Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Karmesterportrék XLIX. – Hermann Scherchen

2012-04-11 09:00:00 Balázs Miklós

Hermann Scherchen „A zenét nem érteni kell. A zenét hallgatni kell.” Hermann Scherchennek tulajdonítjuk e velős mondást. A német karmester annak ellenére ragaszkodott a muzsika szavakban szinte megragadhatatlan spiritualitásához és élményszerűségéhez, hogy tudatosan felkészülő, alapos betanító hírében állt, aki hosszasan tanulmányozza és alkalmazza például a Beethoven-szimfóniák kéziratos kottáinak eredeti metrumjelzéseit. Pedig, ha valaki, hát ő tudott „önfeledten” élni és alkotni; igazi szikrázó intellektus, de „önjáró” elme volt, aki ismerte a férfilét napos és árnyékos oldalát egyaránt, s ha a munkája szólította, akár a világ végére is elzarándokolt, hogy hirdesse a zene semmihez sem fogható mágiáját. Ötször nősült, feleségei között német színésznőt, kínai zeneszerzőnőt, román matematika-tanárnőt is találni. Az Új Zene, a modern tendenciák tántoríthatatlan bajnoka és védelmezője volt, elkötelezett és elfogulatlan lemezkészítő, repertoárján Bachtól Varèse-ig szerepeltek korszak-meghatározó zeneművek.

Hermann Scherchen 1891 júniusában született Berlinben, szülei egy kávéházat vezettek, és összespóroltak annyi pénz, hogy fiukat taníttatni tudják. Scherchen ennek ellenére nagyrészt autodidaktaként tanult meg hegedülni és brácsázni, majd fiatalon csatlakozott szülővárosának egyik szimfonikus együtteséhez, a Blüthner Zenekarhoz, mint mélyhegedűs, de nemsokára a neves Berlini Filharmonikusok is igénybe vették a szolgálatait ugyanebben a szekcióban (1907–10), ahol olyan mesterekkel találkozhatott, mint Richard Strauss, Nikisch Artúr, vagy Felix Mottl. Oskar Fried pálcája alatt játszhatta Mahler VII. szimfóniáját, mely igen mély nyomot hagyott benne, s még ugyanebben az évben részt vett a Pierrot lunaire (Schönberg) premierjének előkészítésében (1911–12). Ekkoriban kezdett felerősödni olthatatlan vonzalma a formabontó, modernista zenék iránt.

Első karmesteri szereplését 1914-re datáljuk, Mahler V. szimfóniáját dirigálta Berlinben. Még ugyanebben az évben elfogadta a Rigai Szimfonikus Zenekar ajánlatát, s az I. világháború éveit itt, az akkori Oroszországhoz tartozó lett fővárosban töltötte, mint az együttes zeneigazgatója. Ez idő alatt rengeteget dolgozott és tanult Scherchen, iskolában tanított német nyelvet és irodalmat, valamint kiválóan megtanult oroszul, s nem mellesleg közvetlen szemtanúja lehetett az 1917-es októberi forradalomnak.
1918-ban tért vissza Berlinbe, s valósággal belevetette magát a zenei életbe. Scherchen Quartet néven vonósnégyes alapított, gyári munkásokból verbuvált kórust vezetett és megalapította a Neue Musikgesellschaftot (Új Zenei Társaság), majd – 1919-től – egy progresszív muzikológiai folyóiratot indított útjára, Melos néven. Karmesterként a lipcsei Grotrian-Steinweg Zenekarhoz szegődött, majd egy évre rá, 1921-ben Wilhelm Furtwänglert váltotta a Frankfurter Museumsorchester zeneigazgatói posztján a kies Majna-parton. Nem sokkal később a dicső múlttal rendelkező, de akkoriban csekély reputációval bíró svájci együttes, a Musikkollegium Winterthur (akkori nevén: Winterthuri Városi Zenekar) első karmestere lett, ezt a titulust csaknem három évtizeden át, 1950-ig őrizte.

Hermann Scherchen Mint az ISCM (International Society for Contemporary Music) egyik alapítója és oszlopa, 1923-tól rendszeresen részt vett a szervezet rendezvényein, a kortárs zenei fesztiválokon – egyebek mellett Alban Berg mára kultuszművé nemesedett Hegedűversenyét is egy ilyen esemény keretében mutatta be a nagyközönségnek Barcelonában, 1936-ban. Emellett a ’20-as és ’30-as évek fordulóján a königsbergi Kelet-német Rádió Szimfonikus Zenekarának vezetését is ellátta. Ekkorra azonban már Európa-szerte ismert és keresett vendégkarmester lett Scherchen, hívták Bécsbe, Londonba, s a kontinens számos zenei központjára vezényelni.

Az 1933-ban uralomra jutó nemzetiszocialistákkal semmi szín alatt nem volt hajlandó kiegyezni. Meggyőződéses antifasisztaként minden együttműködést visszautasított a totális hatalomra készülő hitleristákkal, és végül önként hagyta el az országot. Svájcba költözött, lényegében itt élte le hátralévő életének legnagyobb részét. Az évtized második felében és a háborús években főleg kisebb svájci együtteseket vezényelt, majd 1944 és ’50 között ellátta a Zürichi Rádiózenekar vezető karmesteri pozícióját, emellett alkalmanként görögországi meghívásoknak is eleget tett.
A háború végével és a német fasizmus bukásával azonban előtte is megnyíltak a lehetőségek – kivált, miután több jeles német-osztrák karmestert is eltiltottak a vezényléstől a nácikkal való tisztázatlan vagy épp nagyon is együttműködő szerepéért. A következetesen baloldali, köztudottan a szocialista eszmékkel rokonszenvező Scherchen hirtelenjében „nagyra nőtt” a szövetségesek vagy a szovjetek által ellenőrzött, „nácitlanított” Európa szemében. A ’40-es évek végétől már a legjobb német zenekarok élén bukkant fel; vezényelte a Berlini Filharmonikusokat, dobogóra lépett a Berlini Állami operában, több ízben dirigálta a lipcsei Gewandhaus Zenekarát, a Lipcsei Rádiózenekart, s még a városi Konzervatórium irányítását is elvállata.

Hermann Scherchen Annak ellenére, hogy számos személyes megrázkódtatás érte akkoriban, Scherchen karrierje az ’50-es évek elejére került igazán sínre. Hosszú távú szerződést kötött az amerikai tulajdonú, független lemeztársasággal, a Westminsterrel, s ettől fogva szinte haláláig dolgozott a kiadónak; lemezfelvételei a cég égisze alatt Bécsben és Londonban készültek. Nem túlzás azt állítani, hogy ezen hanglemezek révén lett világszerte ismert és elismert karmester Scherchen. Ezenközben persze nem szűnt meg a haladó zenei irányzatok képviselőit propagálni: 1959-ben a berlini operában megrendezte a Mózes és Áront, s továbbra is elszánt híve maradt az atonális zenék, a dodekafónia, elsősorban a Második Bécsi Iskola és az olasz modernisták (Nono, Dallapiccola, Malipiero) alkotásesztétikai irányelveinek. Karmesteri mesterkurzusokat tartott Velencében és Darmstadtban, s megalapította az Ars Viva nevű zeneműkiadót, kifejezetten a modern zenék publikálását elősegítendő.

Relatíve későn, hetvenhárom évesen mutatkozott be Amerikában: Philadelphiában és New Yorkban járt 1964-ben (vagyis csupán két évvel a halála előtt), ahol, bár lemezei révén munkásságát viszonylag jól ismerték, az amerikai közönség személyesen csak ekkor szembesülhetett Scherchen személyes karmesteri felfogásával és egyéniségének sajátos vonzerejével.
Gian Francesco Malipiero L’Orfeide című operája volt az utolsó zenemű, melyet elvezényelt. 1966 júniusában, Firenzében tanította be és dirigálta a művet. Pár nappal később hirtelen rosszul lett: szívroham végzett vele.

A ’60-as évek közepén a Westminster kiadó ugyan csődbe ment, de lemezeit szerte Európában és Amerikában gőzerővel terjesztették a kiskereskedelemben. Artur Rodzinski, Hans Knappertsbusch, Clara Haskil, Beverly Sills, Erica Morini, vagy az ifjú Daniel Barenboim neve mellett Hermann Scherchen tartozott a társaság húzónevei közé. Sőt, a német mester talán mindenkinél többet dolgozott a cégnek, elsősorban az akkoriban Sir Thomas Beecham fennhatósága alatt álló Királyi Filharmonikusok és a kiváló Bécsi Filharmonikusok élén.*
Scherchen zenei érdeklődésének „egyetemes” volta, hatékony munkamódszerei, szakmai felkészültsége és a muzsika iránti zsigeri lelkesedése megengedte, hogy Bachtól Schönbergig húzódóan hagyjon maga után felbecsülhetetlen hanglemezeket. Diszkográfiájából kiemelendő híressé vált Bach-kantátasorozata, melyeket avatott énekesekkel (köztük pl. László Magdával, Maureen Forresterrel, Alfred Poellel, Teresa Stich-Randallal) rögzített Bécsben az ’50-es és ’60-as években. A h-moll miséből készített mindkét pompás lemeze (1950 és ’59, mindkettő Bécs) szintúgy mérföldkövek a mű előadás-történetében.
Hermann Scherchen De meg kell emlékeznünk a korban igen népszerű Haydn-ciklusáról is, melyet szintén a Westminster számára készített**. Megkockáztatható, hogy a századközép – Beechamé mellett – talán legjobb Haydn-szimfóniasorozatát hívta életre a Bécsi Szimfonikusok és Filharmonikusok közreműködésével.

Scherchen lemezéletművének további fontos részét képezik mára korszakosnak tekinthető Mahler-felvételei, melyeket az ’50-es évek derekán Londonban és Bécsben, a lábjegyzetben említett zenekarokkal rögzített. A német dirigens már akkor buzgó, mondhatni fanatikus apologétája volt Gustav Mahler zenéjének, mielőtt a Mahler-játszás divatja elérte volna Európát és Észak-Amerikát. Scherchen, aki, mint fentebb utaltam rá, Oskar Fried pálcája alatt tanulta a Mahler-játszás fortélyait, meglehetősen egyéni hangon szólaltatta meg az osztrák szerző nagyszabású szimfóniáit. Az Első (1954, London), a Második (1958, Bécs), az Ötödik (1953, Bécs), és a Hetedik (1953, Bécs) szimfóniák stúdiófelvételei kétségkívül megkerülhetetlen mozzanatai a XX. századi, de a szerző kiterjedt kultuszát megelőző Mahler-játszásnak.

Hermann Scherchen a muzsikálást afféle, az emberiség számára tett szolgálatként fogta fel. Úgy tekintett a zenére, mint régi és új élő, eleven kontinuitására. Excentrikus géniusz, rendíthetetlen filantróp hírében állt, szakmáján belül ugyanakkor valódi kívülálló maradt, aki mindennél jobban szomjazta a szabadságot és a szellemi függetlenséget. Hitvallása, munkássága és pályája szinte megrajzolja a huszadik század első negyedének eszmetörténeti eklektikáját: a felvilágosodás vívmányai iránti töretlen hitet és bizalmat, a romanticizmus vad, költői lelkesedését, a marxizmus hajthatatlan optimizmusát, és persze a modernitás beváltott-beváltatlan ígéreteinek hajszolását. Szenvedélyesen szerette a hangrögzítés technológiai újdonságait – gravesanói otthonában még stúdiót is berendezett –, őszintén hitt a hanglemezek kultúraterjesztő és -generáló erejében.
Hermann Scherchen „Nem vagyok bonyolult ember. Bonyolító ember vagyok.” – nyilatkozta, s talán ez is magyarázza, miért szeretett kevéssé ismert és kevésbé képzett, ám nyitott, az újdonságokra fogékony zenekarokkal dolgozni.

Ez az eredendő nyitottság és befogadókészség, mellyel világnézetét és repertoárját is kialakította, interpretációira is jellemző volt, elég, ha csak Liszt Magyar rapszódiáinak sorozatára gondolok, melyet két ízben is lemezre vett (1954, London és 1959, Bécs), méghozzá nagyszerű eredményt produkálva. Scherchen az effajta „könnyű” muzsikában is épp olyan elfogulatlan odaadással dolgozott, akár a legkomplikáltabb Schönberg-darab esetében.
„A zene, mely mentes minden érzelemtől, esztétikai örömtől vagy spirituális tisztaságtól, egy hivatásos muzsikusnak talán érdekes lehet, de egy áltagos hallgató számára egyáltalán semmi értelme” – vélekedett. Ám szerinte ez az „esztétikai öröm”, vagy a „spirituális tisztaság” nem a spontaneitás, vagy valamiféle ösztönös beleérzés útján ragadható meg, ellenkezőleg, az csakis a tudatosan megformált, alaposan kiérlelt és bepróbált produkció nyomán lesz létrehozható. Eredeti intuíció és tárgyilagos megközelítés elegye, erő és tartás, gyakori extrém tempók, nyersesség a zenekari megszólalásban és magas fokú kifejezőerő – röviden így írható le Scherchen előadásainak felszíni képe. Olvasatainak mélyrétegeiben azonban az emberiesség, a megingathatatlan humánum legfontosabb parancsai szólnak.


* Meg kell jegyezzük, hogy a korabeli lemezborítókon sem a „Royal Philharmonic Orchestra”, sem a „Wiener Philharmoniker” nem szerepelhetett saját nevén a Westminster lemezborítóin. Előbbi Beecham akadékoskodása miatt kényszerült „Philharmonic-Symphony Orchestra of London” néven megjelenni, a bécsiek pedig a Deccával között exkluzív szerződésük okán voltak kénytelenek a „Bécsi Opera Zenekara” nevet használni.

** CD-formátumban elérhető a Deutsche Grammophon gyűjteményes kiadásában: 471 2562 4






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.