Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

Születésnapi beszélgetés Kállay Gáborral

2013-01-04 09:00:00 - szike -

Kállay Gábor    – Barátaid, zenésztársaid, tanítványaid sokoldalúságodat és charme-osságodat szokták kiemelni. Azok a zenekedvelők, akik személyesen nem ismernek, annyit bizonyosan tudnak rólad, hogy énekelsz, hogy blockflöte-művésztanár vagy, valamint, hogy Czidra László halála óta vezeted a Camerata Hungarica Együttest. Egy banális kérdés: hogyan kerültél zenei pályára?

   – Mindig hangsúlyozom, hogy első generációs muzsikus vagyok. Noha apám zenekedvelő volt, és először tőle tanultam furulyázni, zenész egyáltalán nem volt a családunkban. A zenetanulás azonban természetesen részét képezte neveltetésünknek. Fóton laktunk, Újpestre jártam zeneiskolába, ahol hegedülni tanultam. A művészetek iránti fogékonyságom korán megmutatkozott (festettem, verseket írtam, 7-8 évesen zenét is szereztem), az azonban fel sem vetődött, hogy akár ilyen foglalkozást is választhatnék magamnak. A Könyves Kálmán Gimnáziumba iratkoztam be, de első osztályos koromban beköltöztünk Budapestre, a Ferencvárosba. Érettségiig visszajártam Újpestre, mert nagyon megszerettem a „Könyvest”, de zenei tanulmányaimat ettől kezdve a IX. kerületi zeneiskolában folytattam, ahol Badár Béla, az Operaház legendás brácsaszólam-vezetője lett a hegedűtanárom. Összesen tizenhárom évig tanultam ezen a hangszeren.

   – Végül mégis egészen más szakmát választottál.

   – Akkor úgy gondoltuk, hogy kell egy biztos polgári foglalkozás. A Műegyetemre mentem, erősáramú villamosmérnök szakra. Ott azonban már az első hónapban bekerültem az egyetem zenekarába hegedülni, majd brácsázni. Ma úgy gondolhatnánk, hogy ez egyszerű volt, de egyáltalán nem. Elő kellett játszani, mert akkoriban az együttes zenészeinek a fele zeneakadémista hangszeres volt, a másik fele konzis. Remek társaság jött össze, megismerkedhettem nagyszerű emberekkel és kiváló muzsikusokkal. Többen közülük ma is fontos személyei zenei életünknek. Ezekben az években még inkább kezdett vonzani a zene, nem utolsósorban ennek a fantasztikus közegnek köszönhetően, de lediplomáztam, és két évig frissen szerzett szakmámban dolgoztam az Erőmű és Hálózattervező Vállalatnál.

   – Ez igen változatos előélet, de innen hogyan keveredtél az énekesi pályára?

   – Énekeltem a Haller téri templom kórusában, amelynek vezetője egy ragyogó zenész, kiváló orgonista volt: áldott emlékű Kopeczky Lojzi bácsi. Mellette volt segédkántor Kenessey Laci barátom, aki Szterszky Adriennél tanult énekelni, lévén ez elengedhetetlen dolog ahhoz, hogy valaki a Zeneakadémia karvezetés szakára jelentkezhessen. Mikor Laci felvételt nyert az Akadémiára, Adrienn megkérte őt, hogy hozzon egy új növendéket maga helyett. Így kerültem én hozzá egy olyan periódusban, amikor nála tanult hangképzést az egész Kaláka együttes. Később, mikor már ismertebb énekes voltam, gyakran megfordultam a Lutherániában is, még Weltler Jenő bácsi idejében. Nagyon kedves emlékként őrzök egy János-passió előadást, amelyben én énekeltem az evangélistát, Gryllus Vili pedig a basszus áriákat. A Műegyetem elvégzése után, 1978-ban felvettek a Zeneakadémiára magánének szakra, Simándy József osztályába. Nagyszerű énekes és kiváló ember kezei alá kerültem. Felfigyelt rám Mikó András, az Operaház rettegett főrendezője, aki az akadémián az operaszakot vezette, és kapacitált, hogy vegyek részt az operatanszakosok vizsgaelőadásain. Ez megtisztelő volt, és szívesen is csináltam, így aztán elvégeztem az operaénekesi stúdiumot is, aminek következtében hét évig jártam a Zeneakadémiára. A sors iróniája, hogy operaénekes hallgatóként kerültem Keönch Boldizsárhoz, akitől az oratóriuméneklés terén tanulhattam igen sokat.

   – Öt év Műegyetem, hét év Zeneakadémia. De közben már játszottál a Camerata Hungaricában, Czidra László együttesében. Hogyan lettél furulyás?

   – Mint említettem, édesapámtól vettem az első furulyaórát, ötéves koromban. Az akkori furulyám bakelitből készült. Több mint egy évtizeddel később hozott a bátyám Nyugat-Európából egy jó minőségű alt furulyát, ugyanis ekkor már kitüntetett figyelemmel hallgattam a rádióban minden olyan muzsikát, amelyben felcsendült a blockflöte. Miközben énekesként jártam a Zeneakadémiára, az első perctől látogattam Czidra László óráit is. Már 1978 novemberében meghívott az együttesébe, és december 2-án már teltházas koncerten szerepelhettem velük a Zeneakadémia nagytermében. Ezt a lehetőséget nagyrészt annak köszönhettem, hogy énekeltem, furulyáztam, és ha kellett, vonós hangszert is meg tudtam szólaltatni. Emlékszem, hogy a koncert előtt rettenetesen izgultam.

   – 1981-ben megalakult a Mandel Quartet, és ha jól tudom, harminc éve változatlan a felállás.

   – Igen, ez valóban nem volt egyszerű, hiszen négy erős egyéniségről van szó, de tényleg ugyanúgy vagyunk együtt: Mandel Róbert, Márta István, Jakobi László és jómagam. Tavaly novemberben ünnepeltük fennállásunk 30. évfordulóját egy szép koncerttel a Festetich Palotában. A nyolcvanas és kilencvenes években ezzel a két együttessel gyakorlatilag az egész világot bejártuk: Japántól Kolumbiáig, Izraeltől Brazíliáig, és persze a legfontosabb európai városokba és az Egyesült Államokba is eljutottunk.

   – Sokáig az Operában voltál főállásban. Hogyan lehetett az ottani szolgálatot teljesíteni egy ilyen utazós életmód mellett?

   – Nehezen. Nem is mindig lehetett. Ezért is kezdeményeztem az ottani szerződésem módosítását. Az utolsó másfél évtizedben már darabra, illetve produkcióra szerződtem. Ilyen formán 2009-ig voltam a társulat tagja. Sikeres produkciókban vehettem részt, szép emlékeket ápolok. Olyan kiváló karmesterekkel léphettem fel, mint Doráti Antal, Lamberto Gardelli, vagy Giuseppe Patane.

   – Ma főállásban tanítasz, furulyát és kamarazenét. Kívülről a tanítványaiddal való viszonyodat figyelve úgy tűnik, az Isten is erre a pályára teremtett. Hogyan kezdődött?

   – Két – közben már felnőtt – lányom van. Mindketten a Bakáts téri zenei általánosba jártak. Amikor még kicsik voltak, nagy divat volt a zsúrozás az osztálytársak körében, és hetente többször is összejártak a gyerekek. Mivel az osztálytársak is tanultak valamilyen hangszeren, amikor mi voltunk a házigazdák, a rendetlenkedés elkerülése érdekében zenekarosdit kezdtem velük játszani. Kati lányom hegedült, Ági csellózott, volt az alkalmi együttesben klarinét, gitár, néha nehezen összeilleszthető hangszerek. Legnagyobb megdöbbenésemre, és persze örömömre, ettől kezdve a gyerekek mindig zenekarozni akartak. Felléptünk több kerületi rendezvényen, egy ilyenen hallotta őket a helyi zeneiskola igazgatója, Szentmáry Kálmán, és felkért, hogy az iskola keretein belül is csináljak valami hasonlót. Nem sokkal ezután a Tóth Aladár Zeneiskolában is kínáltak egy álláshelyet, majd Czidra László halála után megörököltem Laci Weiner konzis állását. Ezzel egyidejűleg a Tóth Aladárt leadtam, az már nem fért volna bele az időmbe.

   – Ha már a lányoknál tartunk: van egy családi együttesetek is, az Excanto…

   – Kisebbik lányomnál, Áginál az első pillanatoktól kezdve lehetett tudni, hogy zenei pályára kerül. Hangszerén, a csellón versenyeket nyert. A Zeneakadémia elvégzése után egy évig Németországban tanult ösztöndíjasként Maria Kliegelnél. Öt éve az USA-ban tartózkodik, májusban fejezi be doktori tanulmányait. Kati zenetudomány szakot végzett, majd, mint az apja, ő is hegedűsből furulyás lett. Másoddiplomáját Szegeden Lőrincz Lászlónál szerezte meg. Az Excantón kívül még három másik együttesnek is aktív tagja. Ő is tanít furulyát, cikkeket, tanulmányokat ír, valamint a Jakobi-koncertek ismertetőit is általában ő fogalmazza. Kézenfekvő volt, hogy alakítsunk egy saját együttest is, ez lett az Excanto. Először Csáki Andrással, a legkiválóbb ifjú gitárossal kezdtünk dolgozni (egykor kamarazene-növendékem volt ő is a Ferencvárosban), de később az ő szólókarrierje nagyon beindult, mi pedig az autentikus régizenei előadásmód felé mozdultunk el, így Andris helyett Győri Istvánnal, a kiváló lantossal dolgozunk

   – A Camerata Hungarica volt az első olyan együttes, amelyik kifejezetten „régizenét” játszott. A hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján azután nálunk is elkezdődött a barokk-, illetve az azt megelőző korszakok zenéjének „autentikus” előadói mozgalma. Ezekkel a hazai együttesekkel bármely minőségedben kerültél-e valamilyen kapcsolatba?

   – Persze, többel is. Már a nyolcvanas években dolgoztam a Capella Savariával, az Affetti Musicalival, Malina János együttesével, később az Aura Musicalae-val, Máté Balázs együttesével is. Koncerteken és lemezfelvételeken egyaránt énekeltem. Mint oratórium-tenor, illetve barokk szólista keresett voltam, szinte valamennyi budapesti templomban énekeltem, ahol kantátát, oratóriumot, vagy passiót adtak elő.

   – Tavaly jelen voltunk a Nádor Teremben szerzői esteden, ahol Németh Pál, egykor a Capella Savaria, most a Savaria Barokk művészeti vezetője volt a karmester. Azt nem mindenki tudja rólad, hogy zeneszerző is vagy.

   – Folyamatosan írok darabokat, és bár végzettségem nincs, de papírom van róla. Főleg a Mandel Quartetben végeztem sok feldolgozói munkát, aminek következtében az Artisjus látókörébe kerültem, jogdíjbevételre is szert tettem hamarosan, és Petrovics Emil aláírásával kaptam egy értesítést arról, hogy az Artisjus komolyzeneszerzői osztályának a tagjává választottak. E téren is igyekeztem továbbképezni magam, sokat köszönhetek Márta Istvánnak, Serei Zsoltnak és Tóth Péternek Nagy segítség volt az is, ha megrendeléseket kaptam. Déri András barátom (az Operaház karmestere, a Pasaréti templom zenei vezetője) rendelt tőlem karácsonyi kantátát, a tavalyi budapesti furulyaversenyre is kértek tőlem darabot.

   – Azon az ominózus szerzői esten Németh Pál úgy fogalmazott, hogy te a muzsikusok azon csoportjába tartozol, akik egy nap huszonnégy órát dolgoznak és csak azt követi az éjszaka… Így, hatvanévesen milyen életformára vágysz?

   – Néha arra gondolok, hogy a legjobb lenne saját szobámból ki sem mozdulni, és csak ott dolgozni. A zongorámon lenne kottapapír, írószerszám és persze egy pohár bor. Én meg csak ott ülnék és komponálnék. Azután persze rájövök, hogy jól van úgy, ahogy van.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.