Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Felmentünk 1500 méter fölé” (Varga Mátyás, az Arcus Temporum fesztiváligazgatója)

2011-08-31 08:16:32 SzJ

Bár lassan tíz éves lesz az Arcus Temporum, a hazai kulturális életben még mindig különlegesnek számít, hogy egy apátság ad otthont kortárs művészeti fesztiválnak. Az ötletről és a megvalósítás mikéntjéről Varga Mátyás fesztiváligazgatót kérdeztük.

Varga Mátyás, az Arcus Temporum fesztiváligazgatója    – Ha egy apátság művészeti fesztivált rendez, abban még nincs semmi különös. De hogy jött az az ötlet, hogy a kortárs művészet legyen a középpontban, ráadásul élvonalbeli komponisták vendégül látásával társítva?

   – Pannonhalma egy bencés apátság, és én bencés szerzetes vagyok. A szerzetesi identitásomhoz nagyon lényeges szálon kötődik valami, ami szerintem az apátság identitásából fakad, mégpedig az, hogy ez egy egyházszakadás előtti rend. Ami azt jelenti, hogy génjeiben, gondolkodásmódjában, struktúrájában egy egységes világ vízióját őrzi. Manapság, amikor a kultúra terén annyi bizonytalanság létezik, a kortárs műalkotások, amikről azt gondolhatjuk, hogy igen komoly értéket képviselnek a világban, a legtöbb ember gondolkozásában csak egy periferikus helyet töltenek be. Ilyen helyzetben egy apátság feladata az, hogy a nyitottság és az egységes világnézet jegyében befogadja mindazokat az értékeket, amelyek ma a világban megjelennek, függetlenül attól, hogy ezek hívő vagy nem hívő művészek által jöttek létre, és megnézze, hogyan működnek ebben a közegben. Ez idáig mindig nagyon szépen sikerült. Valami olyasmi történt, ami az alkotók és a közönség számára is kifejezetten újszerű volt.

   – Az apátság minden további nélkül elfogadta az ötletét?

   – Amikor ez a fesztivál elindult, szabad kezet kaptam az apátság kulturális életének szervezésében. A szerzetesközösségből jó néhányan részt vesznek a programokon, tehát nem arról van szó, hogy mi helyet adunk egy olyan eseménynek, amihez nincs közünk. Ezzel együtt a kortárs művészet recepciójáért mindenütt, a szerzetesközösségben is meg kell küzdeni. De olyat, hogy ezzel szemben bármiféle idegenkedés vagy bizalmatlanság lenne, nem érzékeltem. Persze ügyelünk arra, hogy a fesztivál ne forgassa fel fenekestül az apátság életét. Például az imádság időpontjait a templomban tiszteletben kell tartani, hiszen ez mégiscsak egy működő apátság, és nem szeretném, hogy a szerzetestársaim úgy éreznék, kirekesztődnek azokból a terekből, ahol egyébként otthon vannak. Tehát van egyfajta prioritás, viszont azon túl nagyon sok minden megfér egymás mellett. És meg is kell férnie, hiszen az, hogy találkozunk, nagyon fontos eleme az egész fesztiválnak.

   – Milyen koncepció mentén választják ki a meghívott előadókat?

   – Folyamatosan gondolkodunk, zenéket hallgatunk, vannak súgóink is, akiktől kapunk ötleteket, lemezeket. A tavalyi évtől vezettük be azt, hogy a fesztiválnak mindig van egy külföldi zeneigazgatója (2010-ben Skuta Miklós, szlovákiai zongoraművész, aki lényegében inkább a szlovák közegben van otthon, idén Bent Sörensen, aki már meghívott zeneszerzőként is szerepelt Pannonhalmán). Fontos, hogy külföldi legyen, és az is, hogy maximum három évig töltheti be ezt a posztot. Utána váltani kell, hogy ne kerüljünk rá egy nagyon mechanikus vágányra, ahol ugyanabban a körben mozgunk, jól bevált előadókkal. Jöjjön valaki, aki kimozdít, és egy picit provokál bennünket. A zeneszerzőnek minden esetben fel szoktuk ajánlani, hogy a kedvenc előadói közül szívesen meghívunk valakit vagy valakiket. Ezzel többségük élni is szokott. És számunkra borzasztó izgalmas, amikor az adott komponista muzsikusait valahogyan rá tudjuk venni arra, hogy működjenek együtt a többi zenésszel. Tehát a cél nem az, hogy megvegyünk kész produkciókat, amelyeket már lemezen rögzítettek, koncerten sikerrel játszottak, hanem valójában az, hogy a fesztiválra meghívott alkotó műveit valamilyen módon beáramoltassuk a magyar zenei életbe. Ez csak úgy lehetséges, ha a magyar muzsikusok együtt dolgoznak a zeneszerzővel, megismerkednek vele, és aztán szépen önszántukból műsoron tartják a műveit. Tehát igazából a mi célunk elsősorban a magyar zenei élet gazdagítása lenne ezeknek a műveknek az előadásával és behozatalával.

   – Lenne. Vagy netán tapasztalt már pozitív példát?

   – Vannak pozitív példák. Például Gubaidulina esetében azt gondolom, hogy a fesztivál után a darabjai sokkal inkább bekerültek a magyar zenei életbe, és azt hiszem, talán Silvestrov esetében is elmondható ugyanez. De úgy vélem, jelen állapotban a magyar kultúrában nem tudnak egyik pillanatról a másikra jelentős változások történni. Semmilyen irányban. Tehát sem rombolni, sem építeni nem lehet olyan könnyen. Ez egy kevéssé rugalmas közeg, amiben az embernek, ha változást szeretne, nagyon sok türelemre van szüksége.

   – Mivel tudják rávenni a komponistákat, hogy eljöjjenek?

   – Mindig ki kell találni, hogy kit mivel. Azért az, hogy már van egy múltunk, segít, hiszen ha felsoroljuk, hogy eddig kik voltak itt, az egy olyan névsor, ami elkezd másokat is bizalomra serkenteni. És azért egy zeneszerző számára mindig vonzó, ha a művei megismertetésére kap egy fél fesztivált, ráadásul a másik komponista egy olyan rangos klasszikus, akivel azért mégiscsak bárkinek megtiszteltetés egy platformon szerepelni. Egyébként nem szoktunk honoráriumot fizetni, az a „fizetség”, hogy minden költségét álljuk, és az, hogy műsorra kerül. Idáig egyetlen komponista volt csak, aki ezek után azt mondta, hogy ő ezt így nem tudja vállalni.

   – A nyári fesztiválok kapcsán nagyon sokszor hallani, hogy nincs pénz, csökken a támogatás, szűkül a program. Az önök támogatóinak listáján viszont továbbra is igen neves cégek szerepelnek. Hogy csinálják?

   – Nagyon sok munkával. Tavaly és idén dupla annyi energia ment el a pénzszerzésre, mint az előző években. Persze az nekünk mindig nagy könnyebbség, hogy az apátság a fesztivál mögött áll, és az esetek túlnyomó többségében a főapát maga írja alá a szponzori kérelmet. De például most nyertünk a Siemens Stiftungnál, és ez már nem az apátságnak, hanem kifejezetten a fesztiválnak szólt, és amikor végignéztem, kik pályáztak még rajtunk kívül (például Pierre Boulez), egy kicsit tériszonyom is támadt. Azt gondolom, a hazai kultúratámogatás most meglehetősen bizonytalan, így fontos, hogy kicsit szilárdabb talajt is találjunk. Bízom benne, hogy sikerül, hiszen mind a művészek mind az előadók között olyan neveket tarthatunk számon, akikkel bárhol indulhatunk. De a „nevek” mellett arra is büszke vagyok, hogy ez a fesztivál koncepcionálisan igen erősen fel van építve. Mégpedig nem úgy, hogy van valamiféle előre kidolgozott ideológiai háttér, hanem úgy, hogy a dolgokat elkezdjük finoman egymáshoz illeszteni, és évről évre sikerül valami egészen eredeti dolgot kihozni a különböző művészeti ágak, zeneszerzők, darabok egymásmellettiségéből. Idén például megpróbálkoztunk olyasmivel, ami a XX. század elején bevett gyakorlat volt Európában és idehaza is: voltak olyan hangversenyek, ahol bizonyos művekből csak tételek hangzottak el, mégpedig azért, mert itt minden egyes koncert maga egy önálló kompozíció.

   – Attól nem tartanak soha, hogy esetleg csak félháznyi közönség lesz?

   – Dehogynem. Szerintem ettől mindenki fél. De már van egy nagyon jó törzsközönségünk. És bár nagyon kellene, nem emelünk jegyárakat, hogy ne veszítsük el a fiatalokat, akik szép számban jönnek a fesztiválra. El tudom képzelni, hogy magasabb jegyárral egy másfajta kört is meg tudnánk nyerni, de akkor megszűnne az a légkör, amit a fiatal illetve a „nem szakmai” közönség képvisel. Mert nagyon jó, hogy jönnek szakmai hallgatók, kritikusok, már előfordul, hogy zeneszerzők is, de hát a zene végső soron nem a szakmának, hanem a közönségnek szól.

   – A korábbi éveket összefoglaló DVD-n Kancheli és Silvestrov is nagyon dicséri a közönség hozzáállását, nyitottságát, és Silvestrov teszi hozzá, hogy ez azért önöknek is köszönhető. Egyetért ezzel?

   – Én egy időben nagyon sokat túráztam a Magas-Tátrában. Azt tapasztaltam, hogy egy bizonyos magasság, mondjuk, 1500 méter fölött már nem kell attól félni, hogy ha leteszem a holmimat, akkor ellopják. Mi felmentünk 1500 méter fölé, és ez megszűrte egy picit a közönséget. Hogy mi szűrtük-e meg? Mi fölmentünk. Aztán az, hogy velünk jöttek, nyilván nekünk is szól, de egyébként meg… hát, ez azért az ő érdemük.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.