Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

Misztikus ínyencség, avagy…? – Shostakovich plays Shostakovich

2015-07-20 09:28:00 - zéta -

Shostakovich plays Shostakovich Shostakovich plays Shostakovich
Dmitri Shostakovich – zongora, Ludovic Vaillant – trombita, Mstislav Rostropovich – cselló
Orchestre National de la Radiodiffusion Française
vez. André Cluytens

WARNER 0825646155019

A hangrögzítés kezdete óta különleges misztikus ínyencségnek számít, amikor valamely lemez közreműködőjeként tűnik fel az előadandó mű szerzője. Ez persze nemcsak a lemezpiac felfutása óta van így, már korábban, az előadó-művészet hajnala óta egyfajta autenticitást jelentett, ha egy darab előadójaként, karmestereként, közreműködőjeként a mű szerzője jelent meg.

Valami biztosnak tűnő garancia sejlett fel abban, ha némely művének ősbemutatóján Giuseppe Verdi vagy Richard Wagner irányította zenekarát, ha szimfóniáit vezényelte Felix Mendelssohn vagy Gustav Mahler, esetleg játszotta a prelűdjeit Frederic Chopin, rapszódiáit Liszt Ferenc, zongoraversenyeit Johannes Brahms, kísérte dalait Franz Schubert és ezt a sort folytathatnánk szinte végtelenségig.

Azután a XX. században a hang rögzítésével valami ebben is gyökeresen megváltozott. Ma már nemcsak ősrégi, ködös, ki tudja, milyen elfogultságtól irányított tollú visszaemlékezésekből tudjuk, ki és miként közreműködött saját alkotásainak terjesztésében. Személyesen is, szinte bármikor ellenőrizhetjük, hogyan vezényelte operáit Pietro Mascagni vagy Igor Stravinsky, szimfonikus alkotásait Richard Strauss, Kodály Zoltán vagy Leonard Bernstein, hogyan játszotta darabjai zongoraszólamát például Claude Debussy, Maurice Ravel, Bartók Béla, Szergej Rachmaninov, netán Benjamin Britten, hogy a ma élőkről puszta udvariasságból ne is beszéljünk.

Ha ezeket a felvételeket tüzetes vizsgálat alá vetjük, akkor bizony az a pár bekezdéssel korábban emlegetett garancia elég rendesen foszladozóban van. Viszonylag kevés olyan szerzői felvétel van, amely állja a versenyt az úgymond profi előadóművészekével. Persze helyzeti előnyben van, aki – zeneszerzői tevékenységétől független – komoly előadói múlttal is rendelkezett, azaz nemcsak a bevezetőben említett misztikus ínyencség mivolta tartotta őt meg az előadóművészek között, hanem más szerzők alkotásaival is bátran kiállhatott (és ki is állt) a nagyközönség elé. Hogy ne csak rébuszokban beszéljünk, ilyen volt például az említettek közül Liszt, R. Strauss, Bartók, Rachmaninov vagy Bernstein.

A jóval nagyobbik halmazba tartoznak azon komponisták, akik szinte kizárólag csak saját alkotásaik interpretálásával álltak a publikum elé, nyilván az a bizonyos misztikus ínyencség sosem múló hullámát meglovagolva. De nem szabad ezért fölöttük pálcát törnünk.

Alkotók százai és ezrei (és nemcsak a muzsikusok) sokszor egész életükben szakadatlan harcot folytattak műveik elismertetéséért, amit az utóbb, haláluk után a szakmájukban elfoglalt művészettörténeti helyezésük egyáltalán nem indokol. Erre gyakorlatilag szinte mindenkit példának lehetne sorolni, nagyon kevés utóbb is kellően rangsorolt alkotóművésznek adatott meg a békés és elismert alkotói életmű.

Jutott mindez eszembe annak kapcsán, hogy a Warner egy igazi misztikus ínyencséggel szolgált a minap, dupla CD-n teríti elénk Dmitrij Sosztakovics zongoraműveit a szerző tolmácsolásában. Sosztakovics hosszú és termékeny életpályájáról az első és legfontosabb gondolat, hogy ő bizony tényleg szakadatlan harcot folytatott művei elismertetéséért. A harc kifejezés egy cseppet sem tűnik túlzásnak, mert időnként valamely Ural-környéki nevelőtábor tartós (és nem annyira önkéntes) látogatása is reális alternatívának tűnt. Sosztakovics ugyanakkor – ritka szovjet komponistaként – nem maradt meg belterjes nemzeti szerzőnek, tevékenysége a kortárs zeneművészet egészére hatással volt.

A zeneszerző – memoárjai alapján – ezzel tisztában is lehetett és úgy ítélte meg, hogy semminemű lehetőséget nem szabad kihagynia az érvényesülése érdekében. Ennek érdekében tehát ez a zárkózott, félénk, nem igazán nagyközönség elé való személyiség rendszeresen vállalt nyilvános fellépéseket művei népszerűsítése érdekében.

Érdemes a nagy kortárs pianista, Szvjatoszlav Richter visszaemlékezéseit felidézni négykezes együttműködésükről: „Kész gyötrelem volt vele játszani; elkezdte valamilyen tempóban, de azután gyorsított vagy éppen lassított. […] Azonkívül végig fortissimo játszott, még a tisztán kíséret-jellegű részeket is…” Richter írt ennél cifrábbat is az általa is elismert nagyszerű komponistáról, de a fentiek különösen érzékeltetik, hogy Sosztakovics zongoristaként bizonyos technikai alapszintet sem igazán tudott teljesíteni.

A lemezen műsorát (két szám kivételével) Sosztakovics 1958-as franciaországi utazásán rögzítették. Az amúgy is zsenge egészségű komponista 1958-ban már rendesen kínlódott betegségeivel, melyek befolyásolhatták pianista képességeit (sőt lehet, hogy Richter ítéletét is). A felvétel közül is kiemelkedett újdonság mivoltával a Francia Rádió Zenekarával rögzített II. zongoraverseny (op.102), melyet André Cluytens vezényelt. A mű alig egy esztendővel korábban született, a moszkvai bemutatón a komponista 19 éves fia, Maxim Sosztakovics játszotta a szólót.

Dmitrij Sosztakovics nem tette eljátszhatatlanul magasra a lécet, a mű inkább egy érdekes karakterdarab benyomását kelti, Andante tétele inkább egy hollywoodi film happyendes fináléjára emlékeztet. Maga az előadás határozottan friss és hangulatos, de nem hagy mélyebb nyomot az emberben.

Az egy fokkal nehezebb zongoraszólamot magáénak tudó 1933-as c-moll Concerto zongorára, trombitára és vonósokra (op.35) gyorsabb tételeiben viszont helyenként elúszik a pianista, a hangszere olykor elveszti szólisztikus jellegét, tétován sodródik a zenekarral. Cluytens pompásan irányít, így a zenekar s a virtuóz trombitaszólista (Ludovic Vaillant) közreműködésével igazán hangulatos előadás sikeredik, de ugyanez a mű profi pianistával kicsit másképp szól.

Ugyanekkor rögzítették a dupla CD szólószámait is. A fiatalkori, op. 5-ös Három fantasztikus darab kellemes és apró epizódalkotás. A jó emberöltőnyivel később keletkezett op. 87-es Prelúdiumok és Fúgák a Nagy Johann Sebastian hasonszőrű művei nyomán születtek. Itt sajnos pontosan tetten érhetjük Richter által oly kegyetlenül rögzített tüneteket. A komponista-előadó hektikusan váltogatja a tempót, sajnos érezhetően, hallhatóan annak függvényében, hogy a szólam mennyire könnyű, avagy nehéz. A művekben kétségkívül meglévő filozófia így csak mérsékelten érvényesül.

Az utolsó, no. 24-es Andante nagyszabású alkotás, viszont a felvétel valamikor jóval korábban készülhetett, ismeretlen nemcsak a dátuma, de a hangmérnöke is, egyedül a helyszínt tudjuk: Moszkva. A darab előadásában valami grandiózus, valami nagyszabású is megcsillan, egyedül a dinamika kezelése marad némileg egyoldalú.

A dupla CD legnagyobb élménye az 1934-es datálású Csellószonáta (op.40), szintén Moszkvában. A partner, Msztyiszlav Rosztropovics viszi a hátán a remekművet, hatalmas ívek, elképesztő szólók jellemzik. Sosztakovics elmosódó kísérete valahol a távolból követi. Annyit nem tesz hozzá a darabhoz, de így is tökéletesség érzetünk van. Egy hatalmas alkotás, nagyszerű szólista, amit még a zongorista-komponista sem tudott elrontani.

Jó és tanulságos CD, de etalonnak nem szabad minősíteni. Olyan, mint a szerzői előadású lemezek nagy többsége: misztikus ínyencség, mely a különlegesség tényén túl nem ad plusz többletet a hallgatónak.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.