Az Érzelmek megjósolhatatlan kényszeréről – A kéjenc útja az Operaházban
- zéta -, 2015-01-29
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=6820
 

MÁO: A kéjenc útja 2015. január 24.
Magyar Állami Operaház

Igor Stravinsky: The Rake’s Progress
Tom Rakewell - Balczó Péter
Anne Trulove - Eleanor Lyons
Nick Shadow - Kálmán Péter
Trulove, Anne apja - Palerdi András
Liba mama - Kovács Annamária
Török Baba - Meláth Andrea
Sellem - Szigetvári Dávid
Felügyelő - Fátray János

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Erik Nielsen

*

Van Nicknek, az opera negatív főhősének, aki személyében maga testesíti meg az ördögöt, egy talányos körmondata a darab kezdetén, melyben arról értekezik, hogy mennyi kavart okoz az ember (Ember!) életében az érzelem, mi mindenbe bele nem viszi annak „megjósolhatatlan kényszere”. Nick vezetékneve egyébként Shadow, ami angolul árnyékot jelent. Szóval, Árnyék Úr terjedelmes okfejtésében az érzelmek bizonytalan kimenetelű hullámzását nevezte meg a legfőbb emberi veszélyforrásként. Majd gond nélkül, megjósolhatóan viszi bele újdonsült gazdáját a totális csődbe.

A Magyar Állami Operaház új produkciójában tulajdonképpen egyetlen főszereplőt lehet megvádolni azzal, hogy Érzelmei lennének, pont Nicket. Ha az ember Igor Stravinsky különc operáját először látja, még el is hinné ezt, de szerencsére a(z idősebb) budapesti operajárónak lehetnek eltérő tapasztalatai.

Amikor Mihály András átvette a Magyar Állami Operaház igazgatását, első saját évadának csúcsát jelentette A léhaság útjának (akkor így nevezték) hazai bemutatója. Az akkor már majd háromévtizedes remekmű pazar szereposztásban került közönség elé, a három abszolút csúcson lévő énekes (Gulyás Dénes, Csengery Adrienne és Gáti István) főszereplése egy pillanatra egy új aranykor lehetőségét vetítette elénk. Emlékeim szerint (de lehet, hogy tévedek) az operaházi nagy premierek sorában ez az előadás volt az első, amely csak egy szereposztásban került publikum elé, kockáztatva betegség esetén a darabváltozás kellemetlen szituációját.

Nemcsak azért kell ezt az 1980-as előadást felidéznem, mert akkor bizony az érzelmek (Érzelmek!) nagyon is kézzel foghatóan jelen voltak (és nemcsak Nicknél), hanem mert olyan magasra tették fel a lécet, melyet a jelenlegi előadás – legnagyobb sajnálatomra – távolról sem bírt megközelíteni.

A darab most úgy kezdődik, hogy ott ül a kertben egy padon Tom és Anne mereven, a kezük egymás mellett és párhuzamosan elnézve Doberdo irányába, rém hidegen és viszolyogtatóan üresen (ergo: minden Érzelem nélkül) a nagybetűs Szerelemről énekelnek. Nem lehetett véletlen ez a fene nagy egyetértés, rendező és karmester, valamint a két főhős között, csak nekem nem sikerült az okát kitalálni. Nem az az igazi probléma, hogy Gulyásék anno nem így énekelték, hanem az, hogy ez a – nyilvánvalóan tudatos – megközelítés szembemegy a darabbal. És ez szinte mindvégig így zajlik.

Van, aki ezt az operát egyfajta Don Giovanni-parafrázisként fogja föl, s ebben lehet is valami. Szokás a Don Giovanni-elemzésekben kimutatni, hogy a mű egyetlen igazán életre való figurája a címszereplő, a többiek csak a társadalmi konvenciók által rángatott életképtelen bábúk. Ez véleményem szerint Mozart esetében sem egyértelmű, de Stravinsky hőseivel különösen nem. Hihetjük (egy ideig), hogy minden csak Nick keze nyomán jön létre (s ebben Kálmán Péter igazán formátumos alakítása sokat segítene is), de akkor nem tudunk mit kezdeni a darab egyik nagyjelenetével. Mert mi a helyzet akkor a kártyavetésnél, amikor az ördög bizony veszít, mert Anne segítségével Tomnak sikerült legyőznie a Gonoszt.

Anger Ferenc rendezése nem ezen az egy ponton viszi félre a művet, de egy ideig még akár azt is hihetjük, hogy a kapott anyaggal (vö. énekeseinek személyiségével) ennyire jutott. Hogy van egy olyan szólistája (Kálmán Péter), akinek egyénisége a szükségesnél sokkalta jobban rányomja bélyegét az előadásra. Ezt egészen odáig hihetjük is, amíg az utolsó előtti jelenetben (a kártyapartinál, amikor Tomnak illene elkárhozni) a magabiztos Shadow lópatát húzva jelenik meg. Még jó, hogy vörös szarvakat nem növesztett, mert azzal tényleg eljutottunk volna egy gyengébb általános iskolai színjátszó kör elvonatkoztatási szintjére. Ebből feketén-fehéren kiviláglik a rendezői (khmmm…) koncepció mélysége… Angernek nem sikerült a világ kenyérgondjait megoldó találmány/vízió ábrázolása sem, de épp ellenkező előjellel, mert olyan szintig sikerült stilizálni azt, hogy az sem vette észre, aki tudta, mire számítson. Kicsit kapkodjuk a fejünk.

De a mérleg másik oldalán el kell ismerni, hogy a darabban rejtőző több gondolatot a rendezőnek sikerült nagyon szépen kibontania. Nagyon hatásos a nyitóképben feltűnő lakótelepi játszótér, Nick megjelenése, a nyakkendő-váltás, ami majd a darab végén is hatásos keretet teremt, Tom őszinte sóvárgása, hogy ő is – igaz, inkább munka nélkül – olyan lehessen, mint mások. A dolog akkor kezd leülni, amikor ezek az elemek, úgy a darab közepe táján, elkezdenek ismétlődni. A statiszták elkezdenek ugyanúgy viselkedni, amire egyszer már rájöttünk, később nem jelent újdonságot. A rendező érzi is ezt és ahhoz a „jól bevált” módszerhez nyúl, ami az Ariadnében sem jött be neki. Mintha rettegne attól, hogy a zene és a szólisták önmagukban nem viszik el a darabot, mániákusan színpadra visz tömegeket, akkor is, ha semmi létjogosultságuk nincsen. Ez a (többnyire néma és sokszor mozdulatlan) biodíszlet néha funkcionál (pl. a halottasházas jelenetben), de többnyire üres töltelék. A záróképben már végképp hatástalan, várjuk a végét és csak nyúlik, nyúlik, nyúlik, szereplőnek és közönségnek egyaránt. Kár érte…

Anne Trulove szerepében a fiatal és felettébb csinos ausztrál szoprán, Eleanor Lyons mutatkozott be. A Jelena Obrazcova Énekverseny 2013. évi győztese elképesztő technikai biztonsággal és lefegyverző higgadtsággal abszolválta Stravinsky cseppet sem könnyed szólamát. Egy mérnök precizitásával, vonalzó és körző mentén, a komputer tökéletességével szólaltatta meg a helyenként donnaannai nehézségű feladatot. És bármily meghökkentő, mindvégig sikerült kívül maradnia a történeten, oly mértékben, mint egy igazán jó Olympia Offenbach dalművében. Olympia nem élő személy, csak egy gép, így ez nagyon is kívánatos, ebben a darabban viszont Anne – elméletben – nagyon is létező személy, akit a kétségbeesése kerget az eltűnt szerelmese nyomába. De ennek a kétségbeesésnek ( s más egyéb érzelemnek) nyomát sem sikerült felfedezni Lyons előadásában.

Tom Rakewell eredetileg összetett alakját Balczó Péter jócskán leegyszerűsítette. Előadásában Tom egy elég üresfejű figura, aki Anne mellett éppúgy unatkozik, mint Török Baba társaságában, Liba mama ölébe is inkább csak presztízsből bújik. Élettelen alakítás, elég szimpla színpadi játékkal. Jön, megy, teszi a dolgát, de bennünk nem mozdul meg semmi. Balczó formálásának további hátulütője, hogy – ugyan az énekes vélhetően nem így gondolja – hangja karaktertenor, ami sokkal inkább predesztinálná őt Sellem szerepére, mintsem a szerelem béklyójában vergődő hősére. (Ez persze Balczó más alakításaiban is problémát okoz, de úgy tűnik – egyelőre – a hiány nagy úr.)

Majdnem telitalálat Kálmán Péter Shadowja. Talán nem sértő azt mondani, hogy a figura gyárilag benne van. Ugyanezt az alakot látjuk-halljuk Don Alfonsóként vagy Gianni Schicchiként is: rezignált és velejéig cinikus, mint akinek kezében van az egész világmindenség. Kálmán alakításában ennek ellenére jócskán van érzelem, hiszen Árnyék úr tudja, mit akar elérni és az miért jó neki. Ez annál is örvendetesebb, mert ezzel ad valami értelmet egyedül főszerep-társai érzelmetlenségének.

Pompás kabinetalakítást nyújt Török Baba gusztustalan szerepében Meláth Andrea. Ez a figura sok előadásban elsikkad, de most több lett a szimpla házsártos feleségnél, személyiségzavaros, egoista és gyűlölködő teremtésnél. Bosszantó, hogy Kovács Annamária (Liba mama) mostani vérbő alakításán túl ez a nagyszerű énekesnő nem kapott más feladatot idén az Operaházban. Ugyan nem nagy szerepben, de pontosan szolgálta a drámát Palerdi András Anne apjának szerepében. Elég súlytalannak tűnt Szigetvári Dávid Sellem fontos szerepében, ami sajnos az egész felvonást eljelentéktelenítette. Nagy tanulság, hogy az opera egy olyan műfaj, ami egyéniségek nélkül nem megy.

Az előadás zenei vezetője Erik Nielsen volt. A zenekar árnyaltan, színgazdagsággal és rendkívüli üzembiztonsággal szólt, jó lenne a fiatal dirigenssel más művekben is összetalálkozni Budapesten.

MÁO: A kéjenc útja
fotó: © Nagy Attila


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.