"Wie schön ist doch die Musik" - Richard Strauss: A hallgatag asszony

2013. október 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Richard Strauss: A hallgatag asszony

Íride Martínez: Aminta, az admirális unokaöccsének a felesége
Rúni Brattaberg: Sir Morosus, nyugalmazott admirális
Dietrich Henschel: Schneidebart, a borbély
Bernhard Berchtold: Henry Morosus, az admirális unokaöccse
Temesi Mária: Özvegy Zimmerlein, a házvezetője
Pasztircsák Polina: Isotta, operaénekes
Kálnay Zsófia: Carlotta, operaénekes
Geiger Lajos: Morbin, operaénekes
Szüle Tamás: Vanuzzi, operaénekes
Cser Krisztián: Farfalla, operaénekes

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)

Rendezte: Anger Ferenc
díszlet: Szendrényi Éva
jelmez: Zöldy Z. Gergely

Vezényel: Kocsis Zoltán

Lehet fanyalogni a mondanivaló, vagy az igazi dráma hiányán, esetleg a figurák szimplaságán, de célravezetőbb észrevenni, hogy a Hallgatag asszony nem szokásos zenedráma – aminek az operát egyszerűen még nevezni szokták, de talán nem is klasszikus vígopera.

Viszont sok köze van a az eredeti komédiához, a vérbő, középkori, vásári játékokhoz.

Komédia, de ha úgy tetszik, „csak” komédia. A szereplők csupasz karakterek, önmaguknak sminkelt bábok. A cselekmény és résztvevői némiképp újrafogalmazva és másféle maszkokban, de nagyjából a commedia dell'arte sablonokat jelenítik meg. A rendezésnek ezért nagyszerű ötlete, hogy az álruhát egyetlen rajzolt bajusszal jelzi, tökéletesen elegendő, hiszen maskara volt már az eredeti öltözet is. A csinos Aminta a csinos Timida szerepében sem valóságos személy.

Annál nehezebb az árnyalt játék, de nélkülözhetetlen, mert itt még nagyobbat tud szólni, még nagyobbat „üt”, amikor a gyermeteg játékból kibukkan a morális mondanivaló és a szépség.

Az ilyesmit jól kell csinálni, de még csak nem is jól, mert az kevés lenne. Tökéletesnek kell lenni.

És lőn...

Először is Richard Strauss!

Ha a librettóban Sir Morosus pincében rejtegetett rengeteg aranyáról esik szó, akkor Strauss zenéjében az arany fog csillogni és ragyogni.

Vagy a vendégsereg lármája, vagy az utána nagy nehezen lecsillapodó és nyugovóra térő ház? (Talán a legszebb éjszaka-zene, amit valaha írtak.)

Stílus- és hangulatbravúr mind.

Meglehet, Strauss mindezt gyanúsan könnyen rázza ki az ujjából. Nem vív meg mindenért a múzsával, és nem izzad meg egy remekműért. De hát miféle irigység hánytorgat föl ilyesmit: „persze, könnyű annak, aki ért hozzá”.

Aztán az énekes-szólisták.

Nyoma sincs a két kezet összekulcsoló, szemeket forgató maníroknak. Minden szereplő úgy mozog, a színpadon, hogy a táncosnak is becsületére válna.

Temesi Mária szemmel láthatóan élvezi, ahogy a lábára szorult vödörrel „pöröghet” és úgy hadonászhat az eldugult porszívóval, mintha az maga a Notung lenne...

Schneidebart borbély nagyon fontos szerep, klasszikus figaro. Végig a színen van, szolgálóként is ő tartja kezében a szálakat. Dietrich Henschel kifogástalan alakítást nyújt. Nagyszerű énekes, nagyszerű hangi adottságokkal, de úgy hogy ennek bizonyításához nincs szüksége semmilyen feltűnő, extra mutatványra. Hagyja érvényesülni az igazi hősöket, a szerelmes ifjakat, és Sir Morosust.

Íride Martínez, a Costa Ricai szoprán viszont szolgál elképesztő mutatványokkal is. Fényes, minden idegesítő lebegéstől mentes hang, ezzel együtt komoly vivőerővel. Mindig eszünkbe fog jutni az a gyönyörű, kitartott magas h, amit – tegyük hozzá -, a pódium bal oldalán, a földön hanyatt fekve énekelt.
A Henry Morosust alakító Bernhard Berchtoldot már hallottuk idén a Művészetek Palotájában, még januárban elsején énekelt a Haydn Évszakokban. Hangszíne nem kifejezetten szép, de tisztán intonál és technikailag is kifogástalan. Afféle „egészséges”, terhelhető hang. Jól esik hallani.

Rúni Brattaberg pedig telitalálat. Masszív basszus, és Sir Morosus szerepében igen rokonszenves. Teljesen azonosult a figurával, most, nem sokkal az előadás után, nehéz lenne elképzelnem ugyanezt mással.
Érdekes lenne egyszer meghallgatni – mondjuk Sparafucile, vagy Gurnemanz szerepében. Repertoárja elég terjedelmes, és a legnagyobb operaházak tartják rajta a szemüket. A hírek szerint egy-két éve számít rá a Metropolitan is, ahol Hagen és Ochs báró szerepében ő a „hivatalos tartalék”.

Ha jobban belegondolok, talán ez a tény magyarázza leginkább ennek a Strauss produkciónak a sikerét. A kulcs-figurák egyike sem az a „húzó” név, az világsztár, aki már vagy leszálló ágban jut el hozzánk, vagy pihenőnek, egyféle vidéki hakninak tekinti a budapesti fellépést.

Viszont mindegyikük nagyon-nagyon közel van az abszolút csúcshoz. Lelkesek, sikerre éhesek és nagyon odateszik magukat.

Lehet, hogy ez motiválta Kocsist és a Nemzeti Filharmonikusokat is. Említhetném akár külön-külön is az egyes hangszeres muzsikusokat, a nagyszerű kürtöket, a gyönyörű oboát a végén (wie schön ist doch die Musik...), és mindenkit.

De általában az egész zenekar nagy kedvvel muzsikált. Máskor is profik, de most úgy tűnt, nekik sem munka a rengeteg játszanivaló.

Kocsis néha a fejébe vesz valamit, valamit, ami kívül és túl van a szokásos bérleti repertoáron. Egy Debussy Pelléast, vagy egy befejezendő Schönberget, vagy a felfedezendő Strauss-operákat. Ilyenkor aztán megállíthatatlan és végtelenül meggyőző.

fotó: Kallós Bea