Szerepgondolatok: Ős-Rosina és Figaro csúcsmodellje
Operatikus, 2014-02-20
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=6694
 

Operaház, 2014.02.15. Ha evidens hangokat hallok, elemi erővel tör rám a régi felismerés: az operát a hangok dramaturgiai ereje teszi érzéki élménnyé. A Magyar Állami Operaház legutóbbi Sevillai borbély-előadásában két fölvillanyzó élménnyel találkozhatunk ebben a tárgykörben. Békés András 1986-os Erkel Színház-beli virtuóz rendezését 2009-ben Kovalik Balázs igazította át jó ízléssel az Operaház színpadára. Ezt láttam most teljesen új szereposztással, karnaggyal – immár nemcsak Békés, de Kovalik nélkül. Változatlanul Székely László izgalmasan funkcionális díszletében, Wieber Marianne nagyvonalú jelmezeiben.

Molnár Levente 1986 óta az első, akire ráfeszül Csurja Tamás fehér zekéje, piros nadrágja. (A nagytehetségű, tragikusan korán eltávozott énekes még ma is hiányzik hangfajának magyar folyamából.) Jobb és gyöngébb baritonok hadarták azóta a „legremekebb borbély” szólamát, de először fordul elő, hogy ismét egy jó énektechnikájú drámai bariton uralja a színpadot és a hangzásképet. A tónus sötét gazdagsága, a formálás és a zeneiség biztonsága, a személyiség átütő energiája, a színészi eszközök széles skálája egyaránt székünkhöz szögez. Molnárt fizikai valója (magas, erőteljes férfi), orgánumának és éneklésének minősége, mozgásának megfellebbezhetetlen ereje az előadás központjává teszik. Ugyanakkor, mint hangfenomén néha különösen működik. A belépőben és a második felvonás tercettjében könnyed, tartalmas magas A-kat zendít meg – ugyanakkor a G-k közül csak minden második-harmadik képvisel lenyűgöző minőséget. Mintha időnként ellazsálná őket a nagyképességű ifjú énekes.

De azért sokáig nem értettem, miért idegenkedem mégis ettől a pompás Figarótól.

Hozzávetőleg a második közepén esett le a tantusz: hiszen alig kerül kapcsolatba szereplőtársaival! Ez az impozáns, gyönyörű, nagyvonalú bariton jobbadán saját magának, vagy a rivaldának énekel. Olasz szövegéneklése fölvillanyzó: plasztikus, kifejező, hajlékony – de vajon kinek szól? Megcsinál ezer kunsztot, poént poénra halmoz, megtanult mindent, amit csak meg lehet - csak közvetlenséget személyességet nem érzek benne. Molnár életkora folytán lemaradt a nagy magyar spielFigarókról. Nagy kár, mert Melistől vagy Gyimesi Kálmántól elleshette volna, hogy minél agyafúrtabb játékmester valaki, annál fontosabb számára többiekkel való együttműködés, az apró reakciók, a közös poén öröme.

Az Operaházban és a szerepben debütáns Kálnay Zsófia úgy csámpázik színre Rosinaként, mint elátkozott kamaszlány. De hát nem az valójában? A maturás jellegű, előnytelen, szürke köpeny, az alacsony magassarkú cipő éppen ezt az esetlenséget sugallja. Aztán megáll a vaskerítés előtt, kétségbeesetten kikerekedő, hatalmas szemekkel, mégis reménnyel telve - s egycsapásra megvan a figura! Nyomban megfeledkezünk Kálnay Zsófiáról, és belefeledkezünk Rosinába. Ráadásul az új főzeneigazgató, Halász Péter általános tempólassítási programjának következtében cavatinája vontatottan, melankólikusan kezdődik, ami ebben a számban termékenynek bizonyul. Kálnay pedig olyan szomorúan kezdi az „Una voce poco fa”-t, hogy tényleg a szívünk szakad ezért az elveszett lányért, akinek alig akad öröm az életében, akit öreg, borzas gyámapja akar feleségül venni, s aki mély kétségbeesésében úgy kapaszkodik Lindoróba, mint egy majomkölyök az anyjába.

Ugyanakkor áriájának gyors részében Kálnay zeneileg-szemvillanásaiban érzékletes viperává válik. Bartolós jeleneteiben a nagyszerű Kálmán Péterrel (az ő alakítása is tág teret adna az önálló elemzésnek) hajszálpontosan eljátsszák, hogy az öregecskedő orvos már nem bír zabolátlan gyámleányával, Rosina túl gyors, folyvást eltűnik gondviselője szeme elől, aki hiába énekel hadarós áriát, nem tudja fölvenni a fiatalság tempóját.

Molnár először és leginkább Kálnayval énekelt kettősében lépett ki fényes elszigeteltségéből. Mintha csak a kivételes tehetség közelsége mozdítaná ki, bár fölényét itt is aggályosan őrizni akarja. (S akkor utólag aláírjuk igazolatlan hiányzását az első képből: ottani partnere, Klein Ottokár-Almaviva az előadásban magas C-inek hosszú kitartásán fáradozott leginkább, humora – az egykori nagy Don Basilio, Gregor József szavával kifijezve: dosztojevszkiji.)

Molnár baritonjának fő erénye a hősi vágóél és az aprólékosan kiművelt formálás. Kálnay mezzója meleg színű, könnyed, a koloratúrákban szinte magától gurul. Éppen nem uralkodni akar, hanem alkalmazkodni. A debütálás elfogódottsága okozhatta, hogy a nála megszokott fölszabadult, művészien tobzódó hangadást ezúttal nélkülöznünk kellett. Némi gyakorlat, rutin és önbizalom-növekedés bizonyosan megszüli majd ezt ebben a szerepben is. Annál is inkább, mert lelkileg-hangilag-tehetségben Rosinának született. Az nagyobb titok, hogy a lenyűgöző adottságú Molnár valaha is alázatosabban közelít-e majd az általa énekelt figurákhoz, képes lesz-e saját ambícióját letörve kamarázni partnereivel? Vajon tudjuk-e egyszer majd nemcsak csodálni, de szeretni is? (S képzetünk hegyvölgyét bejárja?)

Az igazi tehetség a legjobb képességek érvényesítését jelenti, s én mindkettőjük tehetségében bízom. Már most benevezek arra a majdani Carmenre, ahol a fináléban fölháborítóan pimasz hangütése miatt Kálnay cigánylányát személyesen szeretnénk leszúrni az egész férfinem nevében, s talán a Falstaffra is, ahol Sir John Molnárért egykor majd könnyünk csordul, amikor a III. felvonás elején elázva, megverten, dagadtan, minden remény nélkül didergi el nekünk kocsmájában az öregedés bánatos balladáját.

Szerepelemző eszmefuttatásunk (mellyel a jövőben alkalomadtán visszatérően jelentkeznénk) A sevillai borbély február 15-i operaházi előadása alapján készült.

Operaház, 2014.02.15. fotó: Operaház - Nagy Attila


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.