Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Verdi – magán túllépve (Otello 1955-ből)

2012-10-12 12:47:43 Operatikus

Otello 1955-ből Carlos Guichandut, Giuseppe Taddei, Angelo Mercuriali, Tommaso Soley, Cesy Broggini, Rina Corsi
Orchestra and Chorus di Torino della RAI
Franco Capuana

Warner
2564661438

Sokféleképpen el lehet énekelni egy Verdi-operát. Az életmű jó része hasonló mintát követ. A művek ugyan sokkal kevésbé születtek azonos sablonokból, mint Rossini vagy Donizetti alkotásai, de a megfogalmazásmód, a stílus és a zenei felépítés erősen rokon.
Ebből adódik, hogy létezik előadói Verdi-stílus, amelyet lehet ismerni, többé-kevésbé meg lehet tanulni, és persze bele is lehet születni. Ha valamikor és valahol, hát az 50-es évek Olaszországában ismerték ezt a stílust. Elsősorban ez tette lehetővé, hogy ezekben az években Torinóban egyetlen nap alatt vegyenek föl komplett Verdi-operákat. Rutinos karmesterek, jórészt a szerepeiket már évek óra éneklő énekesek. A RAI felkészült Zenekara és Énekkara.

A tetszetős gondolatmenet azonban éppen az Otellóra (és a Falstaffra) kevésbé igaz. Ebben a két műben ugyanis sokkal kevesebb a régi séma, illetve erősen átalakultak, ezek igénylik a leggondosabb előkészítést, a hosszabb próbát, ezekben sokkal nagyobb a hibázás lehetősége.

Ennek ellenére az Otello 1955-ös felvétele elég pontosra sikerült. A kor egyik legfoglalkoztatottabb olasz karmestere, Franco Capuana magabiztosan, lendületesen irányítja az együttest. (Érdekesség, hogy 1960-ban Nápolyban vezénylés közben halt meg egy Mózes-előadáson. Majdnem, mint Vaszy Viktor, aki a Falstaff próbáján borult a pultra.) Nem készített stúdiófelvételt a műből, ám az a feltételezésem, hosszas előkészítés és sokórás stúdióbeli tisztogatás után sem lenne képes sokkal kifinomultabb muzsikálásra. Persze nem is ez volt a dolga! A korszak (nagyjából a Toscanini utáni éra) hemzseg a felkészült, biztos kezű, közepesen izgalmas olasz dirigensektől. Többre az árokban nem is volt szükség, hisz a színpadon Tebaldik, Callasok, Simionatók, del Monacók, di Stefanók, Corellik, Bastianninik, Gobbik bűvölték el a nagyérdeműt.

Erre a lemezre azonban Capuanának sajnos egyetlen varázslatos énekes sem jutott. A címszereplő, az argentin Carlos M. Guichandut akkor már több nagy olasz házban énekelte a gigantikus címszerepet. Egy Otello esetében nem különösebben meglepő, hogy baritonként kezdte pályáját. 1952-es váltása előtt Buenos Airesben többek között Rigolettót, Luna grófot – és Jagót énekelt. Utóbbit egy különleges alkalommal, amikor a Teatro Colónban Mario Del Monaco debütált a címszerepben! (Erről a produkcióról egyébként van egy gyenge minőségű felvétel.) Guichandut tenorja ezen a felvételen erőteljesen, fényesen szól, a magas hangokkal sincs gondja, az Esultate! és a III. felvonás h-ja is biztosan szól. Ízlésesen énekel, de közben az ember arra vágyik: bárcsak egy kicsit ízléstelen volna! Árnyaltan is formál, csak épp a személyesség és a formátum hiányzik belőle. Tudunk hasonló átmenetről – amint arról már olvashattunk a Momuson Zéta kitűnő írásában –: Ramon Vinay, Toscanini Otellója váltott (vissza) a baritonfachra. Az ilyen ugrálásokat nem nagyon szeretem. Legtöbbször valaki vagy baritonnak szól tenorként is és megfordítva. Jó példa rá Domingo, aki valahogy lelkileg is, tónusban is tenor maradt. Vinay a kivétel: szabálytalan zseni volt, vérbeli hőstenor, majd igazi bozontos drámai bariton. Neki is van egy felvétele, 1962-ben a Bosszúkettőst énekli egy élő előadás részleteként, szintén Del Monacóval. Monaco sem épp fehér hang, de Vinay még mellette is vérbeli bariton. Fantasztikus hangon és drámai erővel szól, s ha nem tudnám, hogy ő az, nagy összegben fogadnék, hogy ez a hang soha nem volt tenor.

A mostani címszereplőéhez hasonló jeleket mutat Cesy Broggini, akinek Desdemonaként a legfőbb erénye, hogy távol áll tőle az érzelgősség. Tehetősebb spinto szoprán, megfelelő stílusismerettel. Amint hallgatom, azon merengek, vajon csak azért nem jut róla eszembe semmi különös, mert életéről és pályájáról sem tudunk semmit, vagy azért, mert nem is érdemes tudni. A legnagyobb név Giuseppe Taddei, róla bezzeg van adat bőven, hosszú élete és pályája során annyi sikert aratott. Mindig nagyon szeretem, ha megszólal a hangja, Falstaffjai példaszerűek, Figarója briliáns, s még 80-on túl is gálánsan volt képes udvarolni Zerlinának egy koncerten Don Giovanniként. Ám legtöbb felvételén, a Toscában, az Ernaniban, a Macbethben, vagy az André Chénier-ben mindig egy pici hiányérzetem volt vele kapcsolatban. Most merem csak megfogalmazni: minden pillanatban képes egy nagy bariton illúzióját kelteni. Gazdag, gyönyörű tónussal szólal meg, a grandiozitás benyomását kelti. Mindezt azonban drámai szerepekben igen ritkán teljesíti csak be. Ebben az előadásban soha. Jago vígoperai karakterei lenyűgözően kelnek életre. Ám démoniságnak nyoma nincs, így aztán a figura fölbillen. Holott lényege épp a kiszámíthatatlan változás, Ha viccel, bármelyik pillanatban gyilkossá válik, kiütközik belőle a kegyetlen, számító alak. Ezért aztán mi nézők – ellentétben Otellóval – már az első felvonás közepétől egy szavát se hisszük, mindig színlelést sejtünk. Taddei mindig nagy várakozást kelt, aztán nem teljesíti be. A hang volumene nem nyűgöz le, durva színe nincs, a magasságokban pedig elvész a színgazdagság. Számomra csak az Aida nevezetes 1951-es mexikóvárosi előadásán alkot nagyszabásút Callas oldalán.

A kisebb és a közepes szerepek alakítóit nem ismertem, de most sem jegyeztem meg egyiküket sem. Jó átlagot hoznak, kiemelkedőt nem produkálnak. Ők is képviselik a tradíciót.

Persze a hagyomány szempontjából az Otello nem illeszkedik a sorba. Megfelelő elénekléséhez a korábbi Verdi-stílus ismerete elengedhetetlen, ám nem elég, hisz az Otello túl is lép ezeken, különösen a két férfiszólam. Rövidebb dallamokból építkezik, merészebben keveri a könnyed és a drámai hangvételt, harmóniái meghökkentőek. Ehhez kell az alaposabb felkészülés, a kidolgozás, ehhez kevés a rutin.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.