szabad nyúzni, nyesni, hamisítani?
Az interjúban szóbahozott téma, amire Zéta rákérdezett, forrása ez a cikk volt:
Magyar Idők, 2018. március 26. hétfő 12:31
Boros Attila megőrzött szellemi frissessége, lényeglátása, műveltsége követendő példa is lehet, olyan magas szint, amely sajnos a fiatalabb generációknál ritkán található meg.
Rádiós emlékei kimeríthetetlenek, hűsége a Magyar Rádióhoz nem egyedi eset, mégis megkapó és érthető az akkori alkotóműhelyek pezsgő élete, a művészek tehetsége és odaadó lelkesültsége miatt is. Ebben a körben dolgozott ő is évtizedekig...nagy szerencsének tartom, hogy hallhattuk Nagy Ibolya műsorában. Nekem örömet szerzett az is, hogy itt olvashattam gondolatait. Többet is szívesen vennék.
Zéta talán máskor is megkérdezheti majd a véleményét egy-egy témával kapcsolatban.
Mindenkinek érdemes elolvasni Zéta interjúját Boros Attilával! Egy ritka nagy tudású szakember gondolatai, tapasztalatai, és meglátásai az operáról!
Ezek a témák mind előjöttek Boros Attilával készült beszélgetések során a Dankó Rádió "Túl az Óperencián" operettadásában is (2017. november 27. – december 3., Szerkesztő-műsorvezető: Nagy Ibolya)
Valóban, ez az interjú igen jól sikerült, Boros Attila itt még alaposabban körbejárja azokat a témákat, amelyekről a rádióadásokban szó esett, s amelyekről hírt adtam akkor az operett-topicban.
Köszönöm én is most ezt a nagyon érdekes, sokszálú beszélgetést, amelyet Zéta Boros Attilával folytatott és olvashatunk itt a Momus-interjúban.
Lebilincselő és égetően aktuális Zéta Boros Attilával készült interjúja. Felöleli azt a korszakot is, amikor még nem éltem, illetve amikor már éltem, de még nem lehettem szem- és fültanúja a magyar kulturális életnek.
Ez a hidegen tárgyilagos véleményem, amelyhez még hozzájön: egyes témákat érintve mennyire hízott a májam!
Csak az egyikből idézve Boros Attilát:
„Operát igazán megismerni csak magyar nyelvű előadáson lehet. Magamból indulok ki, annak idején sokszor megnéztem egy darabot, harmadszor már szinte kívülről tudtam a szöveget.
(…)
Személyhez szól, ha az anyanyelveden hallod.”
Zéta kritikáját alátámasztandó, annyit tudok mondani, hogy a múlt hétvégi szombati és vasárnapi előadás szinészileg picit jót tett a produkciónak, mert az előadók sokkal felszabadultabbak voltak, jobban átélték a szerepeiket! A második szereposztásról hangilag még ezzel együtt sem lehet semmi jót elmondani, ugyanis a tenor- bariton- szoprán szerepben éneklők kisebb- nagyobb mértékben hallgathatatlanok voltak, pedig e nélkül a hármas nélkül semmi értelme az operának! A Fekete- Agache-Sümegi szereposztásban a két férfi énekes remekelt! Fekete Attila sokkal jobban győzte erővel a szólamot, mint az előző előadáson, hangja sokkal szebben szólt, és játékban is hitelesebbet alakított. Alexandru Agache ezen az estén is túlszárnyalt mindenkit, de szinészileg is felszabadult és hiteles volt, èneklése felrobbantotta a nézőteret, amivel az est legzajosabb sikerét aratta! Sümegi Eszternek nincs szerencséje Amelia szerepével, de az is meglehet, hogy nála is beállt már a hangi válság, ami a fortén énekelt részeknél kivétel nélkül előjött, ugyanis ekkor hangja rendkívül éles és jelentős tremolójúvá vált! Az Ulrikát alakító Fodor Bernadetten látszott, hogy mennyire akarja ezt a szerepet, szépen is énekelt, talán a mély hangokon még nem ártana dolgoznia, hogy azok is kellő intenzitással szólaljanak meg!
Kedves Zéta, nagyon kedvelem a humorodat!
Ferencsik - sőt, FERENCSIK - így, csupa nagybetűvel! Eklatáns példa arra, mit tudott művelni, - és a hangsúly a "mű" elótagon van, a szó legnemesebb értelmében, hiszen a művészet is ebből a tőből ered - egy gyengécskébb rendezői produkció feljavításában. Ifjúkorom nevezetes előadásai, zeneakadámiai koncertjei fűződnek nevéhez. Igen, az Álarcosbál is, anno. Ami a felújításokat illeti - bár a mostani Álarcosbált nem láttam - tapasztalataim a konrkét darabtól függetlenek:sokszor nem a felújítással van baj, hiszen nem lehet egy beállítást évtizedekig megtartani, és a díszletek sem bírják ki addig, hanem az erőltetett modernizálással, mely stílustalansághoz vezet. Ami a szereplők panaszát illeti, hogy korhű ruhákban nehezen mozognak, hát ez elég nagy baj! Valamikor a színészek, énekesek, stb. számára természetes volt a korhű viselet hordása, a hozzá szükséges mozgások elsajátítása. Akkor is, ha nem éppen lenge öltözékben léptek fel. És a színpad akkor is be volt világítva rendesen! Egyszer megkérdeztük Simándy Józsi bácsitól - bár a bácsiért nem nagyon repesett -, hány kilót ad le egy Don Carlos előadás során abban a csodaszép nyakigérő, fodrosgalléros jelmezben. A válasz 5-6 kilót, de ez hozztartozik a dologhoz! Ez volt a válasz.
Mivel Az álarcosbál egyik nagy Verdi- sőt: összkedvencem, extra figyelemmel olvastam -zéta- írását. Néhány apró megjegyzés. "Régi, klasszikus rendezések rapid tempójú felszámolása": azt gondolom, zéta legalább annyira megújuláspárti mint hagyományőrző. (Talán majd megírja.) Tehát nem az új színrevitellel lehet önmagában "baja", hanem annak minőségével. Nagy különbség. Más: első látásra (operabase, saját oldal) is Puccini-szakos a rendező. Talán nem nálunk kellett volna kipróbálnia a Verdi-tudományát. Elmegy mint pl. Fräulein Wagner a Lohengrin-produkciója után és itt hagyja, amit idef... nos, azt, erre zéta is utalt. Ez az igazi baj. A kosztümöknek sem muszáj okvetlenül korhűnek lenni, főleg ha -mint olvasom- zavarja a közreműködőket a mozgásban. És talán jobb is, hogy a rendező "alig-alig foglalkozott a főhősök jellemével, a szituációk okozta viszonyrendszer kibontásával." Még több bajt kevert volna. A másik gond a karmesterrel lehetett.Én anno Ferencsikkel láttam először a darabot és állítom: neki köszönhetem (és bizony nem a premier "nagy" neveinek), hogy örökre beleszerettem a Ballo-ba. Amit Ferencsik csinált, az aztán nem kíséret volt! Az énekesekhez nem tudok hozzászólni, mert nem hallottam őket, legalábbis most. DE: az "emlékezetes" = Katarina Wittes szegedi Álarcosbálban pont ez a három hölgy (Rálik, Szemere, Wiedemann) énekelt és a csapnivaló produkciót ők hárman (és nem az urak) vitték el "énekesileg" a hátukon, szerepük méretével arányosan mint azt egyik első itteni beírásomban rögzíteni bátorkodtam. Igen, Rálik Szilvia -ha ez nem is tetszik itt mindenkinek, sőt!- és két kolléganője a két kisebb hölgyszerepben. Sajnálatos, ha most(anra?) csak Wiedemann teljesített kifogástalanul. Mindenesetre köszönet az elfogulatlan, plasztikus kritikáért.
OFF: Azt hiszem, ezek az ember személyes tapasztalataitól és érzelmeitől is függnek.
Szülői háztartásunkban a veidling (azért sem írom vájdlingnak, pláne vájlingnak, mert eredetileg Weitling) volt középkék, ezért ezt a színt veidlingkéknek hívtuk (nem bilikéknek).
Nekem egyik kedvenc színárnyalatom a liba***zöld, ezért sértőnek találom ezt az elnevezést. Nem is pontos, hiszen erősen függ a liba étrendjétől.
„A jajvörös kifejezés ugyanis eleinte azt a jellegzetes piros színt jelölhette, amely ütések nyomán keletkezik a bőrön.”
Bizonyára így van, de ütések nyomán nemcsak a bőr pirosodik „jellegzetes” színűre, hanem kiserkenhet a vér is, amelynek már elég erős színe van.
Ezek szerint pontos voltam.
Gúnyos színnevek (színtan.hu)
(Érdekes, bár nem mindenben van igaza sztem.)