"Házy Erzsi is mondta: örüljek neki, hogy nem maradtam itthon." (Geszty Sylvia)

A születésnapját néhány hete ünneplő Geszty Sylvia fantasztikus énekesi karrier után igen jelentős tanári pályát futott be. A Magyarországra ritkán látogató művésznővel még karácsonykor találkoztunk Budapesten, s ő egy énekórának is beillő beszélgetés keretében mesélt színes pályájáról.

   - Sylvia Maria Ilona Witkowsky néven látta meg a napvilágot...

   - Az apám lengyel volt, de mi nem tudtunk lengyelül, a család nagyon régen elhagyta Lengyelországot. A nagypapám már Brünnben született. A Geszty név az első férjemtől, Geszty Pétertől való, ő egyébként a manapság oly népszerű Geszti Péter apukája volt.

   - Azt olvastam valamelyik önéletrajzában, hogy értelmiségi, polgári környezetben nőtt fel.

   - Az édesapám orvos volt, a mamám énekesnő lett volna, de apám nem engedte, hogy énekeljen. A tehetséget és a hangot tőle örököltem. Az édesapám viszont sosem akart orvos lenni, inkább a színészet vonzotta. A háborúban behívták katonának, 17 éves volt, érettségi táján. Kérdezgettek mindenkit, mi akar lenni, az apám azt mondta, hogy színész. Erre a sorozást vezető parancsnok kijelentette, hogy az nem egy foglalkozás, inkább orvost írjon be. Két hónap múlva pedig elengedték az orvosokat, így akkor már nem volt visszaút. De egész életében boldogtalan volt.

   - A lánya megvalósította álmait. Úgy tudom, először ön is a Színművészeti Főiskolára jelentkezett.

   - Apám egyik betege, Pethes Sándor készített elő, a felvételin Ofélia őrülési jelenetét adtam elő Shakespeare Hamletjéből. Mondták, énekeljek valamit. Martinitől a Plaisir d'amour című dalt énekeltem. Erre átirányítottak a Zeneművészeti Főiskolára. Nagyon nagy csalódás volt, mert én színésznő szerettem volna lenni.

   - De valami azért lehetett a döntésben, ha oda fölvették.

   - Na jó, igaz, én mindig énekeltem, amióta élek. Anyám azt mondta, hogy a bölcsőben is énekeltem, nem sírtam, hanem dallamosan gőgicséltem, próbálgattam a hangomat.

   - És a főiskola után már ezen az úton ment tovább.

   - De előtte még férjhez mentem, gyerekem született. Szülés után mentem a Zeneakadémiára. A felvételin a legmagasabb pontszámot kaptam. S mindjárt az első félév elején behívtak a Zeneművészeti Szövetségbe, hogy lesz a Schumann-verseny, jelentkezzem. Először azt hittem, csak lapozni kell, hiszen még annyira fiatal voltam, alig tudtam néhány Liszt-dalt és néhány Schumann-dalt, ennyi volt a repertoárom. De nem, énekelni kellett. S az itthoni előversenyen én kaptam a legmagasabb pontszámot.

   - És utána, mindjárt az első nekifutásra, legfiatalabbként ötödik lett a Schumann-versenyen.

   - Igen, a következő Schumann-versenyre pedig egyszerűen kiküldtek, akkor már harmadik lettem.

   - A Zeneakadémián Hoór-Tempis Erzsébet növendéke volt.

   - A tanárnő nagy ember, nagy művész volt. Technikát nem tudott tanítani, de azt szinte senki nem tud. Pedig anélkül nem megy, tervezés nélkül nem lehet házat építeni. Ezt akár egész egyszerűen el lehet magyarázni: a hangnak hely kell a szájüregben. Ha ez megvan, akkor érdemes támasztani. És mi a támasz? A hasizom munkája. Az emberi test funkciói évezredek óta változatlanok, nem kell semmi újdonságot kitalálni. Én hetvenhét éves vagyok, de ugyanúgy tudok énekelni, csak a nagy magasságokat nem. De az is csak azért, mert a pályám során elkezdtem drámai énekszólamokat énekelni. Ha valaki nem született drámainak, abból csak "tragikus" lesz. És hát hány gyönyörű Mozart-tenor tette tönkre magát Wagnerrel! Én is elkezdtem Donna Annát, Fiordiligit énekelni és nagy sikerem is volt. De ezzel elvágtam a karrieremet, mert egészen addig mindenki bennem látta az Éj királynőjét és Zerbinettát.

   - 1959-ben diplomázott, de nem Budapesten indult el a karrierje.

   - Hogy mondják ezt magyarul? Mikó András szeretett volna velem "kapcsolatot létesíteni", de én nem voltam benne. Állítólag - nem tudom bizonyítani - ő vágta el a karrieremet.

   - Innen nézve, inkább azt mondom, hogy ő segített akaratlanul is, nem?

   - Neki hálás vagyok, bizony. Házy Erzsi is mondta: örüljek neki, hogy nem maradtam itthon.

   - A második Schumann-verseny után ösztöndíjat kapott a berlini Staatsoper stúdiójába, ami már fellépéseket is eredményezett ott.

   - Igen, kis szerepekkel kezdtem, ami nagyon jó volt, és ami ma már sajnos nem lehetséges.

   - Miért?

   - Mert ha valakinek hangja és tehetsége van, akkor elsőként a Turandotot énekeltetik vele. Ez egy szörnyű világ lett, az intendánsok ma már nem szakemberek, hanem menedzserek. Ez a baj. Én 59-től stúdiós voltam, 61-ben lettem társulati tag Berlinben és 64-ben énekeltem el az Éj királynőjét és Zerbinettát. Az nagy kiugrás volt. Solti György olvasta a kritikát és így kerültem ki 1965-ben Londonba a Varázsfuvolába. Solti dirigált. De az a fellépés nem volt sikeres. Tudja miért?

   - Nem.

   - Mert az előttem lévő szériában Joan Sutherland énekelte, aki egy kis terccel alacsonyabban énekelte a szólamot (neki sosem volt f-je). Az ő hangja éppen ezért nagyobbnak tűnt. De azért két évig énekeltem ott. Nekem az volt a bajom, hogy sosem volt menedzserem, a szerepeim vittek előre, más nem. A lemezkarrieremnek meg sokat ártott, hogy Nyugaton maradtam, mert Keleten sokkal olcsóbban produkáltak.

   - Németországban maradt, sokáig Berlin, Hamburg, majd Stuttgart következett.

   - Hamburgban elkövettem egy nagy baklövést. Rolf Liebermann, az akkori intendáns hosszú szerződést kínált, de én konkrét szerepeket szerettem volna beleírni és több pénzt. Ő megmakacsolta magát, mondván, hogy nem szokott előre szerepeket ígérni, több pénzt meg nem tud adni. Dühösen otthagytam. Másnap Stuttgartban volt előadásom, 10 percen belül leszerződtem az ottani direktorral. A legközelebbi hamburgi előadáson odajött Liebermann. Békülni akart. "Ugye, azért jóban vagyunk?" - kérdezte. "Nem, Herr Liebermann, ilyet csak egy kezdővel lehet csinálni. Lekötöttem magam Stuttgartban." Sarkon fordult, többet nem is láttam. Öngyilkosság volt.

   - A szerepeit nézve sokáig Mozart- és Richard Strauss-specialistának számított, és persze voltak a standard olasz koloratúrszerepek, mint Gilda, Rosina, Norina, Lammermoori Lucia stb., majd a pálya második felében már megjelentek olyan szerepek, mint például a Mimi.

   - Abban is remek kritikákat kaptam, "új Geszty"-ként ünnepeltek, de nem nagyon volt folytatása.

   - Énekelte a Hoffman meséi négyes főszerepét. Nem sokan csinálják. Mennyire volt embert próbáló feladat?

   - Ha az ember lírai szerepeket énekel, a mellkast egészen ki kell húzni a csípőből. A drámai szólamoknál sokkal szélesebben lehet énekelni. Nekem a Hoffman meséi nagy élmény volt. Felsensteinnel próbáltunk öt hónapig, még vasárnaponként is, képzelje el! Olympia szerepét egy balettmesterrel állította be nekem. Nyugodtan kellett ülni negyedórákig és nem gondolni semmire, hiszen egy baba voltam. "Most gondoltál valamire!" - szólt rám, és tényleg.

   - Magyar énekesekkel sokat találkozott a pályán?

   - Nem igazán, de például Ilosfalvy Róberttel sokszor. Ő is sokat énekelt Németországban. Legemlékezetesebb volt, hogy vele énekeltem az első Traviatámat, talán Lyonban. Luciában is sokszor léptünk fel együtt. Aranyos fiú volt abszolút biztos technikával, bár akkoriban ezt nem figyeltem úgy, mint később.

   - Mikor kezdett először a tanítással foglalkozni?

   - Az nagyon érdekes volt. Az egyik vendégszereplésen Konstanzát énekeltem. Odajött hozzám a Blondét alakító kollegina, egy amerikai lány, és megkért, hogy tanítsam. "De én nem tudok tanítani." Negyedéven keresztül sokszor jelentkezett és kérlelt. Akkor azt mondtam: próbáljuk meg. Nyári szünetben odaköltözött hozzám, és rájöttem, hogy tudok segíteni. Pedig akkor még nem tudtam semmit, csak ösztönösen csináltam mindent. Utána valahogy híre ment, jöttek ismerősök, kollégák. Azután egyszer fölhívott a stuttgarti főiskola opera tanszakának a vezetője: lenne egy professzori állásuk a számomra. A rektor akkor a neves dirigens, Wolfgang Gönnenwein volt, aki azt mondta: "Nézze, engem nem érdekel, hogy tud-e tanítani vagy sem, én a maga nevét szeretném." Így szereztem hivatásos tanítási állást a stuttgarti főiskolán.

   - Az éneklés és a tanítás ezután párhuzamosan ment?

   - Egy ideig átfedte egymást a két dolog. De nekem mindig nagy felelősségérzetem volt, azt nem tudtam csinálni, hogy hónapokig nem voltam ott az iskolában egy-egy távoli vendégszereplés miatt. Egyre kevesebb fellépést vállaltam el, majd maradt a tanítás magában.

   - Mondana néhány jelentősebb növendéket?

   - Marlis Petersen, Melanie Diener, vagy a Falk Struckmann is nálam kezdett.

   - Struckmann igazán nagy karriert futott be...

   - Igen, de ma már úgy ordít, mint egy állat. Amikor láttam a múltkor YouTube-on egy felvételét, be is akartam írni: "Falk, mi lett tebelőled?" Hát borzalmas. Nálam még szépen ordított, mert még volt felhangja. Én Schubert-dalokat énekeltettem vele.

   - Növendéket szólamok szerint választ vagy jöhet bárki?

   - Ó, én imádom a basszusokat, a sok magas hang után nagyon jólesnek.

   - A pályája egy énekversennyel indult, majd - elismert tanárként - rendezett maga is énekversenyt.

   - Az első koloratúrverseny Stuttgartban volt, később Luxemburgban. Basszustól szopránig mindenki jelentkezhetett. 1984-től 2002-ig ment csak, mert a nívó egyre hanyatlott és a támogatás is elapadt. Elment a kedvem tőle.

   - Rendezett is, ha jól tudom, Don Pasqualét?

   - Igen, Poznanban és Luxemburgban. Sajnos, nem lett folytatása.

   - Akkoriban Németországban igazán nagyfelhozatal volt modern rendezőkből. Kikkel dolgozott?

   - Felsensteint említeném elsőnek, az egy isten volt. Sok darabjában szerepeltem. Még terveztünk egy Traviatát is közösen, de sajnos meghalt. Felstenstein még azt is elpróbáltatta velünk, ami nem is történt a színpadon, amiről csak tuduk, hogy megtörtént a darabban. Minden énekesnek életében legalább egyszer kellett volna Felsensteinnel dolgoznia. Ember volt, aki nagyon érezte az igazságot. De dolgoztam Götz Friedrichhel is, ő rendezte az első Mimimet. Ő azért nem Felsenstein kaliberű rendező, elég erőszakos volt. Nem szerettem. Én persze nem csináltam, amit nem akartam.

   - Európát bejárta, szinte minden országban sok-sok fellépése volt. Budapesten nem lépett föl?

   - De, egyszer énekeltem Gildát az Erkel Színházban és egyszer Éj királynőjét az Operaházban.

   - Nem sok.

   - Hát nem sok, de voltam kétszer is kurzust tartani. Az nagy élvezet volt számomra.