Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Ciszterna nélkül - Richard Strauss Saloméja a Margitszigeten

2018-06-26 16:01:44 - ppp -

Richard Strauss Saloméja a Margitszigeten 2018. június 22.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Heródes - Gerhard Siegel
Heródiás - Komlósi Ildikó
Salome - Sera Gösch
Jochanaan - Szemerédy Károly
Narraboth - Balczó Péter
Apród - KunÁgnes Anna
Első zsidó - Horváth István
Második zsidó - Kiss Péter
Harmadik zsidó - Megyesi Zoltán
Negyedik zsidó - Boncsér Gergely
Ötödik zsidó - Szüle Tamás
Első nazarénus - Dobák Attila
Második nazarénus - Kóbor Tamás
Első katona - Egri Sándor
Második katona - Cserhalmi Ferenc
Egy kappadókiai - Kőrösi András
Rabszolga - Rácz Illés

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara

vez: Kocsár Balázs
rendezte: Szikora János

Mióta írok az oldalon, és kértem, hogy biztosítsanak sajtójegyet egy-egy produkcióra, szinte minden alkalommal meg is kaptam azt. Meglepett tehát a hír, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpad előadásaira nem adnak sajtójegyet, csak szakmait. A rendezvény vezetésének eljárása annál is kétesebb, mert körülöttem igen sok hely tátongott üresen, azonban az is nyilvánvalónak tűnik, hogy bizonyos orgánumoknak inkább azért nem adnak jegyet, mert nem szeretnék, hogy előadásukról esetleg olyan tartalmú kritika jelenjen meg, amelyet ők nem szeretnének.

Nos, a Sziget idei Saloméja semmilyen vonatkozásban nem érte meg a jegy árát. A produkció eleve rossz csillagzat alatt született, még ha Szikora János és Csikós Attila 1989-es produkciója, amely a premier óta a színház egyik legszebb előadása volt és maradt. De egész biztosan jobb megoldás volt, mintha Anger Ferenc rendezett volna egy újat (ahogy eredetileg tervezték), ki tudja milyen koncepcióval, milyen formában. Igen ám, de a bökkenő ott van, hogy az a produkció, amely az Operaházban oly gyönyörű és hatásos, a szigeti színpad körülményei között teljesen hatástalan, sőt sánta. Csikós omladozó palotája, amely önmagában csodálatosan szimbolizálja egy dekadens világ pusztulását, a szélesebb és nyitott színpadon elvész, olyan díszlet benyomását kelti, amelyet csak félig építettek fel.

A műben kulcsfontosságú a ciszterna, amelyben Jochanaant fogva tartják, ahonnan Strauss döbbenetes erővel szólaltatja meg a próféta hangját, és leírhatatlan hatású zenével jeleníti meg a pillanatot, amikor onnan a világosságra kitámolyog. A szigeten azonban nincs süllyesztő, a ciszterna nem építhető ki, emiatt át kellett alakítani a díszletet: Keresztelő Szent János egy oldalra épített rácson keresztül érkezik a színpadra. Kötélen vezetve – ami szintén nem volt része az eredeti operaházi rendezésnek, és meglehetősen suta, ügyetlen hatást kelt.

Megoldatlan Salome első megjelenése is. A mű szerint Salome nincs a színpadon, csak egy pontosan megrendezett pillanatban érkezik, hirtelen, melyet zeneileg és a partnerek reakciójával is nagyszerűen exponál a zeneszerző. Itt Salome első perctől a színpadon van, elmarad az eredetiben nagyszerűen megoldott váltás, hogy egy Saloménak öltöztetett statiszta szalad ki hátsó színpadról a kulisszák mögé, és onnan egy pillanat alatt érkezik a címszereplő az erkélyre, ahol a mostani előadás Saloméje első perctől kezdve üldögél.

Mikor a zárójelenet alatt bevonszolták a lefejezett Jochanaan holttestét, és azt Salome alaposan megrugdosta, azt gondoltam, hogy ezt a szigeti rendezést Szikora János nélkül hozta létre valaki. Hiszen ez a megoldás egyszerűen nonszensz: a zárójelenet arról szól, attól olyan hatásos, hogy Salome a végre megszerzett fejet teljes magányban, a szinte üres színpadon teszi magáévá perverz játékok közepette. (Örökre felejthetetlen az a gesztus, amellyel a premieren Sass Sylvia, mint egy tigris ragadta el zsákmányát, és hurcolta ezüst tálcán az oszlopcsonkra.) Ilyen formában a borzalmas pillanat intimitása teljességgel elvész, színpadilag pedig a nevetségesség határát súrolja. A tapsrendnél Szikora János megjelenésével mégis szomorúan kellett konstatálnom, hogy a produkció rendezését ő jegyzi, de erre az ő helyében most nem lennék nagyon büszke.

A sajtóban hosszú ideig téma volt Rost Andrea kijelölése majd lemondása a címszerepre. Jómagam is úgy gondoltam, hogy a vállalás túlzó volt, és Rost Andrea fachváltása, hangi izmosodása ellenére Salome szerepe nem csak kockázatokat, hanem egyenesen veszélyt jelentett volna hangja számára. Az előadást megtekintve mégis úgy éreztem, hogy milyen kár, hogy mégse őt láthattuk, mert amit helyette kínáltak, az minden szempontból elégtelenre vizsgázott.

Értem én, hogy előadás előtt néhány hónappal nehéz egy minden szempontból posszibilis címszereplőt találni Strauss operájához, de azt nem hiszem, hogy ennyire alkalmatlan jelöltet szabad lett volna, ill. el kellett volna fogadni. Sera Göscht a beharangozó keresetlenül világklasszisnak (?) hirdette, minden konkrétum megjelölése nélkül. Más orgánumokból az derült ki, hogy a fiatal török énekesnő a Szöktetés Konstanzáját és Luciát énekelt korábban. Mint közismert, Salome nem a könnyű belcanto szopránok partyja, sokkal inkább ifjú és reményteljes, esetleg már befutott Wagner-heroinák feladata. Gösch hangja egy icipici szoprán hang, amelyet a hangmérnökök és a mikroport segítségével sem sikerült felturbózni. Ha szubrettnek nevezem, udvarias voltam, de rögtön pontosítanom is kell: nem operai szubrett, mondjuk Blonde vagy Despina, hanem Stázi contess a Csárdáskirálynőből. Egyszerű, de jól érthető hasonlattal élve, olyan ő ebben a szerepben, mintha a 80-as években Oszvald Marika jutott volna valaki eszébe Salomeként. Azzal a különbséggel, hogy Oszvald Marika hangja szép volt, és puha, Gösché csúnya és éles. Vibrátós és csicsergős középen, elvékonyodó a magasság, nem létező a mélyregiszter.

Értelemszerű, hogy ezekkel az adottságokkal nekivágni a szerepnek teljességgel reménytelen. Színpadilag sem tudott egyetlen percre se meggyőzni, éppen mert személyiségének súlya nem több, mint ami egy operetthez elegendő. Mikor Johanaan csábításával próbálkozott, és a próféta kötelét fogva táncos mozdulatokat tett, ösztönösen elmosolyodtam: hiszen ez Giuditta Lehár operettjéből! Ez a mosoly marad az én egyetlen kellemes emlékem Sera Gösch Saloméjából, aki a hangi hatások helyett mellbedobással domborított. Nemcsak az egyébként rettentő unalmas, minden szuggesztivitást nélkülöző Hétfátyoltánc végén, de a fináléban is megmutatta mezítelen felsőtestét. Az egyikben érthető, a másikban totálisan indokolatlan. A színpad közelében ülő férfi nézőket ennek ellenére bizonyára kellemes élményben részesítette — de én túl messze ültem, így csak ezért nem tudtam eltekinteni hangi hiányosságaitól.

A szereposztásból toronymagasan emelkedett ki a Heródest éneklő Gerhard Siegel. A szerepet abszolút telibe találó hangkarakter, kitűnő volumennel, pompás német dikcióval, és olyan perfekt szereptudással, ami tényleg párját ritkítja. Láttam kitűnő Heródeseket, de olyat, aki jószerével egyszer sem néz a karmesterre egy zeneileg ennyire nehéz és összetett szerepben, azt hiszem, nem.

Komlósi Ildikó régi szerepével, és annak a pesti előadástól kicsit eltérő koncepciójával érkezett. A Metropolitan videójából jól ismert, igen egzaltált és hisztérikus Heródiást játszott, de ő is meggyőző szereptudással és hangi biztonsággal énekelt. Szemerédy Károly a korábbi Jochanaanokhoz képest puhább hangú, kisebb volumenű, de a szerep kereteit lényegében kitöltő baritonnak bizonyult. Alkatilag kevésbé vad és marcona volt, mint ebben a szerepben általában szokásos. Balczó Péter megfelelően elénekelte Narraboth nem nagy, ám nem is hálátlan szólamát, de különösebben mély benyomást nem tett rám.

Az előadás egyik legjobban megoldott, legörömtelibb része volt az öt zsidó kvintettje (Horváth István, Kiss Péter, Megyesi Zoltán, Boncsér Gergely, Szüle Tamás), amely annak ellenére, hogy a mikroportok elárultak volna minden pontatlanságot, nagyszerűen kidolgozottnak és muzikálisnak hallatszott. A mélypontot az apródot éneklő Kun Ágnes Anna jelentette, akinek minden hangját kénytelen voltam fejcsóválással konstatálni. Már a Lucia Alisájaként is a képtelenség benyomását keltette, ebben most sem érzékeltem semmi változást. Miért osztanak alt szerepet szopránra?

A többi epizódszereplőről udvariasságból nem tennék említést.

Hogy a szigeti színpadra nem való a Salome, egyértelműen jelezte a zenekar végig sápadt és erőtlen hangzása. Nem számoltam meg a zenekari tagok számát, de az operaházi apparátushoz és a partitúrához képest mindenképpen kisebbnek tűnt, amit a zenekari árok mérete eleve sejtetni enged. Vagy a zenekar erősítése nem volt megfelelő? Vagy a karmester, a lassan már a csapból is folyó Kocsár Balázs nem volt képes valódi energiákkal megtölteni és inspirálni csapatát? Ki tudja…?

Mindenesetre e fagyos kora nyári Salome a Szigeten nem sorolható életem nagy élményei közé. Pedig a mű nagy kedvencem, de az a gyanúm, ha ilyen formában ismerem meg 30 évvel ezelőtt, ha ilyen előadásban és címszereplővel kellett volna néznem Zempléni Mária kongeniális Saloméja helyett 15 éven át, soha az életben belé nem szeretek. Akkor maradtak volna csak a felvételek. Azokból hála Istennek van rengeteg, csodálatosnál csodálatosabb. Attól tartok, a Salome is besorolható lassan az operák egyre népesebb csoportjába, amelynek főszerepét nem lehet kiosztani, mert nincs, nem lesz kire.

Richard Strauss Saloméja a Margitszigeten
fotó:© Gergely Bea






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.