Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Vissza a gyűrűmet! (Janowski Ringje a sokadik újrakiadásban)

2013-03-18 07:52:01 Balázs Miklós

Wagner: Das Rheingold Das Rheingold
Theo Adam (Wotan), Yvonne Minton (Fricka), Siegmund Nimsgern (Alberich), Peter Schreier (Loge), Marita Napier (Freia), Christian Vogel (Mime), Matti Salminen (Fafner), Roland Bracht (Fasolt), Eberhard Büchner (Froh), Karl-Heinz Stryczek (Donner), Ortrun Wenkel (Erda), Lucia Popp (Woglinde), Uta Priew (Wellgunde), Hanna Schwarz (Flosshilde)

Die Walküre
Siegfried Jerusalem (Siegmund), Jessye Norman (Sieglinde), Kurt Moll (Hunding), Jeannine Altmeyer (Brünnhilde), Theo Adam (Wotan), Yvonne Minton (Fricka), Eva-Maria Bundschuh (Gerhilde), Ruth Falcon (Helmwige), Cheryl Studer (Ortlinde), Ortrun Wenkel (Waltraute), Christel Borchers (Siegrune), Kathleen Kuhlmann (Grimgerde), Uta Priew (Roßweiße), Anne Gjevang (Schwertleite)

Siegfried
René Kollo (Siegfried), Peter Schreier (Mime), Theo Adam (Wanderer), Jeannine Altmeyer (Brünnhilde), Siegmund Nimsgern (Alberich), Ortrun Wenkel (Erda), Matti Salminen (Fafner), Norma Sharp (Waldvogel)

Götterdämmerung
Jeannine Altmeyer (Brünnhilde), René Kollo (Siegfried), Matti Salminen (Hagen), Siegmund Nimsgern (Alberich), Hans Günter Nöcker (Gunther), Norma Sharp (Gutrune), Ortrun Wenkel (Waltraute), Lucia Popp (Woglinde), Uta Priew (Wellgunde), Hanna Schwarz (Flosshilde), Anne Gjevang (Erste Norn), Daphne Evangelatos (Zweite Norn), Ruth Falcon (Dritte Norn)

Dresdner Staatskapelle, Staatsopernchor Dresden
Marek Janowski

Sony
14 CD
88725462232

Koromnál fogva sem tartozhatom azok közé, akik számára A Nibelung gyűrűje tetralógia első hazai terjesztésben is hozzáférhető lemezfelvételét csakis a Marek Janowski dirigálta drezdai produkció jelenthette. Jóllehet nemegyszer irigykedve hallgatom idősebb kollégáim beszámolóit, micsoda remek muzsikusoknak tapsolhattak egykoron idehaza Barbirollitól Stokowskiig, mégsem érzem magam oly szörnyen szerencsétlennek, amiért a XX. század ezen és egyéb tündöklő óriásairól nincs személyes élményem – majd a XXI. századiakról lesz és persze többükről már van is. És bizony nem irigylem tőlük azt sem, hogy a ’80-as évek közepén heteket-hónapokat kellett várni, azután napokig reménykedni és hovatovább órákig sorban állni a Deák téri NDK Kultúrcentrumban, hogy ennek a Ringnek Eterna-címkés, kelet-német préselését az emberfia mint sajátját hazavihesse – legalábbis a legendák így mesélik – lemezenként hetven forint ellenértéken. Nálam ez már egészen máshogyan történt: pár kattintás az Amazonon, és négy nappal a kiadvány hivatalos megjelenési dátuma után a UPS-futár már csönget is a csomaggal; s mindezt mintegy negyven angol font ellenében, mert ennyivel terhelték a bankkártyámat az ügyletért.

Így változnak az idők. S bár változnak a művészek is, változik a közönségük is, van, ami állandó: Janowski például most is épp gőzerővel dolgozik egy újabb teljes Ringen Berlinben, miután valamennyi Wagner-operát lemezre vette már a közelmúltban ugyanitt. (Legyen szabad emlékeztetnem a Nyájas Olvasót: az a bravúr, hogy egy karmester mindahány Wagner-zenedrámát teljes egészében fölvegye, mindössze két maestrónak, jelesül Solti Györgynek és Daniel Barenboimnak sikerült, de ha van bennünk némi jóindulat, és a Tannhäuser bécsi élő felvételét is a versenyzők közé soroljuk, akkor még talán Karajannak.) Marek Janowski így a negyedik dirigens a hangreprodukció hozzávetőleg százhúsz éves históriájában, akinek jó sorsa úgy hozza, hogy végbeviheti e nem mindennapi diadalt a fenti nagy elődök nyomdokain.

Ez az 1980 decembere és 1983 áprilisa között tető alá hozott Nibelung gyűrűje-ciklus egykoron a „Keleti Ring” becenevet kapta, lévén ez volt az egyetlen Ring-felvétel, mely a vasfüggöny innenső oldalán született – s nem mellékesen az első a világon, melyet digitális technológiával rögzítettek. Viszonylag későn ugyan, de még épp időben, ráadásul Drezdában, ahol – a keleti viszonyokat figyelembe véve – a leginkább adottak voltak a kondíciók egy ilyen hallatlanul idő- és energiaigényes, grandiózus munka háborítatlan elvégzésére. A VEB Deutsche Schallplatten, vagyis az NDK hanglemezgyára önerőből ritkán volt képes teljes dalművek rögzítésének finanszírozására, így a drezdai operalemezek nagyrészt nyugati cégekkel összefogva, koprodukciókban születtek. Ilyen volt például a pár évvel korábban (1974–76) felvett Rienzi is, mely az EMI és az Eterna közös erőfeszítéseinek egyik legszebb gyümölcseként ért be, s rózsás nemzetközi sikert könyvelhetett el. Továbbá számos olyan munka is e körbe sorolandó, mely a müncheni székhelyű, akkoriban igen tőkeerős és ambiciózus Ariola-Eurodisc lemeztársaság és a kelet-német állami hanglemezgyár együttműködéseként jöhetett létre. A helyszín, a szólisták és a zenekar kiválasztása terén mindkét félnek látszólag minimális kompromisszumokat kellett kötnie csupán: az NDK adta az első vonalban vitorlázó kulturális zászlóshajóját, a Drezdai Staatskapellét (mely sokak szerint a keleti blokk legjobb szimfonikus zenekara volt az idő tájt), továbbá a felvétel helyszínéül szolgáló, ideális akusztikai körülményeket biztosító Lukaskirche lemezstúdiót. S mindezt a nyugaton szokásos árakhoz képest lényegesen olcsóbban, de természetesen „kemény” valuta, vagyis ropogós nyugat-német márka ellenében.
Az énekesek kiválasztásánál megkerülhetetlen szempont volt, hogy az NDK-ban élő, vagy legalább az országhoz erősen kötődő művészekkel is dolgozzanak: Theo Adam (Wotan), René Kollo (Siegfried) és Peter Schreier (Loge, Mime) például főszerepeket kaptak, ám alapvetően egy nemzetközi mezőnyből válogatott énekes gárda verbuválása volt a végső cél: így került a produkcióba az amerikai üstökös, Jessye Norman (Sieglinde) és honfitársa, Jeannine Altmeyer (Brünnhilde), a pályája delén virágzó nyugat-német bariton, Siegmund Nimsgern (Alberich) és a finom modorú ifjú titán, Siegfried Jerusalem (Siegmund), az öblös orgánumú finn, Matti Salminen (Fafner, Hagen) vagy az ausztrál csillag, Yvonne Minton (Fricka).

Azonban alighanem a legnagyobb talány a karmester kiválasztásának mikéntje. Miért pont Janowski? A lengyel karmester az 1970-es években előbb a Freiburgi, később a Dortmundi Operaházat irányította (egyik zenés teátrum sem számít éppen a német operajátszás „Walhallájának”), ráadásul az itt tárgyalt felvételek kezdetekor mindössze negyvenegy esztendős volt. A hat évvel korábbi, fent említett nagyszabású Rienzi-produkció esetében ugyancsak a karmester személyét tartották eleinte a leggyengébb láncszemnek. Heinrich Hollreiser azonban hatvan is elmúlt, mikor belefogott a darab lemezfelvételébe, volt tehát mögötte közel négy évtizednyi operadirigensi-színházi tapasztalat. Ehhez képest a kifejezetten fiatalnak mondható Janowski nem rendelkezett igazán komoly nemzetközi reputációval és rutinnal, jóllehet Weber Euryanthéjából 1974-ben, Richard Strauss A hallgatag asszony című operájából 1976-ban már készített felvételt, a lemeziparban tehát mégsem számított nyeretlen kezdőnek. Azaz relatíve fiatal kora ellenére már valamelyest tapasztalt, ugyanakkor felkészült és megbízható operakarmesternek tartották a szakmában, s a fentieknél fogva kétségkívül volt némi hírneve a keleti és a nyugati oldalon egyaránt. Mindemellett alighanem a döntéshozók fejében is megfordult, hogy az első teljes stúdió-Ringet hajdanán, 1958 és ’64 között az akkor ugyancsak a negyvenes éveiben járó közép-európai mesterre, Solti Györgyre bízta a Decca, s minden kritikai és közönségreflexió szerint profetikus döntést hozott ezzel.

Másfelől azonban már csak azért sem volt könnyű helyzetben a szerepeket leosztó Ariola menedzsmentje, mert a ’70-es évek derekára jószerivel kihaltak az avatott, iskolateremtő Wagner-karmesterek, vagy, akik még éltek (mint Solti, Böhm vagy Karajan), más lemeztársasághoz voltak kötve, s ott készítették el a maguk Wagner-mementóit, többek között a Ringjeiket is. A fáma szerint felmerült Eugen Jochum neve is az Ariola berkeiben, de a karmester romló egészségi állapota miatt a kiadó nem akart kockázatot vállalni a szerződtetésével. (Hozzá kell tenni, hogy ezt megelőzően, éppen Drezdában, Jochum egy komplett Bruckner-szimfóniacikluson dolgozott, melyet 1980 nyarán fejezett be.)

A produkció összképét, de mindenekelőtt az énekesi teljesítményeket szemügyre véve annyi bizonyosan elmondható, hogy a ’70-es évek végére a Wagner-éneklés sok évtizedes kultúrája súlyos hanyatláson ment keresztül. Míg 1965–67-ben Karl Böhm egy minden igényt kielégítő, a korábbiakhoz hasonló színvonalú énekes együttest tudott szerződtetni Bayreuthba, addig az évtized végére, a Pierre Boulez által dirigált, Patrice Chéreau-féle, látványvilágában csakugyan „forradalmi” Ringben már jóval kevesebb a par excellence vagy „adekvát” Wagner-hang. Janowski keze is sok tekintetben meg volt kötve e téren, hiszen meg kellett találnia az ideális egyensúlyt a korosabb, tapasztaltabb énekesek és a feltörekvő, ifjabb nemzedékek képviselői között, valamint ügyelnie kellett a konkurens átfedésekre vagy az esetleges ideológiai súrlódásokra. Nagyrészt elkerülte tehát a korrelációt a korabeli bayreuthi szereposztással, s olyan, a jövő Wagner-játszásában jelentős szerepet betöltő művészeket fedezett föl, mint Salminen vagy Jerusalem – jóllehet ők már Boulez produkciójában is szerepet kaptak –, a „Zöld Dombon” még Sieglindeként és Gutruneként bemutatkozó Altmeyerrel egyetemben. Az átfedések sora – leszámítva néhány mellékszereplőt – mindössze ennyi és nem több Boulez és Janowski szereposztása között. Utóbbi találmánya azonban, hogy visszanyúl a Böhmnél már bevált Adamhoz, Altmeyert Brünnhildeként, Jerusalemet Siegmundként „lépteti elő”, rátalál a ragyogó Normanre és Mollra, továbbá – kézenfekvő választásként – a pályája csúcsán lévő René Kollót bízza meg Siegfried szerepével. Kollóval kapcsolatban fontos adalék, hogy a Carlos Kleiber vezényelte Trisztánt (mely ugyancsak Drezdában készült) éppen akkor fejezi be, amikor a Ringet elkezdi (1982 február–április), így ekkorra Siegmund szólama kivételével minden nagy Wagner-tenorszerepet magáénak mondhatja – beleértve A bolygó hollandi Erikjét és a Rienzi címszerepét is.

Az elmúlt hetekben újra megjelentetett kiadvány Janowski Ringjének immáron a negyedik CD-kiadása; az első kompaktlemezes verzió pechjére akkor került a piacra (1989–91), amikor a Deutsche Grammophon James Levine Ringjét forgalmazta, a Philips Boulezét, az EMI pedig Bernard Haitinkét, így e Janowski-féle drezdai változat kevésbé keltette fel az új hanghordozóra váltó vásárlóközönség érdeklődését. Nyilván a Wagner-évforduló indokolta, hogy két, szövegkönyvet nem tartalmazó „budget box” után egy, a teljes librettókat is magába foglaló, igényes kiállítású kísérőfüzettel, az első LP-kiadást imitáló fakszimile formában lásson újfent napvilágot – persze ennek megfelelő borsos áron. De az „élmény” mégis így teljes: jól megszerkesztett, okos kísérőtanulmánnyal (ami mind a négy bookletben szóról szóra ugyanaz, de apróságokon ne akadjunk fenn), számos remek, a felvételek idején készült eredeti fotóval és vastag kartondobozokba csúsztatott, egyenként csomagolt, az LP megjelenését kopírozó külcsínt viselő CD-kkel.

A hang azonban a régi: a digitális felvételt nem kellett feljavítani, újrakeverni, finomítgatni. A zenekari hangzás kissé matt ugyan, de ez nem pusztán a korszak ízlésének a sajátja, akár a karmesteri koncepciónak is betudható. Janowski ugyanis érezhetően kisebb szerepet szán a wagneri magyarázó-értelmező zenekarnak, mint Solti, Karajan vagy akár Böhm. Nála a hangszeresek inkább a háttérbe húzódnak, kíséretként szolgálnak, s csak akkor erősödnek fel, s kerülnek előtérbe, ha ez a dramaturgia szerint okvetlenül szükséges (pl. Siegfried rajnai útja vagy a Gyászinduló) – e tekintetben Janowski olvasata Boulezéhez vagy Haitinkéhoz áll közelebb. A drezdai zenekar igazán figyelmes és szolgálatkész partnere a szólistáknak, de távolról sem olyan csillogó, virtuóz vagy robusztus, mint a Bécsiek Soltinál vagy a Berliniek Karajannál, sőt, még a Bayreuthiakat sem érik utol. Ez még akkor is igaz, ha a ’70-es években a Bayreuthi Fesztivál Zenekarát jelentős részben éppen a drezdai és a lipcsei zenekarok muzsikusaival töltötték fel, akik egy bajor földön töltött nyáron megkeresték azt a pénzt, amit odahaza egy teljes évad után kaptak.

Az énekesi teljesítmények átfogó analízisére e sorok között nem vállalkoznék, csak néhány nagyobb vonalakban felrajzolt megjegyzést tennék. Theo Adam Wotanja első hallásra egyértelmű és vitathatatlan választás, ám mégis az ő szerepeltetése az egész produkció egyik legkényesebb pontja. Távolról sem hozza azt a nyers, hatalomittas férfierőt, amit Böhm bayreuthi előadásaiban megszokhattunk tőle, sőt, helyenként mintha némi indiszponáltsággal is küzdene. A Rajna kincse negyedik jelenetében, az Alberichhel folytatott párbeszédben – nincs mit szépíteni – Nimsgern egyszerűen „leénekli” őt. Hasonló a helyzet Kollóval is, aki a ’70-es évek elején ragyogó Walther von Stolzingként kóstolt bele a Wagner-éneklésbe, azután sorban bekebelezte a többi nagy Wagner-hérosz szólamát is. A hangja keményedett, erősödött, acélosodott ugyan az idővel, de jócskán veszített fényéből, hamvasságából, rugalmasságából; már Tannhäusere is problémás volt az évtized közepén, a Ringgel egy időben készült Trisztánja és Lohengrinje ugyancsak: éneklése sokszor kellemetlen, reszelős hangszínt hordoz, a magasságokban forszírozott, deklamációja helyenként amuzikálisan töredezett. Jeannine Altmeyer nem tőről metszett Wagner-szoprán, a szükség és a becsvágy tette azzá. A hang szép, de nem eléggé hajlékony, s a volumene is kevés Brünnhilde „Ewig Weibliche” alakjának maradéktalan megjelenítéséhez. S ami még fájóbb, némileg idegenül mozog a német „énekbeszéd”, a wagneri Sprechgesang sajátos világában, intonációja néhol bizonytalan, fölöslegesen kikerekített legatókkal és más, bel cantóból kölcsönzött stílusidegen trükkökkel próbálkozik, de a nagy ívű hangi szerepformáláshoz nem érett meg nála a kellő hanganyag. Norman és Jerusalem kevésbé problémásak: friss, fiatalos, energikus hangok, hallhatóan nem igazán béklyózza őket a nagy elődök testamentumának mázsás súlya, éneklésük fesztelenségükkel, precizitásukkal, választékosságukkal hat. Alberichként és Mimeként Nimsgern és Schreier viszont talán a legjobbak, melyet lemezen hallani lehet, s hozzájuk csatlakozik a Hundingként remeklő dörgő basszus, Kurt Moll, valamint fachtársa, a hangfenomén Matti Salminen is.

Annak eldöntését, hogy puszta véletlen-e, a fátum pimasz fricskája vagy jellemző ómen, hogy e „keleti” Ringben a leggonoszabb, negatív mellékszereplők excellálnak, s a világmegváltó hősök és folttalan hősnők maradnak adósak a kiemelkedő teljesítménnyel – azt hiszem, legjobb, ha ezt a hallgató józan belátására bízom. Ami a lényeg: Janowski Ringje végre újra felkerül méltó helyére, a lemezes polcra, a jeles elődök mellé.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.