Bejelentkezés Regisztráció

Filmek

Domingo 2x, fékezett habzással (Parasztbecsület és Bajazzók a Metből)

2012-02-16 09:03:38 - zéta -

Domingo 2x, fékezett habzással (Parasztbecsület és Bajazzók a Metből) MASCAGNI: Cavalleria Rusticana
LEONCAVALLO: Pagliacci

Plácido Domingo, Tatiana Troyanos, Teresa Stratas, Isola Jones, Sherill Milnes, Vern Shinall, Allan Monk, etc.
The Metropolitan Opera Orchestra & Chorus
James Levine

Sony
88697910089

*

Gyanítom, ez a felvétel Plácido Domingo énekesi nagyságát hivatott hirdetni, így javaslom, próbáljuk meg az eseményeket a tenorista szemszögéből elemezni, aki ezen az 1978. áprilisi estén a két verista alapmű, a Parasztbecsület és a Bajazzók tenorfőszerepét is elénekelte.

Bravúr ez kétségkívül, bár azt korántsem állíthatjuk, hogy egyedülálló mutatvány. Budapesten legutóbb B. Nagy János kísérletezett vele néhányszor, s volt szerencsém a 70-es, 80-as években a hozzánk gyakran bevetődő másodvonalbeli Gaetano Bardinihez is egy estén Turiddu és Canio szerepében (mondjuk, ma azzal a másodvonallal világelső hőstenor lenne, a „Kacagj, bajazzó!”-t ahogy illik, meg is újrázta). Külhonban az idő tájt még Giuseppe Giacomini „duplázott”, mostanság José Cura (s pár éve Badri Maisuradze a Zeneakadémián) díszeleg a kettős szerep ritkaságával, de több jeles tenort kapott már el a hév a fölös magamutogatásra. És még többet nem, de ettől nem lettek kisebbek.

Domingo sem vitte túlzásba ezt a hang-öngyilkosságot, a Metben összesen háromszor követte el. 1966-ban egy koncertszerű előadáson, ez volt a debütálása ráadásul, vélhetően az egyik beugrás, hiszen csak két évvel később vált mindennapossá fellépése az amerikai operafellegvárban. És azután 1978 áprilisában két alkalommal – az elsőről készült felvételt küldte most piacra DVD-n a Sony.

Hogy miért fölös magamutogatás, azt rögvest ki is fejtem. Tapasztalataim szerint e két szerep egyenként oly sokat kivesz a tenorokból, hogy épeszű énekes nem kockáztatja a biztos szimpla sikert egy kétes kimenetelű dupláért. Vagy ha igen, mint esetünkben Domingo, akkor többnyire csak igen óvatosan. És ezzel már bent is vagyunk a sűrűjében. Domingo remek Turiddu és kitűnő Canio volt, sokat is énekelte őket – szólóban. Most viszont a dupla siker érdekében szinte mindvégig beosztással él. Okos énekes, aki tudja, hogy ha idő előtt ellövi a puskaport, akkor nem marad a végére.

Igen ám, de vajon jó-e, ha a tenornak az jár fejében a „Búcsú az anyától” közben, hogy jaj, milyen messze is van még a Bajazzók hanggyilkos fináléja? Nem jó, mert ez a gondolat befészkel az agyba és nem engedi szabadjára az indulatokat. Így a „Búcsú” szép, nemes, korrekt előadásban megy le, mint valami átlagosan decens olasz operaária. A közönség brávóz is rendesen, mert azért értékelik a bravúrt, de a gát nem szakad át.

Nem szakad, mert Domingo nem feszegeti a határokat. Van sok szerep, ahol ez nem is szükséges, de pont Turiddu és Canio nem olyan. Itt ki kell tennie, oda kell dobnia a hősnek a vérző szívét a placcra, mert ez a két opera, s e két szerep erről szól. Triviális? Hát persze, de ha verista operát énekel az ember, akkor ez – persze csak egy bizonyos szint fölött – szinte kötelező.

Azután a végén egy pillanatra fölsejlik Domingo igazi énje, igaz, ehhez egy kis baleset is kellett. Amikor a színjáték vége felé rávetette magát Neddára, beakadt a lába az előtte (általa) ügyetlenül fölrúgott hokedlibe és gyakorlatilag elesett, a helyzet plusz indulatot hozott ki a tenoristából, kihozva őt az addigi passzivitásból. De akkor már majdnem késő volt, még két mondat és „a komédiának vége”.

A visszafogottság pedig ragadós, a máskor nagyszerű Tatiana Troyanos némileg szokatlanul arisztokratikus Santuzzája csak szimplán korrekt, Teresa Stratas (Nedda) is leginkább csak a Tonióval közös duettben szikrázik föl.
Na, igen, Tonio! Mert Sherill Milnes személyében azért van valaki a színpadon, akinek nem kell beosztania, hiszen még Alfiót sem vállalta (Vern Shinall énekli, elég feledhetően). Nála azután bőven füstölhet az indulat, füstölt is, micsoda Prológot énekelt, micsoda asszal a végén! De persze, rég megette a fene, ha egy Toniónak kell elvinnie a sikert egy Parasztbecsület–Bajazzók-előadáson.

A zenei vezetésért felelős James Levine pedig nyilván tudhatta, hogy miért kíséri oly szolgaian tenoristáját, sejthetően tisztában volt a feladat rizikósságával. Ezt igazolja, hogy a köztes jelenetekben (amikor Domingo nem volt színen) szép és igen hatásosan drámai dolgokat művelt a zenekar élén.

A rendezés Franco Zeffirelli 1970-es munkájának fölmelegítése, s az olasz mester volt a díszlet- és jelmeztervező is. Amit kapunk, egyfelől nem kevés, a másik oldalról viszont kellően híg. Zeffirelli hamisítatlan környezetet teremt, ott vagyunk Szicíliában, szinte érezzük is a lágyan sós mediterrán szellőt az arcunkon. Szép és látványos mesekönyv, ez lehetett a koncepció. A drámát a rendező viszont igen kimérten adagolta, vélhetően úgy gondolta, hogy a zene majd megteszi ezt magától. Talán a fentiek után nem igazán sportszerű leírni a tényt, de a 70-es bemutatón a két tenorhőst Franco Corelli és Richard Tucker keltette életre, így a rendező akkor gyaníthatóan nem játszott vabankot. Mindenesetre a mi esténken a dráma csak igen fékezett habzással csordogált, ami pontosan megfelelt a képességeit kissé túlvállaló tenorista alakításának is.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.