Konform (Jobb-rosszabb hanglemezek a Verdi-év margóján)

Ha csak felsorolásszerűen lajstromba venném azoknak a kép- és/vagy hanghordozó kiadványoknak a magabiztosan duzzadó halmazát, melyek az idei Verdi-emlékév örve alatt születtek, s kerültek a boltok polcaira, a tényleges cikknek már nem is maradna hely. Így csak a fontosabbaknak szorítok teret emitt, háromról pedig alant bővebben is megemlékezem. A legambiciózusabb, a bicentenáriumnak szentelt vállalkozás alighanem C-major kiadóé: ők nemes egyszerűséggel a Mester valamennyi operáját kiadták idén DVD-n és Blu-ray-en. Ezen kívül a Requiemből (többek között) Daniel Barenboim és Gustavo Dudamel készített világsztárokban gazdag, reprezentatív újabb verziót, de kizárólag Verdinek szentelt szólólemezzel jelentkezett például Anna Nyetrebko, Piotr Beczala és Placido Domingo is – hogy csak a legszűkebb élvonalat említsem.

Mielőtt azonban magunk mögött hagynánk, s a megjelent aktualitások bőségében megmerítkezve nyugtáznánk a Verdi-év ezernyi hasznos és tanulságos produktumát, az alábbiakban három „frontline” kiadványról szeretnék néhány keresetlen szót ejteni.

Verdi: Simon Boccanegra Thomas Hampson (Simon Boccanegra), Joseph Calleja (Gabriele Adorno), Kristine Opolais (Amelia/Maria), Carlo Colombara (Fiesco), Luca Pisaroni (Paolo) Wiener Symphoniker & Wiener Singakademie, Massimo Zanetti Decca: 4785354

Történt, hogy a közelmúlt jeles baritonistája, Thomas Hampson – gyarló, de el nem ítélhető módon – elirigyelte a fachtárssá vedlett Domingo apó zajos sikereit, melyet pályatársa a Simon Boccanegra címszerepében aratott a Glóbusz legkülönbözőbb szegletein, New Yorkban, Londonban, Milanóban. Hampson Bécsbe hívta össze a maga kompániáját, hogy koncertszerű előadás formájában a közönség elé tárja és lemezre vegye a maga Boccanegra-olvasatát. Nem ragozom: túl kevés, túl későn – ahogy a félművelt amerikai mondja. Letörten veszem tudomásul, Hampson hangja erősen megkopott az idővel: fáradt, fénytelen, színét vesztett. Nyomokban emlékeztet ugyan a ’90-es évek olvadékonyan is magvas baritonjára, de ez minden. Vokálisan egyre érdektelenebb. A dózse szerepében próbálja ugyan kihozni a szólamból a drámai konfliktus és az ehhez társuló zenei invenció adta lehetőségeket, de az eredmény a művész vitathatatlan énekintelligenciája ellenére is csalódást keltő. Ahogyan az egész előadás is az, tudniillik a darab nincs elvezényelve. Áll ugyan kinevezett dirigens (Massimo Zanetti) az unatkozó Bécsi Szimfonikusok élén, s bizonyára rázza, lengeti, himbálja a pálcát, ám ennek nyomát sem érezni a hangfelvételen. Zanetti tűz és lendület híján, minden különösebb mondanivaló nélkül formál, egyedül a finálét tudom ihletettnek nevezni, melyet csakugyan szépen és hatásosan abszolvál. Kristine Opolais (Amelia Grimaldi) sincs könnyű helyzetben, mert terjedelmes nagyáriával kell belépnie, ezért fontos lett volna, ha intenzívebben beénekel, mert a gégéje csak lassan, nehezen adja át magát a kemény munkának: éneklése kezdetben nyers és töredezett, felül visít, a mélységeket csak álmodja. A jelenet végére, a dózséval énekelt kettősre azonban belelendül és egészen kinyílik a hangja, kitárul egy szép és tartalmas középregiszter, jól megfogott magas hangok buknak elő sorban és végül megjönnek a várt mélységek is. De így is mindössze két énekes nyújt feddhetetlen teljesítményt: Joseph Calleja (Gabriele Adorno) és Luca Pisaroni (Paolo Albiani), ők minden tekintetben megfelelnek a korszerű Verdi-éneklés és általában az olasz énekkultúra elvárásainak. A vékonyka kórus azonban észrevehetetlen, a mellékszereplők szintúgy jelentéktelenek, s a főszereplők is nagyrészt az unalomba süppednek, lévén dirigensi koncepcióról nem beszélhetünk. Ennek a Boccanegra-lemeznek így esélye sem lehet a korábbi jeles interpretációk, Molinari-Pradelli, Santini, Abbado vagy Solti produkciói mellett.

Sacred Verdi Verdi: Quattro Pezzi Sacri Donika Mataj (soprano) Ave Maria, for voice & strings or piano Maria Agresta (soprano) Libera me, Domine from ‘Messa per Rossini’ Maria Agresta (soprano) Orchestra e Coro dell’Accademia Nazionale di Santa Cecilia, Antonio Pappano Warner Classics: 9845242

Csapódjunk most a másik véglethez: Sir Antonio Pappano, napjaink egyik legkeresettebb dirigense, már csak azért sem maradhat ki a Verdi-év dús felhozatalából, mert sűrű olasz vér csörgedez az ereiben. (S a vér pedig, mint tudjuk, kötelez.) Meg különben is: bizonyította százszor, hogy nemcsak szereti, de anyanyelvi szinten érti is a talján komponisták muzsikáját. A Négy vallásos darab a Verdi-életmű egyik legkülönösebb szerzeménye, többnyire a nagy operák és a halotti mise árnyékában meghúzódva tengődik, így relatíve kevés felvételt jegyez – még kevesebb jó felvételt. Pappanóé azonban ez utóbbiak kicsiny táborát erősíti, vagyis nemcsak jó, de – megkockáztatom – a legjobb, ami eleddig készült, s mellyel a Warner Classics jelen CD-jét 2013 egyik legszebb, legmaradandóbb mementójává avatja. Pappano hallatlan érzékenységgel, de az érzelgősség szagát is kerülve közelít a műhöz: olyan finom, karcsú és óvatos a felrakás, amilyet csak a legnagyobbaktól hallani, ám sosem csúszik el az oktalan finomkodás, az analitikus pepecselés mezsgyéjére, hanem végig magabiztos, fegyelmezett marad. A zenekar és az énekkar egyaránt ragyogó: kristálytiszta formálás, dús, gazdag színezetű hangzás, eleven dinamika, ugyanakkor makulátlan artikuláció, fennkölt hangvétel jellemzi. Egyesek, meglehet, hűvösnek, személytelennek vagy drámaiatlannak találhatják ezt az előadást, mely Pappano keze alatt cizellált, árnyalt tónusú, intelligensen formált alakot ölt. A Négy vallásos darab (valamint a hozzájuk csatolt Ave Maria és a Rossinit sirató halotti mise Verdi által komponált Libera me tétele) jóllehet meg sem közelítik a Requiem zenei színvonalát, de ilyen gondos, avatott és odaadó megfogalmazásban hallani az újdonság egyszeri örömével képes hatni.

Jonas Kaufmann: The Verdi Album Jonas Kaufmann (tenor) Orchestra dell'Opera di Parma, Coro del Teatro Municipale di Piacenza, Pier Giorgio Morandi Sony: 88765492002

Ambivalens viszonyt táplálok Jonas Kaufmann munkássága iránt. Különösen a Verdi-alakításai késztetnek saját lelki békémmel viaskodnom. Az énekhang maga lebilincselően nagy volumenű és impozáns, ezt leszögezhetjük. Valahol mélyen mintha ott lebegne benne a letűnt korok dalnok-géniuszainak nosztalgiája, de az is lehet, hogy csak a jelenkor kiéheztetett közönsége képzeli oda. Ám csakugyan nehéz a hallgatónak kivonnia magát a hatása alól. (De persze miért kéne?) Az énekkultúra azonban nem ilyen magától értetődő. Kaufmann sokoldalú művész, énekel több Wagner-szerepet, Puccinit, veristákat, sőt még Schubertet is, s persze megvolt már az Oberon Hüonja, a Fidelio Florestanja és a Carmen Don Joséja is. A nemrég megjelent Verdi-album azonban nem egy elmélyült műhelymunka gyümölcse, inkább a kiadóváltás és a Verdi-év sürgető kényszere szülte kapkodás kétes eredménye. A válogatás szempontjai sem egészen világosak: az elmaradhatatlan slágerek (Radames románca, a Trubadúr strettája vagy Az asszony ingatag) mellé még néhány összegereblyézett ária, egy kettős a Don Carlosból, majd két részlet az Otellóból, csak, hogy lássuk, ezt is tudja. Kaufmann helyenként bántóan maníros, szenvelgése inkább irritáló, mintsem illúziókeltő. Eszköztára erősen korlátos: a forték volumene lenyűgöző ugyan, de legtöbbször krétafehérré teszik a hangszínt, a pianókban végig ott lebeg a fojtott indulat, de valahogy nem érzem benne az átélést. Viszont legalább van pianója, így a „Celeste Aida” végén van minek örülni (decrescendo), hogy legalább ott nem bömböl. Szereti a lassú tempókat, de nem mindig tudja kitölteni a megnyert időt, s bizony kicsit több „belcantós” legato is elfért volna azon a gégén, mert helyenként darabos és szaggatott a séma. Mindeközben a La donna e mobile annyira rosszul áll neki, hogy végighallgatni is kín, addig az Otello-részletek – előrevetítve egy későbbi nagy alakítás reményét –, már megragadóak és kihúzzák a lemezt a mélyülni látszó kátyúból.

Eszemben sincs nagyvonalúan summázni, hol tart a Verdi-éneklés 2013-ban, kétszáz évvel a komponista születése után. Megteszik ezt helyettem úgyis az avatottabb tollforgatók. Annyi bizonyos: látott már szebb napokat is. Mert az évfordulós kiadványok között babrálva feltűnő, túlteng bennük a biztonsági játék, a bejáratott, befuttatott, körbeajnározott énekesek rutinszerű szerepeltetése – ha értik, amit dalolnak, ha nem. Se meglepetés, se újszerű megközelítések, csak a jól bevált panelek. A konform, az úzus.