Muzsikus felsőfokon – egy felejthetetlen rádiós emlékére
Szirányi János, 2013-01-22
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=6496
 

A hír lélekbe maró, a vesztesség pótolhatatlan: meghalt Varga Ferenc, a közrádió utóbbi fél évszázadának meghatározó jelentőségű, mondhatni iskolateremtő zenei szerkesztője.

Varga Ferenc A Zeneakadémián frissen végzett karvezető mintha már diákként is tudatosan erre a sajátos és egyedülálló pályára készült volna: korabeli zenehallgatói kifogásait és műsorszerkesztési javaslatait egy összegzőn elemző levélben elküldte a Rádió – számára akkor még ismeretlen – zenei vezetőinek. A válasz talán még őt is meglepte: lépjen be a rádiósok közösségébe, és bizonyítson! Így lett rádiós szerkesztő először 1955-ben, majd néhány szegedi tanári év után, nagyon hasonló indíttatásból, 1966-ban másodszor. De ekkor már a zeneközvetítés és lemezgyűjtés nagymestereként, végérvényesen elkötelezetten. Hivatását élete szinte utolsó napjáig művelte (még nyolcvanharmadik esztendejében is rendszeresen bejárt a zenei műsorkorrektúrákat ellenőrizni), így munkássága teljességgel átfogta a rádiós zene fejlődésének legnagyobb korszakait: az archív lemezműsorok sokaságától az igényes zeneszolgáltatás és zenehallgatás megteremtésének évtizedein át a sztereó, majd digitális rádiózás immár végtelenné vált tobzódásáig.

Jómagam 1970-től lehettem rádiós tanítványa és kollégája, éppen azokban az években, amikor a műszaki fejlődés már lehetővé tette a minőségi műsorszórást, s a Rádió elindíthatta a lényegében komolyzenére épülő sztereó, később Bartók nevét viselő programját. A hatalmassá nőtt műsorszerkezet pedig egyre erőteljesebben megkövetelte a zenei matéria tágasságát is – minden zenei műfajból és minden zenei korszakból, naprakészen, jól válogatva és az egyre bővülő rádiós eszközök segítségével, jól tálalva. Évszázadok zenei különlegességeinek felmutatását éppúgy, mint az új zenei alkotások és sokasodó előadói stílusirányok teljességét.

És bár a rádiózás hőskorától kezdve napjainkig a rádió egyik lelke a „zeneteremtés”, az élő közvetítések megismételhetetlenségének csodája, a műsorszerkesztés alapját mégis a zenei felvételek, a lemezipar végtelenné nőtt termése adja. Nos, a Magyar Rádió hatalmas zenei gyűjteménye, az archívum választékossága, páratlan kincseinek sokasága szinte mind az ő hozzáértéséről, remek zenei ízléséről mesél, arról a rádiós mesterről, akinek szenvedélyes hobbija és rádiós hivatása évtizedeken át egy és ugyanaz volt: a lemezgyűjtés. A klasszikus zenéből mindent, ami megvehető, beszerezhető, megrendelhető, kölcsönözhető, meghallgatható, bemutatható, közkinccsé tehető. Régi recsegőt és új hifit, tán még azt is, amit éppen csak akkor álmodtak lemezre. Szimfonikust és kamarát, nagy előadókat és botrányhős újdondászokat, Furtwänglertől Richterig, vagy éppen Harnoncourttól Glenn Gouldig. Féltő gonddal, egy kiváló muzsikus értő szakszerűségével. S bár Feri mindig roppant igényes ízlésű és szigorú ítész volt, s nem rejtette véka alá zenei elfogultságait sem, műsoraiban soha nem állta útját az újdonságoknak, vagy akár meghökkentő raritásoknak sem. Ajtót nyitott a világra, s ablakot a hallgatóknak. Ami ma a Rádió zenei archívuma, az jórészében tagadhatatlanul maga Varga Feri. Mint ahogy róla mesélnek az általa alapított és tán soha ki nem múló műsorok is: Hangfelvételek felsőfokon, Lemezmúzeum, Művészlemezek, a Rádió Lemezalbuma stb. És a világ zenei újdonságai: akár a sokáig a viták kereszttüzében álló korhű hangszeres előadói stílus hazai megismertetésétől a kortárs zene nagy műveinek rádiós jelenlétéig, vagy éppen a zenekari kultúra legjelentősebb produktumainak felmutatásától a hazai zenei élet új és új kiválóságainak megszólaltatásáig.

Hatalmas zenei tudásánál, mű- és lemezismereténél talán csak szerénysége volt jellemzőbb: soha nem állt kollégái elé, ismereteit és műsorait féltékenység nélkül adta át fiatal pályatársainak, nem törekedett vezetői posztokra, sőt még az anno amolyan szakmai kiváltságot és jelentős nyilvánosságot jelentő műsorvezetői „sztárolást” is elutasította – miközben kiderült, hogy éppen tanári és zeneközvetítői talentuma révén, a Filharmónia hangversenyein országszerte az egyik legkeresettebb és elismertebb zenei műsorközlővé vált.

Utolsó, fájdalom, ritkuló találkozásaink is mind zenéről szóltak, fiatalokat megszégyenítő rajongással tudta kérdezni: hallottam-e, megvan-e már, olvastam-e, mit szólok hozzá? Legújabban Gustavo Dudamelről, a Richter-élményeket idéző Szokolovról, vagy éppen Koroljov kivételes Bach-játékáról.
Talán hihetjük, hogy Feri mindezeket valahol az égi tájakon is mindörökké hallani fogja…


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.