Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Symphonia Bucolica (R. Strauss: Daphne / NFZ)

2011-10-10 08:59:54 Flórián Gergely

Daphne 2011. október 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Rost Andrea, Janez Lotric, Julia Merca, Palerdi András, Horváth István, Szalai Ágnes, Kristófi Ágnes (ének)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
A Nemzeti Énekkar Férfikara
Vez.: Kocsis Zoltán

R. STRAUSS: Daphne

*

Aki nem ismeri Richard Strauss operáit, talán jobban jár, ha először meghallgatja őket, és csak ezután veszi kezébe a zeneszerző életrajzát, a róla szóló monográfiákat, kritikákat. Nagyon jó kedvcsináló lehet például Glenn Gould írásait elolvasni a Strauss-operákról, vagy csak egyszerűen meghallgatni a műveket, félretéve bármiféle előítéletet szerzőjükkel kapcsolatban.

A Daphne című opera esztétikai élvezetét például nagyban befolyásolhatja pusztán keletkezési dátumának (1936–37), és az erre az időszakra jellemző történelmi események ismerete, nem beszélve Strauss közismert attitűdjéről az őt körülvevő politikai miliőben. Ma már talán függetleníteni lehet a művet a kortól, amelyben született, és csak hálásak lehetünk Kocsis Zoltánnak és a Nemzeti Filharmonikusoknak hogy egy újabb, Magyarországon ritkán hallható, fontos mű (ismét) bekerülhet a zenei köztudatba.

Az opera cselekményének magva szerelmi háromszög, amelyben Daphné, az önmaga szépségéről mit sem sejtő nimfa visszautasítja gyermekkori játszópajtása, Leukipposz, és – a Venyigesarjadzás ünnepén a pásztorok közt megjelenő – Apollón isten szerelemét. A féltékeny Leukipposz Apollón ellen fordul, aki felfedi isteni kilétét, és nyilával halálosan megsebzi Leukipposzt. A Leukipposz szenvedéseit annak halála pillanatában felismerő Daphné önmagát vádolja barátja haláláért, gyászában örökzöld babérfává változik, így mondva le örökre az élet további örömeiről.

Nem nehéz a wagneri örökséget felfedezni Strauss operájában. Mintha egy kicsit saját Nibelung-világát próbálná megteremteni, talán ez az oka a cselekmény mitologikus környezetbe helyezésének. Azáltal, hogy a színtér egy magasztos ünnep helyszíne, a szereplők pedig mitológiai alakok, önmaguktól jelképekké, személyiségük, cselekedeteik pedig fontossá válnak a külső szemlélő (ez esetben az operalátogató) számára. Így jobban érzékelhető lesz az egyes szerepek közötti rendkívül finom kapcsolatrendszer, és nem válik zavaróvá a tény, hogy a cselekmény, mint Wagnernél is annyiszor, nem a színpadon, hanem a szereplők lelkivilágában zajlik. A zenei idő kezelése, az alakok statikussága is a Wagner-operák párbeszédeinek lassúságát idézi, ugyanakkor az azokra jellemző nagy elhallgatások, a belső történések hosszas zenekari közjátékokkal való megjelenítése nélkül.

Ám Strauss zenéje, drámája mégsem wagneri minden értelemben. A Daphne férfikórusai hangvételükben a Parsifal ünnepi pátoszát idézik, de a termékenységi ünnep, amelyet bejelentenek, nagyon távol áll nagypéntek vallásosságától (még annak wagneri vallásosságától is). Daphné bukása, az életről való önként lemondás, az elmúlásba való visszavonulás gyönyörűen ábrázolt pillanata még ha rokonná is teszi főhősünket Izoldával, a zárójelenetet pedig Izolda szerelmi halálával, az a fajta extázisig korbácsolt szerelem, amely a Trisztánt jellemzi, távol áll a darabtól. Daphné nem viszonozza sem Leukipposz, sem Apollón szerelmét, sokkal öntudatlanabb annál.

A cselekményt sokkal inkább az érzékiség, mint a szerelem hatja át, méghozzá a Strauss-műveket olyannyira jellemző dekadens érzékiség: gondoljunk csak a Rózsalovag nyitójelenetében a Tábornagyné és a Cherubin-szerű figuraként megjelenő Octavian enyelgésére (ahol a színpadon valójában két nő szerelmeskedik), vagy a Salome című operában a fékezhetetlen testi vágy tárgyaként megjelenő Keresztelő Szent János alakjára. Dekadenciának nincs híján a Daphne sem: Daphné, a gyermekien játszadozó nimfa – voltaképpen gyermek(!) – férfiúi vágyat ébreszt Leukipposzban és Apollónban. Már Leukipposz megjelenésekor érezzük a vibrálást, amely férfi és nő, jobban mondva férfi és leány között feszül. Értelmezésünkben ez is az alapja a cselekménynek, amely szerint Daphné nem érti meg az őt körülvevő férfiak iránta érzett vágyát, mert az idegen világától, ismeretlen számára. Még Apollón közeledését is félreérti, csak akkor jön rá saját lénye vonzalmának végzetességére, amikor Apollón nyila halálos sebet ejtett Leukipposzon. Daphné ekkor sem a szerelmet érti meg, hanem önmaga tetteinek következményeitől retten vissza. Felnőtté válik ugyan, de nővé még ekkor sem – ez elől is menekülve kéri Apollónt, hogy változtassa fává.

Rost Andrea Daphné gyermeki és drámai oldalát egyaránt bájjal, érzékenységgel és szenvedéllyel formálta meg. Különösen nehéz lehet a szerep hangi szempontból: Daphné, amikor megismerjük, öntudatlanul játszadozó nimfa, később önmagát feláldozó hősnő, ennek megfelelő zenei mondanivalóval alátámasztva; és mindkét karakternek hitelesnek kell lennie! Rost Andrea hangszínben is megmutatta Daphné többarcúságát: láttuk a gyermeket, aki ér(t)etlenül áll szerelmes játszótársa számára különös viselkedése előtt, a nőt, aki egy pillanatra mintha valóban viszonozná Apollón szerelmét, és felgyulladna benne a szerelem tüze – végül az önfeláldozó drámai hőst, aki lemond az életéről. Talán még az általunk érzékelteknél is több árnyalat, finomság is lehetett Rost Andrea szerepformálásában, mint amit a szerdai koncerten érzékeinkkel felfoghattunk – banális módon az akusztikai körülmények nem kedveztek az ilyen finoman metszett énekszólam minden apró rezzenésének.

Kocsis Zoltán és zenekara, a Nemzeti Filharmonikusok pedig mindent megtett, hogy a nyaktörően nehéz, ezzel egy időben leheletfinomságú hangzást megkövetelő partitúra árnyalatait megjelenítse. Erőfeszítéseik ennek ellenére, pusztán abból adódóan, hogy az énekesek – az előadás koncertszerű jellege miatt – a zenekarral egy akusztikai térben voltak kénytelenek énekelni, ezáltal túlharsogni azt, sokszor hiábavalónak bizonyultak. Ilyen monstre zenekarnak bizony árokban a helye; koncertkörülmények között, akármilyen piano a hangzás, a színeknek a legfinomabb játéka is elnyomja az énekeseket, hősi szimfonikus költeménnyé torzítva az egyébként sokszor, az alcímnek megfelelően bukolikus hangvételű operát.

Kevésbé sínylette meg a fent leírt körülményeket Janez Lotrič alakítása. Ez persze annak is köszönhető, hogy Apollón szerepe sokkal inkább hősies, férfias – ez a karakter láthatóan jól állt a kiváló szlovén tenoristának. Kézzelfogható volt a szerelmi tűz, amellyel Apollón Daphnéhez közelít, Lotrič szinte el is játszotta a szerepet, kifejező gesztikulálás is társult előadásához, mely egyáltalán nem volt zavaró, remekül aláhúzta a művészi átélést.

Nagy örömmel hallottuk a kolozsvári Iulia Mercát a Művészetek Palotája színpadán. Első megszólalásától kezdve különleges pátoszt csempészett a terembe, fiatal kora ellenére, jelmez nélkül is hitelesen alakította Gaiát, Daphné anyját: érett, érzéki nő benyomását keltve, ugyanakkor gyengédséggel fordulva szerepbeli lányához.

Palerdi András Peneiosz-alakítása sem volt híján a méltóságnak, de drámai szempontból talán nem bizonyult egyenrangú partnernek sem Apollónnal, sem Gaiával szemben, a szerep súlyossága még tartogat lehetőségeket. Hasonló érzésünk volt Horváth István Leukipposzával kapcsolatban is: ilyen közegben, a színházi tér, mozgás, a jelmezek és díszletek segítsége nélkül bizonyára nehéz megtalálni a helyes karaktert a darab talán legproblematikusabb szerepében. Nehéz eldönteni, hogyan kellene Leukipposz figurájának ellensúlyoznia az őt körülvevő isteni eredetű személyeket drámai szempontból, mennyi jellemében a jámbor pásztorlegény vagy a lobogó lelkű szerelmes hős.

Bízunk benne, hogy ezekre a kérdésekre módunk lesz visszatérni, és akár feleletet is kapni, egy megrendezett, díszletes operai előadás kapcsán is. Egy ilyen remekmű esetén ez nagy örömünkre szolgálna.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.