Lucia-szendvics – Lammermoori Lucia-sorozat az Erkelben
- ppp -, 2019-02-16
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7185
 

Lammermoori Lucia-sorozat az Erkelben Erkel Színház
2019. február 9/10/13/14.

Donizetti: Lucia di Lammermoor

Enrico - Kálmándy Mihály / Szegedi Csaba
Lucia - Edita Gruberova / Kolonits Klára
Edgardo - Horváth István / Balczó Péter
Arturo - Szappanos Tibor / Ujvári Gergely
Raimondo - Kovács István
Alisa - Kun Ágnes Anna / Várhelyi Éva
Normanno - Biri Gergely

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Peter Valentovic / Antonello Allemandi

Tudják, hogy írják le tréfásan a húsimádó szendvicset? Két bécsi szelet között egy marhasteak. Ilyen értelemben neveztem el Lucia-szendvicsnek az előadásokat, amelyet az Erkel Színházban néztem meg az elmúlt héten: két Gruberova közt egy Kolonits.

Úgy adódott, hogy Donizetti operájának idei pesti szériájának első előadásával egy napra esett a mű új produkciójának bécsi premierje. A Wiener Staatsoper évek óta tervezte, hogy mára klasszikussá nemesedett 1978-as rendezését egy újra cserélje. Egyszer már dátum is ki volt tűzve rá, de a terv nem valósult meg, maradt a régi. Illetve eltolódott erre a szezonra. És miközben szombaton Olga Peretyatko kétszázötven kilométerrel odébb gyalázta meg Donizettit, a belcantót általában, és a szentélyt, melynek egykori papnője Budapesten mutatta be ismét szertartását az énekművészet oltárán.

Edita Gruberova 1975-ben Grazban énekelte először Luciát, majd 1978-ban a bécsi premieren aratott vele hatalmas sikert. A szerep pályájának egyik védjegyévé vált, bejárta vele a világ összes színházát, többtucat élő felvétel mellett három kereskedelmi kiadvány is megörökítette alakítását. Utolsó szériáját, 88 előadással rekordot beállítva, 2009-ben Bécsben énekelte. Ez a szám azt jelentette, hogy a 78-as produkció addigi összesen 151 előadásának több, mint felét ő énekelte. (Már abban az időben azt mondta egy róla szóló portréfilmben Brigitte Fassbaenderrel beszélgetve, hogy nem tudja, kell-e neki még a tizennyolc éves Luciát énekelnie. Mire Fassbaender nevetve annyit mondott: hát, ha hívnak rá, miért ne?)

A bécsi széria után néhány éve Budapesten vállalkozott még egyszer egy koncertformában előadott Luciára, amelyet akkor ő maga is az utolsónak mondott, és valószínűleg annak is gondolta. Hiszen nem tudta, hogy a budapesti Operaház japán vendégjátékán ismét fel fogják kérni rá, és a nagy sikerre való tekintettel most még egyszer — ezúttal valószínűleg tényleg utoljára — Budapesten a magyar közönséget is megajándékozta két előadással. Hogy erre lehetőséget kapott, illetve kaptunk mi, a budapesti közönség, azért feltétlen köszönet illeti az Operaház vezetését.

Lammermoori Lucia-sorozat az Erkelben Mikor Gruberováról szó esik, már évek óta elkerülhetetlen, hogy meg ne említsék az életkorát. Amelyet ő maga egyébként soha nem is titkolt, minden lexikonban megtalálható a születési évszám, kendőzetlenül. Igen, Gruberova betöltötte hetvenkettedik életévét, és mindannyian tudjuk, hogy ebben az életkorban nem szokás már koloratúrfachban főszerepet énekelni. Sokan nem is akarják ezt tudomásul venni, és nem arra figyelnek, amit látnak és hallanak, hanem csak arra az évszámra ott a lexikonban. Megtették már tíz évvel ezelőtt is, miért ne tennék meg most még inkább? Mondogatván: már ne énekeljen, menjen nyugdíjba stb.

Ha valaki azzal az elvárással érkezett az Erkel Színházba, hogy meghallhassa Edita Gruberova évtizedekkel ezelőtti hangját, amelyet jól ismer különféle lemezekről, videókból, annak a csalódás természetesen elkerülhetetlen volt. Gruberova is ember, és amit a hang védelméért és működtetéséért ember meg tud tenni, ő megtette. Az éveket megállítani persze nem lehet. Ez nem ment neki sem… bár majdnem sikerült. Vagy inkább azt mondanám: részben.

Már tíz évvel ezelőtt Bécsben is az első felvonás volt a neuralgikus pont. Jól emlékszem, hogy az első ária bizonyos fokú csalódást okozott már akkor is. Tulajdonképpen az esküvői jelenetig korrekt, de nem felvillanyozó produkciót láttunk és hallottunk. A szextettől kezdve ragyogott fel a hang, hogy utána a harmadik felvonás őrülési jelenetében érje el a mindenkor ismert hangi csúcspontot. Az alakítás íve ugyanezzel a görbével volt leírható a mostani pesti előadásokon is.

Az első felvonásban, de tulajdonképpen a mű egész első felében Gruberova óvatosan énekelt, egy ponton még intonációs bizonytalansággal is. Nem hagyott ki semmit, nem egyszerűsítette le a rá oly jellemző díszítéseket — az ő Luciája volt ez, csak takarékosan adagolta a volument, és emiatt úgy tűnt, hogy a hang a korábbiakhoz képet nem jelentéktelen mértékben vesztett fényéből, erejéből, különösen a középfekvésben. És ismét az esküvői kép volt a fordulópont: már a szextett előtti rövid részben is szinte úgy tűnt, mintha egy másik hang szólalna meg. A kristálytiszta, tökéletesen pozicionált hang minden erőlködés nélkül, puhán és csengőn vitte át a teljes együttest, hibátlanul eltalált, nagy erejű desszel zárva a hatost, majd egy ugyanolyan d-vel a felvonást.

Mindenki fellélegzett, aki addig aggódott. (Én nagyon.) A harmadik felvonásban azonban kiderült, hogy feleslegesen. Gruberova az Őrülési jelenetben mindkét este olyan csodát mutatott be, amelynek egy operalátogató egész életében is csak kevésszer lehet tanúja, és csak a szerencséjét áldhatja, ha mégis. Tulajdonképpen leírhatatlan az a technikai perfekció és virtuozitás, az a szuggesztív, szinte mágikus, a közönséget valósággal megbabonázó kifejező erő, amellyel a koloratúrszopránok nagy bravúrjelenetét elénekelte és eljátszotta. Akinek alkalma volt sokszor látni vele, az tudja, hogy mivel a szerep és a szólam tökéletesen eggyé vált vele, mindig ugyanúgy adja elő, de épp az benne a fantasztikus, hogy ennek ellenére soha egyetlen pillanatra sem válik unalmassá, gépiessé vagy monotonná. Mert mindig minden hangja, minden gesztusa tökéletesen átélt és kidolgozott.

Összességében tehát azt lehet mondani, hogy Gruberova idei Luciája a még mindig bámulatos technikai tudás és készenlét, a profizmus és az önismeret egészen fantasztikus egysége volt. Kétségtelenül más élmény, mint önmaga hangi fénykorában volt, de hogy hatalmas élmény, az vitathatatlan és egyértelmű. Bizonyára voltak, lesznek, akik ettől függetlenül vitatni fogják — tegyék! Az őrülési jelenet csendjei, a nézőtéren szinte tapintható feszültség önmagáért beszélt, a lelkesedésében határt nem ismerő közönség pedig már szavazott.

A budapesti közönség kivételes szerencséje, hogy a másik szereposztás Luciájaként Kolonits Klára Gruberovához méltó váltótársnak bizonyult. Tulajdonképpen összevetni csak olyan értelemben érdemes őket, hogy azonos szerepet énekeltek, mert mindkettejük alakítása önmagában nagy érték, és egymástól alapvetően eltérő. Gruberova, valószínűleg a már sérülékenyebb hang által is meghatározottan, a törékeny, fivérével és sorsával már harcolni képtelen lányt mutatta meg. Az egyértelmű hangi virágkorba lépett Kolonits pedig egy erőtől duzzadó, őrületében is energikus, fiatal nőt játszott.

Kolonits hangi alakításáról, annak a korábbiakhoz képest tapasztalható fejlődéséről külön kell szólnom. 2015-ben Szombathelyen énekelte utoljára ezt a változatot, a fuvolás kadenciával. Sajnos a színház a mostani produkció bemutatójára feleslegesen visszatért az eredeti változathoz, amelyet világszerte azoknak a szopránoknak találtak meg újra, akiknek nincsenek meg a hagyományosan játszott, egész hanggal leszállított változat csúcshangjai. Kolonits Klára persze győzte a magasabb verzió magasságait is, de nyilvánvaló, hogy a halálugrás veszélye nélkül most ő is nyugodtabban, plasztikusabban formált zeneileg és játékban egyaránt.

A hang tökéletesen kiegyenlített, az elmúlt évek drámaibb szerepeinek köszönhetően megtelt és kigömbölyödött a középfekvésben, puhán és erőltetés nélkül szól a mély állásokban, biztosan nyílik, szabadon és csengőn szárnyal a legmagasabb régiókban is. Örömömre szolgált, hogy elhagyott sok, korábban általam feleslegesnek érzett díszítést, pontosan annyira volt virtuóz, amennyit egyrészt a stílus és a kotta megkíván, másrészt a jó ízlés megenged. Az internetnek köszönhetően az utóbbi években a világ bármelyik részéről közvetített nagynevű Luciáktól megközelítőleg sem hallottam, egyetlen egyszer sem az övéhez fogható hangi megvalósítását a szerepnek — büszkék és boldogok lehetünk mi magyarok, hogy ez a koloratúrcsillag a mienk.

Szomorúan kell ellenben konstatálni, hogy a két dívához méltó előadást a színháznak nem sikerült összességében kiállítani. Gruberova szereposztásában Kálmándy Mihály az első előadáson kellemetlen indiszpozícióval küzdött, valamikori hangjának húszszázaléknyi maradékával, tompán, erőlködve énekelt. A második előadáson nagyot javult, és a Raimondót éneklő Kovács Istvánnal együtt tulajdonképpen csak ők ketten nyújtottak olyan produkciót, amellyel valaki a hagyományos operaénekes kategóriájába tartozik.

Kovács Istvánról az elmúlt években többször kellett szigorúan írnom. A rokonszenves basszust épp húsz éve hallottam ugyanebben a szerepben, akkor igen kedvező benyomást tett rám, de később úgy éreztem, technikailag rossz irányba fejlődött. Tavaly novemberben egy váci Verdi-Requiemben hallottam hosszú idő után újra, és meglepett az a változás, melyet énekében tapasztaltam. Hangjából eltűnt a korábbi kellemetlen, túlzott nazalitás, más rezonanciákat használva kinyílt, megerősödött, kigömbölyödött. Most, az egykor hagyományosan kihúzott Lucia-Raimondo duettel a korábbiakhoz képest jelentősebbé váló szerepben ismét megtapasztaltam a novemberben észlelt változást is, de azt is, hogy a húsz éve beénekelt szerepben még nem mindig sikerül az új technika maradéktalan alkalmazása. Bizony nehéz évtizedek alatt beidegződött izomfunkciók kikapcsolása vagy megváltoztatása, de az eredmény máris több, mint ígéretes. Különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy Kovács egyedül énekelte a szerepet a négy előadásban, két alkalommal egyetlen pihenőnap nélkül. Nem véletlen, hogy a 13-i előadáson, Raimondo harmadik felvonásbeli elbeszélésében érte el az énekesi csúcspontot, és egyébként minden este kitűnő színészi alakítása is ott volt a legszuggesztívebb, mondhatni, egyenesen megrázó.

Az első szereposztás három tenorja együtt nem tenne ki egyetlen hangot, amellyel Edgardo szerepére reális körülmények között bármelyikük is pályázhatna. Biri Gergely (Normanno) hangja olyan hátul ül, hogy ha azt mondom, torokból énekel, már udvarias voltam. Ilyen hangadás mellett az az öntudatos játékmód, amellyel színpadra lép, különösen disszonáns és ellenszenves. Szappanos Tibor Arturo szerepében ismét kívül állt mindenen, amit operaéneklés szóval szokás leírni. Horváth István, aki a saját fachjában, ha azt énekeltetnék vele, egészen színvonalas produkciókat nyújthatna — de sajnos a színház azt vagy nem is játssza, vagy nem vele énekelteti. Edgar szerepében teljes képtelenség: alkalmatlan rá maga a matéria, és a rossz technika. Minden nyitott, még a legmagasabb fekvésben is, a fiúszoprán színnel megszólaló, vagy gikszerbe torkolló csúcshangok mindkét este kellemetlen perceket szereztek a közönségnek, de úgy láttam, neki magának is. A második este már nem is jutott el áriája végére: a gyilkos fekvésű jelenet utolsó mondatainál már hátra fordult, és csak a kórus énekelt.

A második szereposztáson összességében sokat javított, hogy Balczó Péter hangja közebb áll a szerephez elvárhatóhoz, noha még az övé is elég távol tőle. Esetében nem is annyira a hanggal magával van probléma, mint annak használatával, a technikai felkészültséggel, vagy jelenlegi kondíciójával. Mivel Balczó 2015-ben Szombathelyen kitűnő Edgardo volt, azt kell feltételeznem, hogy a magas regiszterben tapasztalható gondjai nem is annyira technikai, mint inkább pszichés eredetűek. Röviden: fél. Noha az ő hangadása is alapvetően nyitott, de mégse annyira, mint Horváthé. Sajnos a-tól felfelé kimozdul az addigi pozícióból, hátraesik. Vagy eleve hangképzési problémától esik hátra, vagy mert nem meri megfelelő támasszal megfújni. A nagy duett „Sulla tomba che rinserra..” kezdetű kis szólójának végén csúnya falzettbe menekül, amely egy ilyen kaliberű főszerepben elfogadhatatlan.

És mégis: van olyan, hogy néhány problémás hang ellenére az énekes meggyőz, és olykor még magával is ragad, Balczónak ez most alapvetően sikerült. A hang kellemes színe mellett az eminens frazírozás, a figurából áradó őszinteség rokonszenvessé tette még a legnehezebb pillanatokban is. Balczó Péter alakítása egyik tényezője volt, és nagyban járult hozzá, hogy a második szereposztás előadását összességében jobbnak kell ítélnem, mint Gruberovát leszámítva az elsőét.

Még akkor is, ha Szegedi Csaba mindent elkövetett, hogy ezt az összképet totális mértékben lehúzza. Az, hogy egy ilyen produkciót bemutató énekes a színház idei Kammersaengere lehet, önmagában abszurditás, és tulajdonképpen lehetetlenné teszi, hogy ezt a címet innentől komolyan lehessen venni. (Még szerencse, hogy mások miatt részben mégiscsak komolyan lehet venni.) A probléma egyik része hangi természetű: a hatalmas test ellenére teljesen test nélküli éneklés, amely miatt egyetlen fekvésben sem szól, helyben marad; színe jellegtelen karaktertenor inkább, mint a szerep megkövetelte hősbariton. Az ária két g-jéből az első estén mindkettőt kihagyta, a másodikon az elsőt énekelte, igen gyér eredménnyel, a másodikat, az exponáltabbat nem.

A probléma másik része intellektuális és zenei egyszerre: Szegedi nyilvánvalóan nem tudja, miről énekel. (Sajnos az Operaházban az utóbbi években senki nem figyel az énekesek szövegtudására, kiejtésére. Olasz barátaimmal voltam a 10-i előadáson, akik Szegediről így nyilatkoztak: „canta in una lingua inesistente”. Azaz: nemlétező nyelven énekel.) Rengetegszer téveszti a szöveget, a mellékneveket nem egyezteti a főnevekkel, édes húga nevét többször is rossz hangsúllyal ejti ki. Bizonytalan zeneileg is: átírja a kottát, nem tartja a leírt hangjegyek értékét; a szextett utáni együttest neki kellett volna indítani, de látható memóriazavar miatt nem tudta, és riadtan meredt a súgóra. Ezzel az általános bizonytalansággal szöges ellentétben áll az a féktelen magabiztosság és önbizalom, amely sugárzik róla, és amely általában a felelősség nélküli amatőrökre jellemző. Ő meg van győződve róla, hogy amit csinál, az csodálatos — borzasztó, hogy senki nincs, aki ennek ellenkezőjéről az illetékesek közül felvilágosítaná. Szegedi Csaba, mióta közel ötven éve operát nézek, a legantipatikusabb jelenség.

Az előadás nagy nyeresége Ujvári Gergely Arturo szerepében a második szereposztásban. A fiatal tenorista néhány éve a Nabucco Abdallójának kis szerepében hívta fel először magára a figyelmemet kellemes hangjával, színpadra termett játékával. A Luciában a bemutatókor még a harmadik tenor szerepet, Normannót énekelte, most lépett elő Arturónak. Kellemes hang, rokonszenves színpadi jelenség, és csak remélem, hogy a fokozatos fejlődés meghozza majd számára egyszer a még nagyobb feladatokat is. Alisa rövid, de nem jelentéktelen szerepében Kun Ágnes Anna és Várhelyi Éva lépett fel, játékban mindketten biztos színpadi támaszt jelentve a két primadonnának. A premierhez képest különösen örvendetesnek találtam Kun Ágnes Anna hangi javulását.

A két cast színvonalkülönbségét alapvetően határozta meg a két dirigens. Gruberova az utóbbi években állandó kísérőjét, Peter Valentovicot hozta magával, aki egy korábbi pesti dalestjén kitűnő pianistának bizonyult. Többször láttam őket együtt áriaesteken, ott is elégedett voltam teljesítményével. Most nem, sajnos nagyon nem. Mert más egy primadonna alkalmazkodó kísérete, mint egy teljes opera apparátusának összefogása. Ezzel a lagymatag, energiaszegény és unalmas dirigálással Valentovic többször elbizonytalanította legfőképp a férfikart, de olykor még a zenekart is.

Hogy alapvetően a karmesterpulton van a probléma, egyértelműen kiderült a második szereposztással, amelynek előadásaira Antonello Allemandit hívták meg. Jól tették: Allemandi nevét és zenélését egy amerikai rádiófelvételről ismertem, ahol Maria Guleghinát vezényelte egy izgalmas Tosca-előadásban. Most is kitűnő tempókkal, olaszos temperamentummal, pregnáns ritmusokkal vezényelt, életet lehelve az első estén gyakran elpilledő együttesbe. Amelyből ki kell emelni a minden estén csodálatos színvonalú fuvolaszólót. Egy hölgyet és egy urat láttam felállni, mikor Lucia alakítói a színpadról köszönték meg nekik a valóban bravúros együttműködést. Vargáné Menyhárt Zsuzsanna és Rácz János — már csak azért érdemes volt megszabadulni az általam hőn utált üvegharmonikától, hogy ezeket a nagyszerű hangszereseket hallhassuk. Hogy a két nagyszerű énekesnő hangja szólt-e úgy, mint egy fuvola, vagy a fuvola szólt úgy, mint a legtisztábban csengő énekhang, ezt eddig még nem tudtam eldönteni. Még gondolkozom rajta kicsit.

Lammermoori Lucia-sorozat az Erkelben
fotó:© MÁO/Berecz Valter/Nagy Attila


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.