Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

A trombitálás művészete (Sergei Nakariakov: Widmung)

2012-10-25 09:07:32 - eszbé -

Segei Nakariakov: Widmung Widmung

Sergei Nakariakov – trumpet
Maria Meerovics – piano

PAGANIN, DEBUSSY, KREISLER, ARBAN, POULENC, BARTÓK, ELGAR, BÖHME, GLUCK, BRUCH

Warner / Teldec
256465958-9

Több érdekes, egymással összefüggő kérdést is felvet ez a lemez, és nem is az az érdekes, hogy az ember mit válaszolna rájuk, hanem, hogy ezek a válaszok mennyit változnak a felvételek meghallgatása után.

Az első gondolatkör, hogy vajon meddig lehet bővíteni adott hangszer lehetőségeit, a rajta eljátszható darabok „technikai paramétereit”. Rokon kérdés az átiratoké, van-e létjogosultsága valakinek áttenni egy nem a hangszerére írt művet csak azért(?), mert ő szívesen eljátszaná, a szerzői jog pedig nem áll útjába ennek az óhajnak. Szintén kérdés az akusztikai viszonyok problémaköre, ideértve a műszaki-technikai fejlődést is, amely már ott tart – legalábbis a popszakmában –, hogy valakinek énekszáma lehet egyetlen, a számban előforduló szó eléneklése nélkül.

De haladjunk sorjában!

Nem vitás, hogy Szergej Nakarjakov őstehetség. Saját bevallása szerint mindent zongorista apjától tanult, hozzáértők szerint ez részben meg is látszik rajta: úgy fújni, ahogyan ő tartja a hangszerét, normális esetben nem lehetséges. Neki azonban sikerül, nem is akárhogy. Az igazán döbbenetes nem is az, hogy mindezek dacára valószerűtlenül virtuóz (példának okáért az egy perc alatti repetálások tárgykörében valószínűleg Guinness-rekordot dönthetne, ha akarna – de eszében sincs), hanem az, hogy ez elsőre fel sem tűnik, ez sokkal inkább produkciójának természetes velejárója, mintsem célja. Ebből szinte egyenesen következik, hogy lemezén mindösszesen csak két eredendően trombitára írt szám hallható (két bravúrszám), a többi túlnyomórészt a szerző első szándéka szerint zongorán, illetve hegedűn megszólaltatandó karakterdarab trombitaátirata.

Az első köztük Paganini talán legismertebb capricciója a 24., mely most nagy szekunddal lejjebb, g-mollban szólal meg. Az új hangnem nem tesz jót a darabnak, sokkal fakóbbnak hat így, amiért őszintén kár, mert amúgy a trombita új távlatokat nyithatna a műnek.
Problémásabbnak érzem a La plus que lente átdolgozását. Egyrészt a hangnem itt is zavaróan más, mint a zongoradarabnál, másrészt számomra feloldhatatlan ellentétnek tűnik a pasztellszínekben gazdag impresszionista zene a szólótrombitával. Az általam korábban megismert Debussy-átiratok közül eddig egyedül A kis négerben nem éreztem ezt a feszültséget, a többi esetben – ahogy itt is – úgy vélem, hogy az átirat inkább elvesz, mint hozzáad az eredeti verzióhoz, és ezen most sem Nakarjakov és kísérőjének ihletett előadása, sem a felvétel helyszínéül szolgáló egyik berlini templom igen dús akusztikája nem segít. Sajnos a két Poulenc-dal esetében is azt kell megállapítani, hogy nem sikerült visszaadni a cigarettafüstös éjjeli bár hangulatát.
Ellenben a három Kreisler-mű (Szép rozmaring, Szerelmi bánat, Szerelmi öröm) pazarul szól, mindenképpen létjogosultságuk van – legalábbis e két művész tolmácsolásában. A legkisebb finomságok és kötelező manírok is remekül megszólalnak a trombitás átiratban, öröm hallgatni.

Talán szőrszálhasogatásnak tűnhetett eddig részemről a hangnemek kérdésének állandó felhánytorgatása. Bartók Román népi táncai szolgálnak erre magyarázattal, melyeket a korábbiak fényében meglepő módon az eredeti hangnemben hagyott az átírat készítője, jóllehet ugyanúgy trombitások számára kvázi nem kellemes hangnemekben íródtak. A műsort végigfutva előzetesen leginkább e műre voltam kíváncsi, hogy szólnak Nakarjakov hangszerén, mert nem állítható, hogy a trombita közel állna a közép-európai népzenék világához. Elsőre bár nem rosszul, de tényleg idegenül csengenek ezek a melódiák így, többször is meghallgatván őket azonban egyre kevésbé. Igazán csak az ötödik tánc szól egy kicsit esetlenül a sok előke miatt, de ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy nem elveszett az ötlet.

Elgar Szerelmi üdvözlete és még inkább Gluck Melódiája valószínűleg talán már az összes létező dallamhangszeren megszólalt, így itteni felbukkanásuk nem revelációértékű, de feltétlenül a kellemes hallgatnivalók táborát gyarapítják.

Itt tegyünk egy kis kitérőt. A két Poulenc-dal, valamint az Elgar-mű és a műsort záró Bruch-alkotás nem trombitán, hanem szárnykürtön hangzik fel. Ez a hangszer külsőre megtévesztésig hasonlít a trombitára, ám hangja mattabb, és ami a fő eltérés: az alsó regiszterei szebben szólnak, illetve négybillentyűs hangszer esetén (mint most is) mélyebbre is tud menni, több hang van rajta lefelé. Ezek a különbségek azt eredményezik, hogy szárnykürttel intimebb hangulatot lehet teremteni. Ez a Kol Nidrei-ben annyira sikerült, hogy Bruch zenéje így valóban imádságnak hat, míg az eredeti hegedű-verzióban inkább vallási tárgyú hegedűdarabnak.

Egy gondolatot kell még ejteni az akusztikáról. Nem tudom eldönteni, hogy a helyenként valószerűtlenül dús hangzás mennyiben köszönhető a felvétel helyszínéül szolgáló templom hangzásviszonyainak, és mennyiben a hangmérnöknek, de a végeredményről azt lehet elmondani, hogy a kevesebb több lett volna.

Mégis, a felsorolt apró negatívumok ellenére (melyek arányaikhoz és jelentőségükhöz mérten túl nagy súlyt kaptak e beszámolóban) a lemez feltétlenül meghallgatásra érdemes, és elsősorban azoknak ajánlható, akik vagy nem szeretik a trombitát, mint hangszert, vagy a Mahler-szimfóniákban, esetleg John Williams filmzenéiben felbukkanó oldalát ismerik. Ígérem, új világ fog tárulni fülük elé!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.