Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Nincs semmi baja - (A Nemzeti Filharmonikusok Smetana Dvořák és Holst hangversenye)

2016-02-18 16:48:45 - dni -

Holst: Planets 2016. február 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Smetana: Moldva
Dvořák: h-moll gordonkaverseny op. 104.
Holst: A bolygók, op. 32

Perényi Miklós (cselló)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar Női Kara

Vezényel: Halász Péter


Kellemes kihívásnak ígérkezett ez a hangverseny. Három nagyon népszerű kompozíció, koncerten mégis csak az egyik, a csellóverseny hallható viszonylagos rendszerességgel. A Moldvát és a Bolygókat talán éppen a népszerűség teszi gyanússá?

Jó alkalom eltűnődni, mitől ilyen különös darab a Moldva, és miért nem az Smetana „Má vlast” ciklusának bármelyik másik darabja. A „Tábor”, vagy a „Blaník” zeneisége például pontosan ugyanabból a készletből szerveződik. Ezt a készletet nem merném „közhelyszótárnak” nevezni, de talán csak azért nem, mert ahhoz azért túlságosan szép és költői. A Moldva tételt talán egyedül a könnyen megjegyezhető és felismerhető, egyszerű és fülbemászó dallama teszi egyedülállóan népszerűvé.

Lehet, hogy pontosan ezért is merik kevesen műsorra tűzni? Nagyon jól kell csinálni, ha nem akarjuk, hogy szirupos giccsé laposodjon. Egyszerű és nemes eszközökkel, szép hangon játszani, - de nem túljátszani – lenne a feladat. Ez kihívás, de azért a Nemzeti Filharmonikus Zenekar ezt meg tudja csinálni, és ebben most a karmester sem akadályozta őket.

Szerintem aki Halász Péterről nem tudja, hogy első otthona inkább egy zenekari árok, az is felismerné benne a vérbeli operakarmestert. Aktív, sőt kicsit „túlmozgásos”, igyekszik mindent szoros kontroll alatt tartani. Így talán az elmélyült komolyság hiányzik kissé belőle, de arra a ma esti műsorban nincs is szükség olyan nagyon. Az már az elején feltűnt, hogy a zenekar nagyon kifejezően, beszéd-szerűen szólal meg keze alatt, ráadásul a koncert második felében ebből az erényből is még többet tudott mutatni.

A csellóversenyt már több alkalmunk volt élőben is meghallgatni, sőt, a Perényi-NFZ összeállítás sem ismeretlen előttünk. Igaz, amikor nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt Jurij Szimonov vezényletével hallottam őket, az még egy egészen más zenekar volt.

Perényi most is csodálatos hangon csellózik, a zenekar pedig udvariasan kísér, és én nem is nagyon tudom, hogy mi hiányzik. Hacsak az nem, hogy a versenymű nem verseny, nincsenek egymással rivalizáló, egymásra licitáló hangszeresek, és így a lendület is kevés. Egyik felet sem érzem hibásnak, de nagyon tanulságos volt a ráadásul kapott szólószvit-tétel. Perényi egyedül maradt, és azonnal lehetett hallani, hogy most van elemében. Nem zavarták a többiek.

És aztán a Holst! Restellkedve valljuk be magunknak, hogy elsősorban ezért jöttünk. Ezt a művet szokás egy kicsit leereszkedő módon filmzenékhez hasonlítani. Amolyan, pejoratív módon „népszerű”. A megítélésének nem használ az sem, hogy mint köztudott, a bolygókra utalást sem természettudományok motiválták, hanem az asztrológia. Ehhez viszont az ember automatikusan az olcsó hölgymagazinok horoszkóp-rovatát asszociálja…

És mégis, Igen sok jó nevű karmester dirigálta, és nem csak azok a kortárs angolok, akik esetleg kötelességüknek érezhették. Lemezre vette Stokowski, Karajan, Bernstein, vagy Haitink, Ozawa és Solti, Ormándy, Marriner, Rattle, sőt Gardiner! És persze sokan mások...

Talán van közöttük olyan, aki néha engedményeket tett a népszerűség érdekében, de azért ez mégis csak tekintélyes névsor, hátha nem nyúl mellé mindegyik.

Nagyon kellett már egy élő koncertélmény is, hogy bátorkodjam magam is véleményt nyilvánítani.

Nos, legelőször csak Bödőcs Tibor dumaszínházas jelenete jutott eszembe, amelyben a háztáji borász annyit mond a csúcs-borász kóstolásra gondosan előkészített, dekantált, tökéletes hőmérsékletű és öblös pohárban felszolgált „chateau la roque saint emilion” borára, hogy: „nincs ennek semmi baja...”

Egy kicsit bővebben…

Ahogy Alfred Einstein is kifejtette a zenei nagyságról írt könyvében: a mű bonyolultsága, komplexitása fontos értékmérő. Ha pedig úgy gondoljuk, hogy a Holst bolygók filmzene, akkor talán vessük össze annak a műfajnak a nagyjaival – meggyőződésem, hogy néhány sztárolt és agyondíjazott filmzeneszerző teljes életművében nincs annyi zenei anyag, ötlet és gondolat, mint ebben a szimfonikus költeményben. (Csak azért sem mondom meg, hogy kikre gondolok, de higgyék el, magamban azért felsoroltam őket...)

A „Bolygók” igenis szép mű, A zenekar nagyon jó, az utolsó „misztikus Neptun” tétel végén a kintről beszűrődő nőikar pedig varázslatos volt. A koncert második felében Halász Péter is a legjobb formáját mutatta.

Szóval, akinek tetszett, szerintem nem kell szégyenkeznie, nyugodtan bevallhatja.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.