Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Változnak az idők - Viktoria Mullova és a Venice Baroque Orchestra

2017-01-21 16:46:43 -vape-

Viktoria Mullova és a Venice Baroque Orchestra 2017. január 16.
Zeneakadémia, Nagyterem

Geminiani: d-moll concerto grosso „La Follia”
Telemann: A-dur hegedűverseny
Vivaldi D-dur: „A nagymogul” hegedűverseny
Händel: G-dur concerto grosso
Mozart: F-dur divertimento
Haydn: G-dur hegedűverseny

Viktoria Mullova (hegedű)
Venice Baroque Orchestra
vez.: Andrea Marcon

Változnak az idők, énekli a – hangsúlyozottan – irodalmi munkásságáért Nobel-díjjal kitüntetett Bob Dylan. Viktoria Mullova bizonyára nem gondolta 1986-ban, amikor vibrátós hegedűhangon Abbadóval lemezre vette a Négy évszakot, hogy egyszer még Telemannt is fog játszani egyenes hangon, bélhúros hegedűn, autentikus zenekarral. (Meg azt sem, hogy kedvenc Bee Gees számát, Tico-ticot, dzsesszt és hasonlókat is játszik.).

Most csak annyit, örülhetünk annak, hogy az ötvenes évei derekán járó művésznő (csellista férje hatására) úgy érezte, hogy váltania kell, és a könnyedebb műfajok felé (is) fordult.

Hogy ne legyen annyira egyszerű a dolog, régebben az eredetei hangszeres előadásmóddal is ismerkedett, így most nem is Stradivariján, hanem a bronzérmes hegedűkészítő mester Guadagnini eredeti formájában fennmaradt (vagy abba visszaállított) hegedűjén játszott.

Nem is olyan régen még elképzelhetetlen lett volna, hogy egy világnagyság olyan programmal álljon ki, amelyben kizárólag olyan művek szerepelnek, amelyet régebben inkább csak bemelegítőnek szántak az igazi megmérettetések például Beethoven, vagy Brahms elé.

Nekünk viszont nem mindegy, ki a szólista. Igen, jó hogy eljutottunk oda, hogy - Bachot leszámítva - csak érdekességnek számító barokk szerzőket is a legnagyobbakkal hallhatjuk. Most a nagymester „csak” egy ráadásszám erejéig jelent meg, tán nem is egészen ide illően.

Mindezzel együtt – természetesen - a könnyedebbnek tűnő műsor nem jelentette azt, a zenészek könnyedén, félvállról vették a vonni, pengetni valót. Ahogy a zenekar belekezdett Corelli La Folliájának Geminiani-féle átiratába, egyből éreztük, kivételes pillanatok részesei vagyunk. Az csak egyszerű technika, hogy a téma első hangját nagyon hangsúlyosra, röviden elhalóra vették, így véletlenül sem lehetett az az érzésünk, átcsúszik a hangsúly (helytelenül) az ütem kettőre. Az is csak technika, hogy mindent gondosan frazeálva perfekt technikával kijátszottak.

Ami magasabb rendű előadási minőség volt, az a szinte hallatlanul rafináltan kiegyensúlyozott hangzás. Amelyben minden szólam önállóan is megfogható volt, ugyanakkor úgy olvadt össze a többivel, hogy a zene hiányérzet nélkül betöltötte a Nagytermet. Még a chitarronés is hallható volt, akkor tökéletesen, amikor – continuósként – szólisztikusabb feladatokat is kapott. Akár itt is játszhatott volna Mullova, hiszen a variációk bővelkednek igényes futamokban, de így annak örülhettünk, hogy a zenekar művészei képesek mindenre.

Telemann végül mindent megtanult, amit a kor zeneszerzőjének tudnia kellett. Tudott olyan kantátákat írni, amelyeket összetévesztettek a Bachéival, és olyan hegedűversenyt is, amely akár lehetne Vivaldié, hogy csak ezeket említsük. De volt saját, nagyon is egyéni hangja, amely legjobb alkotásaiban gyakran felcsendül. Itt például a harmadik tételben. Sokszor kívánt meg az átlagosnál nagyobb tudást előadóitól, noha tudatosan írt műkedvelők számára is. Természetesen Mullova nem az utóbbiak közül választott, de gondja sem neki, sem a zenekarnak nem akadt a művel.

A Vivaldi-versenyműre – később – aggatott melléknév valójában tréfás, a hosszú és nehéz szólókra utal, amelyekben a szerző kora hegedűtechnikájának határait feszegeti. (Bach lényegében elméletileg aknázta csak ki a hangszer lehetőségeit, műveit nem ismerték, nem játszották.)

Mullova (akit „Jégkirálynőként” emlegettek egykoron) azt mondta, sokat segített neki az olvadásban a könnyebb, improvizatív lehetőségeket is kínáló műfajokkal való foglalkozás. A szovjet idők öröksége volt nála a perfekcióra való törekvés, ami kotta lehető legpontosabb visszaadásában kellett, hogy megnyilvánuljon. Egy kis hiba életre szóló törést jelentett volna.

A legjobb régizenészek pont azt tudják, hogyan, meddig lehet elmenni a kotta szabad interpretálásában. Talán Mullova ezzel még adós, egy kicsivel több játékosság oldotta volna a Vivaldi mű kompozíciós „hibáját”, hogy a virtuóz szólórészek nem illeszkednek szervesen a zenei anyagba.

És tán éppen ezért éreztem úgy, tökéletesen otthon van a Haydn-versenyműben, ahol a leírt kotta jóval könnyebben értelmezhető egy a szigorú, orosz iskolán nevelkedett művész számára is. A klasszikus zene megformálása, semmilyen problémával nem bírt számára. És élvezhettük a gyönyörű hegedűhangot is.

A zenekar ismét csak az élvezetesen megoldott Händel művel bizonyított, arra is rámutatva a fontos pozíciókban (pl. első cselló) milyen kiválóságok ülnek.

A Mozart divertimento már csak hangneme okán is a La Follia párdarabja volt az estén. És ezen felül ugyanazt a gazdagon és pontosan kivitelezett frazeálást hallottuk, mint ott, például rögtön a kezdő ütemek akkordfelbontásaiban, rögtön az elején. És megint a szólamok, ahogyan egymáshoz viszonyultak. Minden más: tán játék, amit lehet így, lehet úgy. Ezt csak így.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.