Bejelentkezés Regisztráció

Egyéb

Latin negyedek (Mezítlábas Zenészek: Paris–Rio–Buenos Aires ¡De Budapest!)

2012-05-28 09:00:00 SzJ

Mezítlábas zenészek Paris–Rio–Buenos Aires ¡De Budapest! – Zenei utazás

Mezítlábas Zenészek
(Bodrogi Éva – ének, Koltai Katalin – gitár, Bartek Zsolt – klarinét)

Gryllus Kiadó
GCD 119

*

Már azt elmesélni sem egyszerű, mit is hallunk a lemezen.
Villa-Lobos, Piazzolla és Satie művei adják az anyag gerincét, a címből tehát három város már meg is van magyarázva. Az apropó, a kiinduló gondolat pedig az, hogy úgy a brazil, mint az argentin komponista a francia fővárosban, az ott pezsgő kulturális életben megmerülve találta meg hangját, alakította ki stílusát, s ahogy az ottani közeg hatott rájuk, nyilván úgy inspirálták ők is a helyi művészeti áramlatok képviselőit – s most, évtizedek távlatából a Mezítlábas Zenészeket.

Az összművészeti produkciókban gondolkodó formáció azonban nem állt meg a gitárra, klarinétra és énekhangra készült átiratoknál, sem a három városnál, s a zenei-kultúrtörténeti utazást újabb állomásokkal bővítették, földrajzi és művészi értelemben egyaránt. Legelébb is saját lakóhelyükkel, Budapesttel – egyrészt úgy, hogy például Piazzolla Café 1930 című darabjáról Erdélyi Miklós „A Dunaparton este zene szól” kezdetű slágerére váltanak a trackek sorában, másrészt a zenei anyagok átkötéséhez, vagy épp a melódiák alá a város zajait, járművek hangjait (Bolcsó Bálint hangmontázsait) illesztették. Harmadrészt pedig mindehhez hozzáadták a maguk zenei gondolatait, s egy-egy kompozíciót annak témáján, hangulatán alapuló improvizációval gondoltak tovább.

Hogy még egy csavar legyen a dologban, s a földrajzi tengely újabb kunkorral forduljon vissza magába, leültettek három, Budapesten élő fiatalt: egy Rio de Janeiró-it, egy buenos airesit és egy párizsit, s megkérték őket, beszéljenek itteni élményeikről, benyomásaikról. Így a városi zörej-effektekek s az improvizációk mellett az ő beszédük, mondataik, az emberi hangok bejátszásai dúsítják, teszik személyesebbé a lemez anyagát.

Ami így leírva s olvasva kissé bonyolultnak tűnik, hallgatva egyből átlátható, természetes, érthető. S még ha elsőre szokatlannak hat is a tálalás, azonnal érezhető, hogy nem öncélúan komplikált, sokkal inkább új ajtók nyitását célzó műhelymunkáról van szó.
A szűk órányi hangzóanyagban arányosan keverednek az alkotóelemek, a hang-játékok markáns jelenléttel, ám cseppet sem tolakodóan erősítik a zenét, mely a hangszerelés s a muzsikusok játéka, párbeszéde révén új köntösben mutatja meg nekünk a – ha nem is annyira ismert, de mindenképpen a klasszikus repertoár részévé vált – műveket.

Az utolsó számban összefonódnak a szálak, két már elhangzott anyag találkozik, Piazzolla Libertangójára éneklődik rá a vele harmóniákban és ütemben tökéletesen megegyező Erdélyi-sanzon. S mikor a fokozások után azt várnánk, hogy mindez valamiképp arra fut majd ki, hogy az út, egy igazi út soha nem ér véget, hanem megy, vezet tovább valamerre, váratlanul véget vetnek a zenének, fékez a jármű, és fülünkbe mászik (csapódik) a metró ding-dongja, s a géphang: „Végállomás”.

Persze ez csak geg, de ettől még bőven el lehet játszani vele a hallottak értelmezése során – akkor is, ha akad, aki csak eddig jött. Úgy hiszem, egy ilyen anyag csendben munkálkodik tovább, s talán mindegy is, hogy tetszik-e vagy sem. Nincs parancsba adva, hogy „Le a cipővel!”, de ha valaki a Mezítlábasok lemezének megismerése után ezekkel a darabokkal legközelebb konvencionális környezetben, koncerttermi körülmények között találkozik, azt az előadást óhatatlanul össze fogja vetni az albumon hallható megközelítési móddal.
S akkor, még ha cipőben is, már meg is tett egy újabb lépést.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.