Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Gyerekkoromban soha nem gondoltam arra, hogy énekes leszek” (Tréfás György)

2012-04-28 09:38:01 - zéta -

Tréfás György Nemrégiben ünnepelte 80. születésnapját a Debreceni Csokonai Színház néhány éve nyugdíjba vonult vezető basszistája. Beszélgetésünkben felidéztük a több mint fél évszázados pálya legfőbb állomásait és sikereit.

   – Mi a legelső, énekléssel kapcsolatos élményed?

   – A legelső? Elemi iskolás voltam, ez a mai alsó tagozatnak felel meg. A Városliget sarkán, egy katolikus templom szomszédságában laktunk, ahol volt egy fiúénekkar, a szopránt és az altot is fiúk énekelték. A bátyámat és engem is meghallgattak, s onnantól kezdve mindketten jártunk Werner Alajos (vagy, ahogy mi hívtuk: Lojzi bácsi) énekkarába.

   – Otthonról hoztál valami muzsikusi vénát?

   – Nem nagyon, édesapám katonatiszt volt, édesanyám háztartásbeli. Hatan voltunk testvérek, öt fiú és egy lány. Persze énekeltünk a magunk módján, népdalokat és nótákat este, amikor összejött a család, de komolyabb zenei hatás nem ért bennünket. Még rádiónk is csak később lett. Emlékszem az egyik legelső rádiós élményemre: a Városi Színházból közvetítették a Három a kislányt. De egészen addig mi zenét csak a templomban hallottunk.

   – Werner Alajos legendás egyházzenei vezető volt. Meddig énekeltél a kórusában?

   – A mutálást kivéve gyakorlatilag egészen felnőttkoromig. Lojzi bácsi abban az időben a Zeneakadémián az egyházzenei tanszék vezetője is volt. Nagyon jó barátjának mondhatta Kodály Zoltánt, akit néha elhozott magával. Kodály szolmizáltatott bennünket. Ez nem volt új, hiszen Lojzi bácsitól mi tanultunk kottaolvasást, azzal a később híressé vált Kodály-módszerrel. Elég jól szerepeltem én is, majd be kellett mutatkozni. Mondtam a nevemet. Sok-sok évvel később Debrecenben előadtuk a Budavári Te Deumot, amelyben én énekeltem a basszusszólót. Ott volt Kodály is, bemutattak neki. Amikor meghallotta a nevemet, azt kérdezte: „Maga nem Lojzinál énekelt?”

   – Mikor lett világos, hogy felnőttként is az énekléssel akarsz foglalkozni?

   – Gyerekkoromban soha nem gondoltam arra, hogy énekes leszek, építészmérnök szerettem volna lenni. Érettségi előtt katonának (már az érettségi tablón is katonaruhában voltam), majd Debrecenbe kerültem 1951-ben. Innen mentem 1952 májusában a Honvéd Együtteshez, ahol énekes utánpótlást kerestek. A bátyám addigra már ott volt, s szólt nekem, menjek én is próbát énekelni. Forrai Miklós volt a Honvéd Együttes vezetője, akit a Lojzi bácsitól szintén ismertünk.

   – A Honvéd Együttes nagy iskola volt, akkoriban sok tehetség indult onnan…

Tréfás György    – Az első év az úgynevezett kariskola volt. Ott kaptam az első klasszikus értelembe vett zenei képzésemet. Egy éven keresztül napi nyolc órában tanultuk azt, amit a Zeneakadémia ének tanszakán négy éven át tanítottak. Ráadásul a Zeneakadémia tanárai foglalkoztak velünk, Lendvai Andor volt az énekmesterünk például. A kariskolán olyanokkal voltam együtt, mint Palcsó Sándor, vagy Mészáros Sándor, akik végül az Operaházban futottak be szép karriert. Egy év után jött a Honvéd Kórus.

   – Meddig voltál ott?

   – 1957-ig, de akkor már nem Forrai, hanem Vass Lajos volt (őrnagyi rangban) a Honvéd Énekkar vezetője. Előtte volt a híres-hírhedt kínai turné pont a forradalom idején. Utána szerették volna, ha Moszkvában is fellépünk, de a tagság (a forradalom leverése miatt) nemet mondott. Erre fel akarták oszlatni az együttest. Ráadásul minden hivatásos tisztnek alá kellett írnia egy hűségnyilatkozatot a Szovjetunióhoz, és Vass ezt sem tette meg. Fassang Árpád volt a minisztérium kulturális osztályának vezetője, ő mentette meg az együttest és Vass Lajost is. A Honvéd Együttes átmenetileg Állami Férfikar néven működött, majd később eredeti néven folytathatta a tevékenységét.

   – De ekkor már te nem voltál ott, mert ezután jött Debrecen és a színház.

   – Szólistának jöttem ide, Tóth Jóska barátommal együtt, mindketten basszusként. Viszont csak egy énekesi állás volt, így engem énekes színészi státusszal kínáltak meg. Sokáig játszottam prózai szerepeket is, amit nagyon szerettem. Az első évben tán háromszáz előadásom volt, mindenben benne voltam.

   – Mi volt az első énekes szereped?

   – Az Otellóból a Hírnök szólama, én jelentettem a velencei követeket. Majd jöttek az egyre nagyobb feladatok, hamarosan már Ozmint is énekeltem. Amikor pedig 1961-ben a Fidelio bemutatóján nagy sikerem volt, odajött az akkori igazgató, Szendrő József. „Tréfás, maga mától fogva magánénekes és havi 300 Ft-tal emelem a fizetését.” Onnantól kezdve mindig én voltam az első szereposztásban. Ez ugyan nekem nem jelentett sokat, de a színházi hierarchiában számon tartják, ki az első és ki a második.

   – A színház zenei vezetője akkor még Blum Tamás volt?

   – Ő vett fel annak idején, de később már Rubányi Vilmos volt a zeneigazgató. Az volt a módszere, hogy kiírt magához próbálni, átvette a szerepet a tanulás kezdetén, megmondta, mit hogyan szeretne, és mi azt már úgy tanultuk meg. Nagyon bízott bennem, ami nekem – akinek a tojáshéj még a fenekén volt – nagyon sokat jelentett. A vezetők közül nagyon fontos személyiség volt Vámos Laci, akivel nagyon jó barátságba is keveredtünk, sokáig rendezett itt nálunk. Nagyon nagy tudású művész volt, aki szerette az operatársulatot.

   – Akkoriban minden évben volt három-négy operabemutató Debrecenben.

   – Így van. Mindig volt egy modern mű, és két-három klasszikus, amiből az egyik mindig szinte ismeretlen darab volt. Például modern volt Vaugham Williams operája, A havannai ember Graham Greene regényéből, Menotti műve, az Amélia bálba megy, vagy (a nemrégiben elhunyt) Pongrácz Zoltán operája. A kevésbé ismert klasszikusok közül olyanokban szerepelhettem, mint Verditől a Luisa Miller és az Attila, vagy Erkel operája, a Brankovics György. És mindig volt legalább egy népszerű klasszikus, Varázsfuvola, Carmen, Bánk bán, ilyesmik.

   – A Színházi Intézet kimutatása szerint összesen 159 szerepet játszottál (a prózaiakkal együtt). Melyik szerepet énekelted legtöbbet?

   – A varázsfuvola Sarastróját, ahogy számolom, legalább 35 éven keresztül énekeltem.

   – Nem terveztél elmenni? Budapest, külföld nem vonzott?

Tréfás György    – Külföldre elmentem volna szívesen, de csak keletre mehettem, ugyanis az útlevelemet elvették. Különös történet volt. 1965-ben a Kékszakállúban látott egy belga impresszárió, és leszerződtetett Tibay Kriszta kolléganőmmel együtt három évvel későbbre Antwerpenbe 15 alkalomra, előadásonként 600 dollár fizetésért. Ez nagyon szép gázsi volt, akkoriban egy dollár három nyugatnémet márkát ért. Kiutaztunk, bemutattuk Bartók operáját. Az Antwerpeni Királyi Operaház főzeneigazgatója vezényelt, aki nagyon kért, hogy maradjak ott náluk. Kaptam közben meghívást Kertész Istvántól is, aki a Kölni Operát vezényelte, őt még a Honvéd Együttesből ismertem. Szóval, ott álltam több ajánlattal a zsebemben, amikor lement az első sorozat Kékszakállú, öt vagy hat előadás, és én hazajöttem karácsonyra. Abban az időben, amikor hazajött az ember, le kellett adni az útlevelet. Az ünnepek után, 27-én mentem vissza az Interkoncerthez, ott volt egy külön útlevélosztály a művészek számára. Mondja az ügyintéző, hogy nincs itt az útlevél. És 10 évig nem is lett meg.

   – Hogy neked szerződésed volt, az senkit nem érdekelt?

   – Senkit, a többi előadást végül Szalma Feri énekelte, aki tudta a szerepet Szegedről. Később annyit megtudtam, hogy valaki bejelentette, hogy én disszidálni készülök. Utána sok fellépéssel kínáltak meg, de csak Keletre. Voltam sokat az NDK-ban, énekeltem még a Komische Operben is. Meg Bulgáriában és a Szovjetunióban sokat. Sikerem is volt, de Nyugatra nem mehettem. Hát, ennyi volt az én külföldi pályafutásom.

   – Térjünk vissza a pályakezdés éveihez. Te viszonylag rövid énekesi képzést kaptál. Később azért foglalkozott veled énekmester?

   – Igen, sokáig jártam Révhegyinéhez, Olga nénihez. Az Opera mögött lakott, és mivel sokáig kétlaki életet éltem, gyakran mentem énekórára hozzá. Odajárt Melis Nyuszi is. De jártam Posszert Emíliához is sokáig. És volt egy kiváló énektanár itt Debrecenben, Zádor Endre, sajnos már nincs közöttünk. Én mindenhonnan gyűjtöttem, amit tudtam.

   – Arra akartam kilyukadni, hogy honnan ez a biztos technika, ami ilyen hosszú pályát lehetővé tett? Például 1961-ben énekelted először Roccót, és negyvenegynéhány évvel később még mindig. Ez azért nem mindennapos. Ma egy átlagos énekes maximum 8-10-15 évig énekel egy szerepet.

   – 52 évig voltam aktív tag a színházban, a félévszázados jubileumomon még nagyon nagy áriákat énekeltem egyhuzamban. De a kérdésedre nem tudom a választ. Valószínűleg jó alapokat kaptam Lojzi bácsitól.

   – A tanítás sosem vonzott?

   – A bátyám a mai napig aktívan tanít Németországban, de nekem nincs hozzá türelmem. Az éneklés nagyon felelősségteljes munka. Megpróbáltam, de nem ment. Amikor már „öreg róka” voltam a színházban, gyakran odajöttek a fiatalok, hogy mi a véleményem. „Ha csak általánosságban érdekel, azt mondom: jó, de ha részleteibe belemegyünk, akkor lehet, hogy nem fog minden tetszeni.”

   – Az énekesek pályája nem egyenes ívű, ki korábban, ki később egyfajta pályamódosításra kényszerül. A basszisták talán könnyebb helyzetben vannak, a nagy apaszerepek idősebb korban is jól állnak, főleg, ha van egy markáns szakáll hozzá.

   – Nekem mindig volt szakállam, néha nagyobb, néha rövidebb. Egy szerepben volt gondom, amikor Donizetti Mamáját [Viva la Mamma! – a szerk.] énekeltem.

   – Igen, a női szerep basszushangra, nagy sikered volt benne. Levágattad persze…

   – Én meg akartam menteni, de nem tudtuk a sminkessel megoldani, hát szomorúan levágtuk, de az évad végén jött vissza a szakáll. A Mama az egy fantasztikus szerep volt. Még koloratúrázni is kellett benne.

Tréfás György
Donizetti "Viva la Mamma!"

   – Kimaradt valami fontos?

   – Sok minden. Az Ochs bárót sajnálom, de Debrecenben sosem mutatták be A rózsalovagot, mert „túl sok szerep van benne”.

   – Melyik volt az utolsó előadás?

   – Sosem fogom elfelejteni, az utolsó előadás egy koncertszerű Háry János volt a Kölcseyben. Marci bácsit és a Ferenc császár szólamát énekeltem benne. A császárnak összesen hat taktusa van, de arra külön tapsot kaptam.

   – Mi az a plusz, amitől fél évszázadot le lehet élni főszerepek között ezen a pályán? Mi a titok?

   – Az énekesnek úgy kell élnie, mint egy sportolónak. Vigyázni, vigyázni, vigyázni és edzeni, edzeni, edzeni. Az énekesnek is naponta karban kell tartania magát. Nekem ment ez a fajta fegyelmezett, aszketikus életmód. Nagyon sok lemondást jelent ez a pálya. Ha elutazol valahova, akkor sem tudsz lazítani, nem mehetsz el várost nézni, mert este fellépésed lesz. Szép pálya, de nagyon nehéz. És volt még valami. Negyven éve élek boldog házasságban. Kati, a feleségem olyan harmonikus hátteret biztosított nekem, ami sosem fogok tudni eléggé megköszönni neki. Azt hiszem, szerencsés vagyok.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.