Bejelentkezés Regisztráció

Könyvek

Kételkedem, tehát vagyok (Renée Fleming: A belső hang)

2011-06-07 09:14:27 - zéta -

Renée Fleming: A belső hang RENÉE FLEMING:
A belső hang
264 oldal
Magyar Állami Operaház

*

Számolgatom, már bő tucatnyi énekes-memoáron vagyok túl.

Ha az egykori és jelenlegi énekes sztárok visszaemlékezéseit megpróbálom egy sorba rendezni, akkor igenis fel lehet állítani az ilyesféle kiadványok legfőbb és általános jellemzőit. Ezek közül legelsőnek említeném mindjárt, hogy írójuk az Olvasótól feltétlen és szent ájulatot vár el saját maga irányába. Ez valahol érthető is, hisz aki hajlandó (mai áron) 4-5-6 ezer forintot kiadni egy ilyen színes-szagos termékért, akkor nyilván nem lehet közömbös számára a könyv alanya, aki egyben a szerzője is.

Én mindenesetre - az esetleges rajongástól függetlenül - igyekszem a kellő távolságot megtartani, s ily módon szinte minden kiadványból sikerült értékes morzsákat fölcsipegetni. Igen, morzsákat mondtam, ugyanis az énekes-memoárok másik nagy jellemzője, hogy szerzőjük nemcsak az Olvasótól várja el az ájulatot, hanem azt ő is megelőlegezi saját magának. Ebből következik, hogy az efféle anyagok egyfajta diadalmenet-felsorolások, ahol csak a sorok közül lehet jó esetben valami örökérvényű, másokra is vonatkoztatható megállapításokat találni. (Ennél többnyire jobb a helyzet olyankor, amikor a művész a memoárhoz vállaltan külső segítséget vesz igénybe, s az író esetleg rendelkezik valami dicséretes mértéktartással, de ez sem általános.)

Renée Fleming most megjelent könyve, A belső hang meglepő és örömteli módon nem felel meg a fentiekben leírt gyakorlatnak. Könyvét kötelező olvasmányként írnám elő minden ének szakos hallgatónak, énekesjelöltnek, s szívből ajánlanám a gyakorló kollégák, az énekmesterek, a gégészek, a művészeti menedzserek figyelmébe. Rajongóknak mindenképpen, sőt, még a "nem ájult" nagyérdemű is sokat okulhat belőle.

A világsztár díva ugyanis valami szokatlan mottót állíthatott maga elé e könyv írásakor, ami valahogy úgy hangzik, hogy "kételkedem, tehát vagyok". Fleming esetében tehát nyugodtan félretehetjük a korábbi énekes-memoárok olvasása során szerzett negatív tapasztalatainkat, a könyv nem a vég nélküli öndicséretről szól, hanem nagyon tanulságos és aprólékos elemzése ennek a különös szakmának.

Fleming ugyanis - ez még a pálya ismeretében akár sejthető is volt - elképesztően tudatos művész. Mindennek megkeresi a fiziológiai okát, és aggyal próbálja helyretenni, ha nem működik spontán módon. Oldalakon át meséli, hogy például a számára oly sikeresnek bizonyult Ruszalka-ária (mindig ezzel ment próbaéneklésre) egyes hangzóit hány és hány próbán csiszolta tökéletesre, s hogy mi segített hangját pozícióban tartani és mi nem. Őszintén beszél az énekesi trükkökről és primadonna-allűrökről, s hogy mi mennyiben járul hozzá egy énekes sikerességéhez.

Még sosem olvastam ennyire nyíltan arról, hogy - csúnya szóval - hogyan "csinálnak meg", hogyan építenek fel egy sikeres pályát. Azokról a művészeten kívüli eszközökre gondolok, amelyek a mai karrierépítésben nélkülözhetetlennek tűnnek, amelyek segítségével Renée Fleming is korunk ünnepelt csillaga lehet. A sorok közt benne van, hogy maga sem mindig ért egyet a "sztárcsinálás" eme metódusával. A könyvben ráadásul választ találunk még Renée Flemig elmúlt hónapi budapesti koncertjének általam és mások által is kifogásolt jelenségeire is.

Az énekesek általában nem szeretnek pályatársaikról és a hangfajuk korábbi nagyjairól jót írni. Fleming ebben is formabontó. A könyv hemzseg a nagyszerű szopránok dicséretétől, Fleming mindenkitől próbálta/próbálja ellesni titkait. Sokuktól személyesen, a régebbiektől felvételeik elemzésével. Ha egy szerepet elvállal, akkor azzal kezdi, hogy beleássa magát az esetenkénti akár többtucatnyi felvételbe, hangról hangra felderíteni a szólam és a megjelenítendő alak legfontosabb ismérveit.

Énekesi pályáját figyelve az ő nagy titka az érzékenység, s ezt e könyvben ki is mondja: a hang után, mint legfontosabb követelmény, a személyiség következik. Őszintén és bátran, sok-sok humorral meséli kudarcai történetét, a csúfos előéneklések sorozatát és a lassan, akadozva és tulajdonképpen későn induló, krízisekkel terhelt pálya különböző előjelű eseményeit.

Nyíltan vállalja, hogy nem volt sosem csodagyerek, és hogy a pálya fölépítése számára kőkemény, következetes munkafolyamat, ami még most is tart. Ahogy meg is fogalmazta, csak apránként sikerült saját hangjának kirakós rejtvényét összeraknia. Hosszan elemzi - saját példáin - a tanár-növendék viszonyt, a közöttük meglévő kommunikáció és a személyre szabott éneklési metódus kialakításának fontosságát.

Még sosem olvastam senkitől sem ily sokat a segítők szerepéről. Kezdve a színházi kiszolgáló személyzettől (ügyelő, parókamester, öltöztető, rendező, karmester, tanácsadó, mindenkit név szerint) a gégészen, korrepetitoron és zongorakísérőn keresztül egészen a menedzserig. Kiderül az is, ha a közel 100 fős végzős évfolyamból egy, a karrierépítés szempontjából fontos ember kiemel három, általa tehetségesnek ítélt énekest (Fleming mellett Susan Grahamet és Ben Heppnert), akivel a jövőben foglalkozni akar, akkor nagy szerepe van a szerencsének is. Mindezen túl kell egy egészséges személyiség is, aki a legkihívóbb, legcsábítóbb felkéréseknek is ellent tud mondani (Solti György például Fideliót és Izoldát énekeltetett volna vele). Persze, ehhez még némi önismeret és önkontroll is szükségeltetik.

Fleming könyvének számomra legélvezetesebb eleme az egész művet átszövő öniróniája. Végre kiderül, hogy egy sikeres szopránénekesnő sem istennő, hanem nagyon is földi halandó, aki éppúgy képes elhányni a csekkjét, mint bárki más, aki a legegyenesebb talajon is képes orra bukni, vagy autójával szembe behajtani az egyirányú utcába és még sorolhatnám.

A nagyszerű fotókkal illusztrált, igazán dekoratív kiadvány a Magyar Állami Operaház első ilyen jellegű terméke. Sajnálatos ugyanakkor, hogy a fordítás és a szerkesztés minősége nem éri el az elvárható szintet. Mintha a gyors és kapkodó munka miatt egy tisztességes olvasószerkesztésre és szakmai korrektúrára már nem maradt volna elég idő.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.