Sugárzásmentesen – Gluck operája, az Íphigeneia Tauriszban a MÁO-ban
- zéta -, 2014-10-24
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=6798
 

Gluck operája, az Íphigeneia Tauriszban a MÁO-ban 2014. október 19.
Magyar Állami Operaház

Íphigeneia - Wierdl Eszter
Diána - Gál Gabi
Püladész - Megyesi Zoltán
Oresztész - Haja Zsolt
Thoász - Ales Jenis
Egy görög nő - Zavaros Eszter
Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Vashegyi György

Lebilincselő dráma Christoph Willibald Gluck operája, az Íphigeneia Tauriszban. Tulajdonképpen szégyen, hogy csak a bemutatója után 235 esztendővel jutott el fővárosunk operaházába, de ez inkább elődeinket minősíti. Erős a gyanú ugyanakkor, hogy a jócskán elkésett premier is az idei naptári év jubiláns komponistájának, Richard Straussnak köszönhető, mert az Operaház nem a szerző által jóváhagyott változatok valamelyikét vette elő, hanem a német mester által átírt és meghangszerelt verziót.

Persze, ne finnyáskodjunk, legalább kaptunk valamit, végtére is Strauss nem erőszakolta meg túlzottan az eredeti partitúrát. Ugyanakkor sejthető, hogy ha időskorában megkérdezik, már nem vállalt volna közösséget fiatalkori önmagával, aki vélhetően a nagy példakép, Wagner nyomdokaiba próbált lépni ezzel a cselekedettel. (A másik Richard az Iphigeneia Auliszban c. opuszt „javította föl” puszta jó szándékból.)

Szóval, Gluck operájában szinte minden benne van, amiért az utána következő évszázadok zeneszerzői operai szüzséket kezdtek megkomponálni: szabadságvágy, küzdelem az elnyomás ellen, önmagunk keresése, a lelki béke elérése, vágy a családi múlt föltárására, stb. Egy dolog viszont nemigen szerepel benne, ami oly sok dalmű konfliktusának középpontjában áll: a szerelem.

Gluckot (és kortársait is) igen izgatta az ún. trójai mondakör, ezen belül kiemelten Iphigeneia személye. Akit előbb feláldoztak Artemisz oltárán, hogy édesatyja, Agamemnón végre elindulhasson Trójába visszaszerezni Menelaosz csapodár hitvesét. Artemisz akkor az utolsó pillanatban megmentette őt és elvitte Tauriszba, hogy ott papnőként neki szolgáljon. De persze a múlttól nem tudván szabadulni, gondolatai egyre csak egykori családjánál (s kiemelten édesapjánál) járnak, s a sok viszontagság után, meglehetősen különös körülmények között újra összetalálkozik szeretett testvérével, Oresztésszel. Akit ezúttal most neki kéne föláldoznia Artemisz oltárán.

Az Operaház mostani produkciója ezt a lebilincselő drámát erősen hatástalanított változatban adta most közre. Ennek oka többrétegű, nem lehet egy személy vagy döntés nyakába varrni, de igyekszem őket sorba rakni.

A karmester, Vashegyi György személye és eddigi munkássága önmagában éles ellentétben áll Richard Strauss átdolgozói státuszával. Vashegyi vállaltan régizenei dirigens, aki mindig és mindenkor az ősbemutató minél korhűbb reprodukálását tűzi zászlajára. Nyilván nem önszántából választotta magának a meglévő eredeti helyett a posztromantikus komponista verzióját. Ugyanakkor megvalósításában igyekezett azt mégsem Strauss intenciói szerint interpretálni, hanem úgy adta elő az erősen romantikus feldolgozást, mintha az maga az eredeti mű lenne. Halljuk tehát a vérbő, strauss-i hangszerelést a korabeli, mintegy jó évszázadnyival korábbi előadásmódban. Mindezen túl, bár Vashegyi mindvégig feszes tempókkal dolgozott, csak szűk dinamikai keretek közt igyekezett kézben tartani az előadást. De az igazi gond inkább az volt, hogy zenei vezetése nem közvetített igazi szenvedélyeket, kontrasztokat, végleteket, pedig ebben a műben van belőlük jócskán.

A rendező Alföldi Róbert meglehetősen „trendi” színpadra állítást valósított meg, ami önmagában még akár jó is lehetne. Ugyanakkor megoldásaiban nem mindig találjuk meg a darab valódi olvasatát, mert Alföldi finoman szólva is tétován kezeli a barokk színházat (vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy a barokk színház tétován áll a rendező ötleteihez). Alapjaiban nincs sok gond Alföldi értelmezésével, ha az ember szereti a korszerűnek nevezett kliséket, a vödör vörös festékkel bekent félmeztelen főhősöket, a gázálarcos kommandósokat, a sötét szemüveges és nyakkendős elnyomókat, vagy az elemlámpákkal hadonászó, szódásüveg-szemüvegű Erinnüszöket.

A rendező három vitatható újítással állt elő a darab során. A legfontosabb, hogy a bevezetőben említettekkel szemben Alföldi megtalálta a szerelmet a darabban és azt ki is bontotta. Nézete szerint Oresztész és Püladész között nem egyszerű haveri kapcsolat van. Amit mi eddig két férfi csatákon csiszolódott hősi barátságának hittünk, ott ő a görögöknél annyira nem ritka férfiszerelmet véli tetten érni. Ez a darab második felvonásában (ahol először jelennek meg) ez még akár így is lehet, de később nyomát sem találni, s Alföldinek sem volt bátorsága ezt a vonalat végigvinni. (Ez mondjuk nem feltétlenül baj.)

Az opera fináléjában az őrjöngő zsarnok Thoász királyt egy szimpla (ám hatalmasat szóló) pisztolylövéssel teszik el láb alól, ami akár Kovalik Balázsnak kijáró hódolat is lehetne (akinek emlékezetes Elektrájában éppen Oresztész élt ehhez hasonló megoldással). Az ezt követő jelenetben a megjelenő istennő, Diána (deus ex machina ez, vagy mi) cekkerekkel hazatérő fiatal anyaként vágtat keresztül a színen, s távozik a publikum irányába, hiába, várják már otthon a friss bagettet. Itt Alföldit megcsalja a jóízlése (igaz, ehhez Vashegyi is asszisztált): az istennő Oresztészhez szólna, de szavait Püladészhez intézi, aki egy kézmozdulattal megállítja, s a színpad másik felén álló barátjára mutat, mire – taktusnyi szünet után – Diána (és persze a zenekar is) újrakezdi mondókáját. Néhány pillanattal későbbi távoztakor prózában egy röpke „viszontlátás”-sal búcsúzik az isteni jelenéstől megrökönyödött udvar népétől, magyarul (az előadás ugye, német nyelven zajlik). A közönség jót derül, végül is vicces opera ez az Iphigeneia…

Nem igazán sikerült adekvát címszereplőt találni. Wierdl Eszter egyrészt szinte végig szakadatlan küzdelmet folytat a szólammal és Vashegyi tempóival (mi tagadás, olykor alul is marad), ezért kevés lehetősége van a kottafejek mögé személyiséget varázsolni. Már pedig az a mű a címszereplő sugárzó líraisága nélkül olcsó tucat művé silányul. Nem segített neki sokat a rendezés sem, a színpadi játéka leginkább abban merült ki, hogy hol betette hosszú haját a kámzsa alá, hol meg kivette onnan.

Szerencséjére a komponista megkímélte Gál Gabit egy hosszabb jelenettől Diána szerepében, mert ezen az estén (vélhetően indiszponáltság miatt) csak néhány hangot sikerült az előírt magasságban eltalálnia. Thoász király szerepében Ales Jenis mutatkozott be, de az amúgy pontosan kivitelezett jelenetei mögött nem tudta fölmutatni a szerephez szükséges markáns személyiségjegyeket.

De jöjjön az érem másik oldala. Az előadás közreműködői közül a Püladészt alakító Megyesi Zoltán volt az egyetlen, aki – a rendezői instrukciók maximális betartása mellett – a szólam imponálóan perfekt előadásán messze túljutva, a figura filozofikus mélységét is fel tudta mutatni.

Az Operaház elég kizsákmányolóan bánik Haja Zsolttal, aki csak október folyamán 13 főszerepet teljesít. Oresztészt én Hajáénál magvasabb baritonra képzelem, de a fiatal és kétségkívül tehetséges művész megdolgozott a szólammal, mely munka eredményeképpen tisztes vokális eredményt tudott fölmutatni. Jól sikerült jellemeznie Agamemnón fiának e darabon túlmutató, múltjából fakadó vívódásait.

Egy kisebb szerepben szép hangon mutatkozott be Zavaros Eszter.

Gluck operája, az Íphigeneia Tauriszban a MÁO-ban
©fotó: Rákossy Péter


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.