Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Csak 52 éve rontom Szegeden a városképet és a közhangulatot” – Interjú Gyimesi Kálmánnal

2014-01-28 11:27:53 - zéta -

Már vagy két éve terveztünk egy nagy beszélgetést Gyimesi Kálmánnal, de a tavalyi kerek évszámot lekéstem. Amikor októberben fölhívtam, hogy nemsokára Szegedre visz az utam, rá jellemző hangsúllyal azon nyomban emlékeztetett is erre. Magától értetődött, hogy az egyetlen szabad estét a Simon Boccanegra után egy üveg villányival és éjszakába nyúló beszélgetéssel ünnepeltük. Sok zenével, amit az interjúalany szolgáltatott. Elkerülendő a kollégák által indított sajtópereket, beszélgetésünk egy részét csak kivonatosan közöljük. S olvasóink pontosabb tájékoztatása végett a szögletes zárójelben utalunk a beszélgetés hangulatára is.

Gyimesi Kálmán    - Hadd kezdjem egy kis számmisztikával. 1917. május 13-án Fatimában megjelent a Szűzanya három gyereknek, akik közül két leányka és egy fiúcska volt. Ebből számunkra a május 13-a az igazán érdekes, mert én május 13-én születtem. Fatimában ezt követően még többször volt jelenés, a legnagyobb október 13-án. És október 13-án van a nevem napja. S az egészet bearanyozza, hogy Jézus földi élete harminchárom évig tartott, s én 33-ban születtem. Azt gondolom, hogy azért könnyű az életem, mert én a Szűzanya pöndölyében vagyok (ahogy alsóvárosiasan mondják). Jártam is nála, itt van ez a szép faragott szobor, látod? [megmutatja] Oda is van írva, honnan való…

   - Betlehem…

   - Olajfából faragták. Én templomba járó ember vagyok, püspökökkel voltam a Szentföldön. Én ebben hiszek, meg a számokban.

   - Mire jó Neked ez a számmisztika?

   - Ez nekem segítség, erősíti a hitemet. A társadalmi környezetem [itt megáll néhány másodpercig] még mindig túlságosan marxista. Volt nekem egy osztálytársam a Zeneakadémián, a Dene Jóska. Biztosan hallottál róla.

   - Hogyne, nagyon jónevű énekes, van néhány jó felvétele, szép pályát futott be.

   - Mi ketten voltunk egy osztály: Dene, Gyimesi. Együtt végeztünk. Hogy is mondjam, Jóska disszidált és Svájcban él és nagyon jól él. Én nem disszidáltam, bár megtehettem volna, de mégsem, mert a szüleimet nagyon tiszteltem, szerettem. Ők adták az életemet, segítettek, neveltek, rekompenzálnom kellett őket. Édesapámat 76 éves koráig segíthettem, édesanyám 98 éves korában halt meg.

   - Te nem szegedi vagy, igaz?

   - Igen, én csak 52 éve rontom itt a városképet és a közhangulatot, ellenségem is van bőven, de még többen szeretnek. Díszpolgár vagyok. Láttál már ilyet? [lelkesen mutatja a díszoklevelet] Rendszeresen járok piacra, ott azután megy a „művész úr így, művész úr úgy”. Én egy túlzottan extrovertált ember vagyok, de aki erre a pályára jön, ha normális, csak ilyen lehet.

   - De pesti sem vagy, ugye?

   - A Szatmár megyei Csengerben születtem. Édesapám pénzügyőr volt és mivel a vámosoknál dolgozott, helyezgették ide-oda, szinte mindig határ mellett laktunk. Tiszabecsen, Biharkeresztesen, Csengerben. Apámnak szép hangja volt, de zenét sem tanult egyikőjük sem. Volt még egy öcsém is. Polgári család volt a miénk. Amikor jött az iskola időszaka, akkor apám kérte az áthelyezését és akkor kerültünk Kisvárdára. Ott végeztem a Bessenyei György Gimnáziumot. Mi voltunk az utolsó generáció a régiek közül, aki nyolcéves gimnáziumba járt. Amikor az elemit elvégeztem, apám vett egy hegedűt. Hegedülni tanultam Marczinkovics Ignác tanár úrtól, aki egyébként francia-latin szakos tanár volt, gyönyörűen hegedült és egy ideig énekkarban is énekelt, basszus hangja volt. Ott lakott a közelünkben, a lakására jártam. Amikor már 3-4 éve tanultam, alakított egy zenekart, aminek én lettem a primáriusa. Volt a városban szimfonikus zenekar is, egyáltalán komoly kulturális élet zajlott Kisvárdán.

   - De ez már a második világháború után volt.

   - Igen és azután jött a Rákosi-éra, amikor szétválasztották a kántor-tanítói állást. Az állam csak a tanítót fizette, ezért a nagy többség azt választotta, a misék jó része ott maradt kántor nélkül. Akkor mondta Borsos Imre atya, aki a hit- és erkölcstan tanára volt, hogy „Te Kuli” (engem így hívtak otthon, sőt Pál Tamás még most is, mert gyerekkorában nyaralt nálunk), „olyan szépen hegedülsz már, gyere a misére, ne maradjunk zene nélkül.” Persze ő az orgonára gondolt. Hát nekiálltam gyakorolni, csak úgy a magam feje után, az osztálytársaim jöttek fújtatni. Mindig néhány héttel előre tanultam az aktuális zenéket, hogy amikor szükséges, már menjen. Az első Harmath Artúr Tanár Úrnak (később két évig összhangzattant tanított a Zeneakadémián) a Szent vagy Uram Kis Kótás Ima és Énekeskönyve volt. Három évig kántorizáltam Kisvárdán.

   - Ezt azokban az időkben nem jutalmazták.

   - Nem bizony, a gimnázium igazgatója a végén egy orosz származású ember volt [mondja a nevét is], ő volt a párttitkár is, azt mondta szegény anyámnak, hogy „a maga fia egy fasiszta klerikális reakciós”. Anyám nagyon sírt, de megbeszéltük, hogy apámnak nem mondjuk el, mert még megpofozza. Nem volt egyszerű leérettségizni, mert ráadásul apámat is B-listázták. Érettségi után el is jöttem Kisvárdáról.

   - Felmentél Pestre…

   - Fel, ez 1951/52-ben volt. Hirdetett a Pamutipar felvételt a zenekarába. Akkoriban minden gyárnak volt valamilyen együttese. Én jelentkeztem hegedülni, elém tettek egy kottát, lejátszottam. Igen ám, de néhány hónappal később elvittek katonának Ceglédre. Akkor még három éves volt a katonaság. Ott is megtalált a zene. Hangszerünk ugyan nem volt más, mint egy tangóharmonika, de viszont szerveztem egy kórust, húsz-harminc főből állt. Egy évvel később megnyertem a hadseregen belül a szólóének-versenyt, az énekkarral elsők lettünk a „kórus” kategóriában, de a tánccsoportot is én kísértem harmonikán. Orrba-szájba játszottam a Kalinkát [énekli]. Volt ennek a zenészesdinek egy nagy előnye: állandó kilépőm volt és szinte mindig bent voltam a Honvéd Tiszti-klubban Cegléden, ahol volt egy igazi zongora. Akkor kerültem ezzel hangszerrel először kapcsolatba. Valahonnan kezembe került egy Trubadúr-kotta is.

   - Addig Te operával találkoztál egyáltalán?

   - Nem, egyáltalán nem. De a rádióban a „Szív küldi szívnek” műsorban Simándy József állandóan ezt énekelte: „Szívemet ontom érted…” [ezt is énekli, otthon amikor zongora mellett leellenőriztem a hangfelvételt, meglepődve konstatáltam, hogy eredeti tenorfekvésben]. Mondtam is magamnak, hogy ezt meg kell tanulni. Bejártam a Tiszti-Klubba és gyakoroltam. Megtanultuk a fiúkkal a Cigánykórust is, nyomták torokszakadtukból. „Tizedes, jöjjön a Trabadur!”

Gyimesi Kálmán és Gregor József
Gyimesi Kálmán és Gregor József a Figaro házasságában

   - Tulajdonképpen a zenei tanulásod folyamatos és összefüggő önképzés volt.

   - Nagyon sokat segített nekem a harmónia rendszer megismerése, az 1-4-5-1 felismerése, a zárlatok és az álzárlatok működése. Azt sem tudtam, hogy ezt összhangzattannak hívják. Rájöttem a zongora mellett, hogyan épülnek fel az akkordok. Amikor leszereltem katonaságtól, mehettem vissza a Pamutiparhoz, mert ott volt a munkakönyvem. Lótrágyát sepertem főállásban a gyárudvaron (lovak húzták a bálákat akkoriban, nem villanytargonca), mert a zenekar addigra megszűnt. De végre elkezdtem énekelni tanulni.

   - Na, erről egy kicsit részletesebben, hogyan kezdődött?

   - Volt egy unokatestvérem, aki valahonnan ismerte Lendvay Andort és elvitt hozzá, merthogy „olyan jó a hangom”. Lendvay tanár úr a Zeneakadémián tanított, az Operaház tagja volt. Meghallgatott. „Jöjjön énekelni hozzám Gyimesikém” [utánozza], mondta. Én akkor a Pamutiparban kerestem 800 forintot havonta, abból négyszázat odaadtam a tanár úrnak és hetente háromszor jártam hozzá. Még mindig olcsó volt. Majd jött az áldott 1956. Mint udvari munkást, beválasztottak a Pamutipar munkástanácsába. Volt fegyverem is. 1957 áprilisában mondták a jó barátok, hogy tűnjek el, mert baj lesz. Kiléptem, állásváltoztatás címén, s a Zeneakadémián éppen felvételit hirdettek. Elmentem, s minden rendben is ment. „Csak egy hiba van”, mondta Forrai Miklós, a tanszékvezető „maga idős”. Már huszonöt is voltam. De végül felvettek fél év próbaidőre. És a négy év előkészítőt egy év alatt, a három éves akadémiai osztályt két év alatt, az operai két évet két év alatt végeztem, így öt év után diplomázhattam. Mindvégig Lendvay tanár úr keze alatt tanultam. Mutatok valamit… [megkeresi a polcon]

- Lendvay Andor könyve. Egyáltalán írt könyvet? „Nagytehetségű tanítványomnak atyai szeretettel és útmutatással”. A főiskola közben kijutottál Olaszországba, ez hogy történhetett?

   - Forrai Tanár Úr minden jelentősebb művészt meghívott hozzánk. 1960-ban Tito Schipa fél éves mesterkurzust tartott az ének tanszakon és nagyon megkedvelt. A szerepgyakorlat vizsgámon A sevillai fináléjában beállt a tercettbe énekelni. Amikor elment, egyszer csak kaptam egy meghívót Sienába, Gina Cignához. Kimegyek, fogad egy kedves idősebb hölgy, aki többet tudott magyarul, mint én olaszul, persze mert egy időben sokat járt ide hozzánk. A maga korának a Callasa volt, ha lehet így fogalmazni, nagyon nagy név volt. Csinos nő volt, állítólag a Duce is szerelmes volt belé. Egy évet voltam ott, egy csomó olasz szerepet tanultam, s a nyelvet is, napi harminc szó volt a penzum. De visszajöttem, akkor jött az utolsó évem a Zeneakadémián.

   - Diplomáztál és nézhettél énekesi állás után…

   - A vége felé nagyon érdeklődtek utánunk. Jött egyszer egy külföldi menedzser, Kölnbe akart volna kivinni. A Figaro belépőjét énekeltem, a Rosina-kettőst Geszty Sylviával (hej, de csinos lány volt! [ha ezt a hangsúlyt kottázni lehetne]) és a Cortiggiani-t a Rigolettóból. Tetszettem neki, mert szerződést ajánlott.

   - Mikor volt ez?

   - 1961/62-ben lehetett. Bejelentkeztem Aczél Györgyhöz, hogy engedjen ki. Nem akarok disszidálni, nem hagyom itt a szüleimet, csak hadd próbáljam ki magamat. „Mit képzel maga? Ezért tanítatta ki magát a magyar munkásosztály?” [utánozza] „De hát még állásom sincs.” „Menjen be a balettművészeti főiskolára, keresse meg Vaszy Viktort!” Én addig nem is ismertem őt. Aczél megígérte, hogy két év után visszahoznak Budapestre, mert ott van rám még szükség. Még nem telt le a két év eszerint…

   - És mit mondott Vaszy?

   - Kiderült, hogy ő szólt Aczélnak, hogy szüksége van rám Szegeden. Nagy konspirátor volt, de akkor még nem tudtam.

   - Amíg a Zeneakadémiát végezted, csak a szerepgyakorlatokon léptél fel, önálló szerepléseid nem voltak, Szegeden debütáltál és beugrással, igaz?

   - Igen, A szicíliai vecsernye Monforte szerepében, óriási előadás volt.

   - Hogy nem buktál bele? Nem pályakezdőnek való szerep.

   - Misztifikálom biztos, de a Szűzanya segítségével és persze nagyon jól felkészített Lendvay tanár úr. Ezt máig állítom, nyolcvanéves elmúltam, de odaéneklek egy gé-t bármikor, ha kell. És persze Vaszy Igazgató Úr ideje alatt megvolt a kellő kor távolság (tempus temporis), a kapcsolatunk szinte az édesapa gondoskodására alapult. Azt mondta, tegezhetjük, de nem tudtuk. Nála az volt a nagy csoda titka, hogy a társulatnak megfelelően keresett darabokat. Ensemble-színházban gondolkodott, nem feltétlenül kimagasló tehetségekre épített, de nagy sok zeneiséggel dolgozott. Tizenhat modern operát énekeltem a keze alatt. [szinte kiabálja] Einem: Danton halála, Egk: Peer Gynt, Hindemith: Mathis, a festő, csak a címszerepeket mondom. Ezeket sehol máshol nem játszották az országban. De igaza volt a Bajor Gizinek: „ha lejössz a színpadról, elfelejtenek…” Ma ezt alig tudja már valaki.

   - Amikor idejöttél, megmentettél egy előadást, de mikor jöttél rá, hogy Vaszy már épít Rád? Találtam egy olyan kimutatást, hogy összesen 136 szerepet játszottál, amelyek között van néhány próza és musical, de a nagyon nagy többsége opera.

   - Behívott a szobájába nem sokkal A szicíliai vecsernye után. Én akkor még Pestről jártam le. „Kisfiam, én most, mint az apja beszélek magával. Ha maga Pesten lakik és Szegeden lép fel, akkor Pesten nem tudják, mit csinál, de Szegeden sem nagyon tudják és élete egyharmadát vonaton tölti. Le kell költöznie, szerzünk lakást, hogy mindig kéznél legyen. Jövőre Dantont fog énekelni.” Szüleimmel megbeszéltem, apám is azt mondta: „ahol a megélhetés, ott kell lakni.” Ő is ezt csinálta egyébként. És 18.900,- Ft-ért vettünk egy lakást Új-Szegeden, édesapám adta a pénzt és soha nem kérte vissza.

Gyimesi Kálmán    - És beindult a verkli, jött egyik szerep a másik után.

   - Nagyon sokat dolgoztam. Délelőtt színpadi próbák vagy zenekari próbák, este meg Vaszy Igazgató Úrral a zongora mellett, ha éppen nem volt előadás. És ez így ment évtizedekig, siker siker hátán. Amikor idekerültem, Szegeden huszonhat magánénekes volt. Szalma Feri és Sinkó Gyuri volt a basszus, Szabady Pista, Horváth Jóska, Sebestyén Sanyi, Littay Gyuszi volt a bariton, melléjük jöttem én, a taknyos. Persze azért volt akkor is konfliktus. Bemutattuk Verdi utolsó operáját. Én arra számítottam, mivel az van a címszerep mellé írva, hogy bariton, hogy én éneklem. De behívatott Vaszy Igazgató Úr: „Kálmánkám, maga még fiatal és sovány…”

   - Gregor meg nem volt az, a természettől fogva…

   - Igen, a korpulencia megvolt nála, bár abban a szerepben gé-k is vannak, de mindegy. Szóval, én a Ford szerepét kaptam. Vaszy azzal vígasztalt, hogy el fogom még énekelni a Falstaffot is. És ilyen a Gondviselés, Horváth Zoli rendezte az előadást és vagy húsz évvel később egyszer fölhívott, hogy Debrecenben ismét megrendezi és rám gondolt, mert „járna nekem”. Így mondta. Hát elénekeltem mégis. Szó volt róla még később, hogy Szegeden is megkapom, de végül ez elmaradt. De ma már nem bánt ez annyira.

   - A híred szerint Te nem vagy egy konfliktuskerülő alkat…

   - Belevághatok a lecsóba? [halkan]

   - Hogyne, azért vagyunk itt…

   - Az utóbbi fél évszázadban nálunk nem neveltek ki igazi színház-centrikus embert a karmesterek közül. Ferencsik Főzeneigazgató Úr még az volt, Karajan is, meg Abbado is. És Vaszy Viktor is. Neki köszönheti például ez a mai Boccanegra is, hogy itt az emberek megtanulták a darabot. Csak velem négy különböző rendezésben ment Szegeden ez az opera. De visszatérve a lecsóra: nem jó, ha egy fiatal vezető nem látja a fától az erdőt. [mond neveket is] Ma pedig sajnos ez az általános trend. Ha valami nem megy, akkor előveszik a rendezést. Tegnapelőtt a La Fenicéből közvetítették a Traviatát. Itt ugyanez volt. A Traviatában nem az a lényeg, hogy milyen a színpad, hanem hogy belülről milyen. A firenzei előadásban egy csúnya kis nő énekelte Violettát. Mégis meghalok érte, elsiratom. Százhússzor énekeltem az öreg Germont-t.

   - Meg lehet úszni ezt a pályát konfliktus nélkül?

   - Én már húsz, sőt huszonegy éve nyugdíjas vagyok. Az akkori igazgató, amikor idejött, egyből velem kezdte a leépítést. Persze neki a múltjából fakadóan elsősorban ideológiai problémái voltak velem, de ezt nem merte kimondani. [indulatosan] Majd jött egy másik igazgató, az ő nevét azért kimondhatjuk, Korognay Károly és fölhívott, hogy a Kubanek Tóbiás szerepét a Csókos asszonyból nem játszanám-e el. Ugyan prózai szerep, de vállaltam, majd amikor egy színházi fesztiválon elhoztam a legjobb mellékszereplő díját, szépen visszaszokott rám, a nyugdíjasra. Megünnepeltük a pályám jubileumait, 30., a 35., a 40. évest és a 45-et is… [hosszú szünet] Az 50-et nem. Nem én nem akartam. Van a vezetőségben egykori osztálytárs is, ő sem gondolt rám.

   - A zongorád ki van nyitva és ott áll egy kotta is a kottatartón. Mi az?

   - A trubadúr. Tanítom az egyik tanítványomnak a Ferrandót. Jó nehéz szólam, megfelelő anyag a tanuláshoz. Húsz éve tanítok, többnyire ingyen.

   - Megpróbáltam kigyűjteni, hány Verdi-főszerepet énekeltél…

   - Tizenhatot…

   - …igen ám, de a pályád kezdetén énekeltél kisebb feladatokat is, voltál Marullo is…

   - Van olyan opera, ahol három szerepet is énekeltem. A Bánk bánban például voltam Petúr, Tiborc és Biberach is. A II. Endre kimaradt. A Falstaffban a címszerepet és Fordot, A Végzetben Melitonét és Carlost is. A varázsfuvolában még szaltóztam is Papageno szerepében. Pesten is jó párszor énekeltem, még Simándy volt Tamino és az öreg Székely meg Sarastro.

   - Verdi állt legközelebb Hozzád?

   - Igen.

   - Volt, ami kimaradt?

   - A Luisa Millerből az öreg Millert és a Mesterdalnokokból Beckmessert [elkezdi a szerenádot, persze ez is hangnemben van] nagyon szerettem volna.

   - Mikor énekeltél utoljára közönségnek?

   - Színpadon a 45. jubileumomon, a Rigolettót énekeltem elejétől végig. És a végén bebé-vel, merthogy desz-mollban van. Százötven Rigolettót énekeltem.

   - A legelsőt 65’-ben, az utolsót eszerint 2007-ben. 42 év, szerinted volt még valaki, aki ezt utánad csinálta?

   - [széttárja kezét] Nem tudom, ezek csak számok. Jézus mielőtt elment a Földről azt mondta: új parancsot adok nektek, szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek benneteket… [erre is koccintunk, zárásképpen elénekli még nekem a Ford-monológot is]

Gyimesi Kálmán próbán






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.