Salzburger Festspiele, 2015

Homo proponit, Deus disponit.

Két hetet szándékoztam eltölteni az idei Salzburgi Ünnepi Játékokon, szűk hét lett belőle.

Úgy gondoltam, hogy részletesen beszámolok valamennyi, általam látott előadásról – most örülök, hogy (jókora késéssel) legalább egy összefoglalót tudok írni.

Borzalmasan indult az egész. A Budapest – München IC-n a folyosón is ültek – több esetben két rétegben egymáson.

Nem az Ünnepi Játékokra igyekeztek.

Első este csak annyira volt erőm, hogy kedvenc éttermemben megegyek egy Bauernschmaust (ein Zwickl? – kérdezte a pincér. Merthogy tavaly augusztusban azt ittam ott…)

Aztán másnap reggel, amikor konstatáltam, hogy százágra süt a nap, hogy kristálytisztán rajzolódik ki az Untersberg, már jobb volt a kedvem.

Mindenkinek, aki Salzburgban jár, javaslom, hogy reggel 8-9 óra között sétáljon végig a Getreidegassen, amikor még nem öntik el a turistahordák, gyönyörködjön a címerekben, vagy épp Mozart szülőházának homlokzatában.

Délelőtt matiné a Mozarteumban. Ezek a matinék – szombaton és vasárnap azonos műsorral, idén öt „pár” volt – sokszor forróbb hangulatúak, mint a „nagy” koncertek a Grosses Festspielhausban, vagy a Felsenreitschuléban.

Hangverseny előtt az ember a Mozarteum kertjében megnézi Mozart nyári lakját. Egy kis „off”: sose felejtem el, huszonéve itt kaphattam exkluzív interjút a neves trombitaművésztől, Hakan Hardenbergertől – arra a kérdésemre, kit tart zenei példaképének, egy dzsesszmuzsikus mellett Jascha Heifetzet nevezte meg, perfekcionizmusa miatt – és Jussi Björlinget, mondván, sose látta, de elkápráztatta, ahogy egy filmfelvételen a tenor egy magas C-jénél az állványos mikrofon berezonált.

A kert végében fúvószenekar játszott, Hrabal jutott eszembe, amikor a fúvósok vezetője és a szimfonikusokat dirigáló Smetacek karnagy úr összebalhézott, szerencsére itt ilyenre nem került sor.

Fischer Ádám dirigálta a Mozarteum zenekarát. Először, afféle „ujjgyakorlatként”, Mozart legelső szimfóniája csendült fel. Aztán egy csinos, fiatal énekesnő jelent meg a pódiumon – és ahogy megszólalt, csodálkozó moraj futott végig a közönség soraiban.

Bevallom, Anett Fritsch nevét én sem hallottam korábban. Most egy életre megjegyeztem. A pályáját lírai szerepekben, illetve barokk repertoárban kezdő művésznő hangja immáron drámai koloratúrszoprán, leginkább Elena Mosuc vokális matériájára emlékeztet. Három Mozart-áriát adott elő, a K. 505-öset Fischer zongorakíséretével.

„So ein Konzert erlebt man sehr selten” – így mellettem egy úr a szünetben.

De a hangverseny fénypontja a zárószám, Schubert Nagy C-dúr szimfóniája volt. Noha a Mozarteum zenekarát ily telten talán soha nem hallottam játszani, a furtwaengleri szonoritás hiányzott – kinél nem? – Fischer interpretációja Toscanini, Solti nyomdokaiban haladt, friss tempókkal, transzparens hangzással. Egy érdekes megoldást kell megemlítenem, soha korábban nem tapasztaltam: Fischer a szimfónia befejezésekor egy nagyon rövid, de szinte teljes decrescendot csinált. Így még nem hallottam a darabot befejezni – talán az Olvasók között akad valaki, aki erre magyarázatot tud adni. (a Mozarteum Zenekarának hangversenye, vez. Fischer Ádám, km. Anett Fritsch, aug. 22).

Néhány éve – feltehetően a vendéglátóipar „nyomására” – meglehetősen későn kezdődnek az esti koncertek. Ennek megvannak az előnyei – napközben az ember múzeumokat látogat, sétál, aztán pihen egy kicsit, és frissen megy a hangversenyre.

Este 9-kor (!) kezdődött a Bostoni Szimfonikusok első hangversenye. Mahler Hatodikját játszották. Kiábrándító koncert volt. Ez a világ egyik legjobb zenekara? Jellegtelen színű vonósaival, sorra bakizó fúvósaival? És vezető dirigensük, Andris Nelsons? Akinek fogalma sincsen Mahlerről, különösen arról, hogy a Hatodik az a szimfónia, amelyik leginkább megelőlegezi a Kilencedik miszticizmusát, már-már túlvilági hangulatát?

És aztán másnap megkövettem önmagam. Igen, ez a világ egyik legjobb zenekara. Már Richard Strauss Don Quixoteja rermek előadás volt - na persze, ha a csellószólamot egy Yo-Yo Ma játssza – de a szünet után Sosztakovics Tizedik szimfóniájában valami olyat produkált karmester és zenekara, amit az ember életében nagyon ritkán él át. A rövid Scherzonál azt hittem, lecsúszom a székemről. Megértettem, hogy a Bostoniak miért hosszabbították már meg Nelsons szerződését, hogy miért volt ő az egyik esélyes Rattle utódaként.

A szimfónia felvétele nemrégiben CD-n is megjelent, talán lehetőségünk lesz bemutatni.

(a Bostoni Szimfonikusok két hangversenye, km. Steven Ansell – brácsa, Yo-Yo Ma – gordonka, vez. Andris Nelsons. Grosses Festspielhaus, aug. 24 és 25).

A Gustav Mahler Jugendorchester hangversenye is későn, este fél 9-kor kezdődött. Ahogy fentebb írtam, így ki lehet használni a napot. Megnézni néhány kiállítást – a Museum der Moderneben az „Experiments in Art and Technology” különösen figyelemre méltó – vagy meglátogatni Salzburg legújabb, tavaly karácsonykor nyílt múzeumát, a Weihnachstmuseumot, a maga nemében a világon a legnagyobbat. Óriási élményt jelentett a városi múzeum alkalmi kiállítása, akkorát, hogy erről külön írásban szándékozok beszámolni.

Jelentem, a Stieglbrau új söre gyömbéres ízesítésű.

Az ember visszagondol fiatalságára, amikor gyalog tette meg az 1853 métert az Untersbergről – na jó, akkor is csak lefelé. Most már marad a felvonó, a kilátás persze változatlanul páratlan.

De vissza a Mahler Ifjúsági Zenekarhoz. Elsőnek Mozart K. 543-as Esz-dúr szimfóniáját játszották, korrektül, de nem túl emlékezetesen. Hogy aztán szünet után az Újvilág szimfónia következzen, egy olyan interpretációban, amilyet talán még lemezen sem hallottam. Ahogy olyan tetszésnyilvánítást sem, ami az előadást követte. Taps, dobogás, kiabálás valami sajátos keveréke volt ez, olyan hang, mintha a Föld méhéből jött volna. A zenekar köszönetképpen Dvořák Ötödik Szláv táncát játszotta, olyan fulminánsan, hogy Talich elbújhatott volna.

Ne feledjem a dirigenst, az állva irányító, friss mozgású karmestert. Herbert Blomstedtet.

A nyolcvankilencedik évében járó Herbert Blomstedtet.

(a Gustav Mahler Jugendorchester hangversenye, vez. Herbert Blomstedt. Felsenreitschule, aug. 26).

Koncertszerű előadásban hangzott el Verdi Ernanija, tulajdonképpen elszomorítva az embert. Riccardo Muti az általa alapított Orchestra Giovanile Luigi Cherubinit dirigálta. Muti vitathatatlanul korunk legnagyobb Verdi-dirigense (ezt Abbado halála után talán már nyugodtan ki lehet mondani). De az énekesei… A címszerepben Francesco Meli tulajdonképpen elfogadható, esetenként élvezhető. De az Elvirat éneklő Vittoria Yeo Mozart-hang. Rossz Mozart-hang. Luca Salsi volt Don Carlo, a hatalmas hang szól fentről lefelé, balról jobbra – de minek? És kicsit csalódást keltett Ildar Abdrazakov basszusa – a hang szép, de volumene nem túl jelentős.

Azért fájt ez a délután, mert belegondoltam, bő három évtizede Muti az Ernanit olyan énekesekkel adta elő, mint Domingo, Freni, Gyaurov, Bruson.

Sic transit…

Muti, értesüléseim szerint, 2017-ben dirigál ismét Verdi Salzburgban, szcenírozott formában – az Aidat.

(Verdi: Ernani – koncertszerű előadás. Vez. Riccardo Muti. Grosses Festspielhaus, aug. 27).

Egy utolsó sör az Augustinerbrauben - alapítva 1621-ben (nálunk mióta van kőbányai?) – és auf Wiedersehen, Salzburg, in 2016!

foto © Salzburger Festspiele / Marco Borrelli