A megváltás - Japán ünnepi zene és József-legenda a MűPában
- dni -, 2014-11-19
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=6806
 

József-legenda 2014. november 13.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Szegedi Kortárs Balett
Koreográfia: Juronics Tamás
Vezényel: Kocsis Zoltán

R. Strauss: Japán ünnepi zene
R. Strauss: József-legenda

Szinte látom, amint későbbi korok zenetörténészei és szakértői adatokat gyűjtenek, hogyan is történt az a találkozás, amikor Kocsis Zoltán és Juronics Tamás először beszélgettek arról, közösen is csinálni kéne valamit.

Nem voltam ott, nem tudhatom mi hangzott el, de azt gyanítom, hogy maguk a tárgyaló felek sem gondolták, hogy az együttműködésnek ilyen jelentősége és sikere lesz.

Először is volt egy olyan Fából faragott királyfi, ami engem, a balettől eleve idegenkedőt is elgondolkodtatott. - Ahogy írtam: „igenis van balett, ami jelentős többletet nyújt a csupán zenére korlátozott előadáshoz képest.”

Viszont akkor még azt hittem, hogy a sikerhez nélkülözhetetlen a közös nyelv, a Kocsis és Juronics életműben is rendkívüli jelentőségű bartóki idióma, de a következő munkájuk mégis egy Ravel mű lett.

Merthogy – már idén tavasszal – csináltak egy igéző Daphnis és Chloét!
Akkor már csak azt furcsálltam, hogy azt a nagy – nemzetközi fesztivál porondjára kívánkozó – produkciót miért csak a Nemzeti Filharmonikusok bérletesei láthatják.

Lehet, hogy végül mások is hasonló gondolatra jutottak, mert idén ősszel, a Richard Strauss évfordulóhoz köthető József-legendát már a Művészetek Palotája és az NFZ közös szervezésében, ígéretesen sok kamera jelenlétében állították színpadra. Reménykedjünk, hogy nemsokára egy felvétel is elérhető lesz belőle, biztosan nem csak engem érdekelne.

Mondjuk, az tény, hogy a ritkán hallható Japán ünnepi zene kissé furcsán hatott így, a folytatáshoz megépített, de egyelőre teljesen üres színpad alól. Biztosan nem lett volna értelme szünetet tartani, ráadásul akármennyire is egyszerű (és hatásos) volt a díszlet, aligha lehetett volna összerakni tíz-tizenöt perc alatt.

Így a nagyszabású – tényleg, még Richard Straussnál is szokatlan méretű - zenekarból, sőt a karmesterből sem láttunk semmit. Érdekes, hogy a különös árok-akusztika nem ártott a hangzásnak, sőt, végig úgy éreztem, hogy kissé kever és vegyít. A volumen nem lett kevesebb, de lekerekítette a sorjás éleket és nagyszabású, ugyanakkor „krémes” zenekari hangzást eredményezett, szóval a kétségkívül suta megoldásnak előnyei is voltak.

A Japán ünnepi zene megrendelésre írt, amolyan „kötelesség” darab, de benne van mindaz a fölényes és lehengerlő virtuozitás, amivel Strauss életre kelt egy cseresznyevirágzást, szamuráj-rohamot, vagy éppen egy vulkánt. Ez az, amiért Richard Strausst szeretjük.

És aztán persze a József-legenda.

A balett, ami a tánc nélkül sokkal kevésbé – vagy egyáltalán nem működik. Ez most már teljesen világos számomra.
Természetesen a tánc is absztrakt művészet – jobbára – de a drámai szituációt, a szereplők közötti viszonyokat, a gesztusokat, pontosan annyira tudja konkretizálni, amennyire kell. A balett-társulat a pódiumtól a mennyezetig igénybe veszi a MűPa teljes hátsó, színpad felőli oldalát, de itt az egyszerű fehér drapéria is tökéletes keretet biztosít. Utólag visszagondolva már úgy tűnik, hogy bármilyen „hagyományos” díszlet vagy kosztüm jobb esetben is teljesen felesleges, rosszabb esetben zavaró lett volna.

A történet eredeti (egyiptomi) környezetére mindössze a fekete ruhás táncosok anubis-álarca emlékeztet, de az elnyomók és alattvalók szembenállása feltűnően, már-már nyomasztóan mai és ismerős.
Juronics megoldása nagyon erős. Ahogy a gladiátorokat, vagy a táncosokat, sőt a gyermekeket válogatják, az talán nem életre-halálra történik, inkább a „tehetségkutató”-nak becézett műsorok jutnak eszembe, de ez a gondolat most nem kevésbé émelyítő. Nem az az érdekes, hogy a jelölt mit tud nyújtani, hanem az, hogy némi hatásszünet, drámai aláfestő zene – netán reklám – kíséretében kit lehet elzavarni, kiejteni. Nem érdekes, hogy ez most zenés tehetségkutató, esetleg főző-műsor. Az a lényeg, hogy kinek a zavarát és könnyeit lehet premier-plán közvetíteni, kit lehet megalázni.

Bevallom, József megjelenését – pontosabban kettősét Potifárral egy pillanatra félreértem. A tipikus „pas de deux” mozdulatok, emelések a klasszikus balettben a szerelmesek – de legalábbis ellenkező neműek - között szoktak megtörténni. Ez is egy lehetséges olvasat, de József homoszexualitása túl közhelyes és primitív megoldás lenne. A csábító asszonnyal szemben mutatott ellenállását esetleg magyarázná, de a drámából legfeljebb csak azt, és semmi egyebet.

Ebben a történetben viszont sokkal több van, és Juronics koreográfiája ki is hozza azt belőle. József kapcsolatot teremt, egyszerűen kommunikál. Fogvatartóval és fogollyal egyaránt, és ezt azért tudja megtenni, mert „más”. És amikor a többség rossz, akkor a másság erény. Egy fehér a feketék között, egy, aki nem csatlakozik a többiek alantas játékaihoz.

De a kártyavár egyetlen lap miatt is össze tud omlani, a kívülmaradással József nem csak saját magát váltja meg, hanem a korábban kiszórt szereplőket, a fekete anubis-gúnyából kilépő őröket – és igen, állíthatom, hogy bennünket, a közönséget is.

Ismerőseink rendszeresen kívánnak nekünk „jó szórakozást”, amikor megtudják, hogy hangversenyre megyünk. Kicsit sajnálkozva mosolygok rajtuk, mert hát honnan is tudhatnák, hogy holmi szórakozásnál mi itt sokkal, de sokkal többet kaptunk. És nem először – és talán nem is utoljára. Jut eszembe: vajon Kocsis Zoltán és Juronics Tamás már tudják, hogy mi lesz a következő?

József-legenda
© fotók: Kenéz László és Tarnavölgyi Zoltán


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.