Ámulat és bámulat (A Figaro házassága a Művészetek Palotájában)

2009. március 7.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Dominique Labelle, Váradi Zita, Markus Werba, Marco Vinco, Marie McLaughlin, Katharina Kammerloher, Robert Lloyd, Rodolphe Briand, Matteo Peirone, Kiss Noémi – ének
Budapesti Fesztiválzenekar
Művészeti vezető és karmester: Fischer Iván

MOZART: Figaro házassága

Mottó:
„Zenéről írni olyan, mint az építészetről táncolni”

Nem gondoltam volna, hogy a tavaly év végi fesztiválzenekaros Cosi fan tutte ilyen hamar csupán jól megcsinált, élvezetes előadásként marad meg bennem. Ugyanis akadt valami, ami elhomályosította a három hónappal ezelőtti, valóban nagyszerű produkció emlékét: a Művészetek Palotájában előadott koncertszerű Figaro házassága zenei minőségét tekintve nagyon közel volt az általam elképzelt eszményi Mozart-operahangzáshoz, emellett egy remek színpadi előadásnak is tanúja lehettem.

Kezdjük ez utóbbival: a rendező nélküli rendezés mellett pálcát törő dirigensnek, Fischer Ivánnak azért vélhetően volt némi szerepe abban, hogy az őrült nap históriája minimális díszletelem- és némi jelmezhasználattal a maga teljességében bontakozzon ki ezen a szombat délutánon. Persze nem volt nehéz dolga, hiszen az összeverbuvált nemzetközi szereplőgárda vélhetően a telefonkönyv eléneklésével is örömteli perceket szerzett volna a hallgatóságnak.

Az énekesek meglepően összeszokottnak tűntek, és a partnereik minden apró rezdülésére érzékenyen reagáltak. Nem is nagyon lehet senkit kiemelni a szereplőgárdából – ám ha csak „címszavakban” is, de feltétlenül szót kell ejteni valamennyiükről.

Marco Vinco magvas basszbariton hanggal és kifinomult arcjátékkal keltette életre a minden lében kanál ex-borbélyt.
Susannaként Váradi Zita az átlagosnál bonyolultabb karaktert formált a szobalányból.
Markus Werba Grófja veszedelmes jelenség volt, áriáját példásan oldotta meg.
Dominique Labelle Grófnéja maga volt a megtestesült fájdalom és sértettség.
Katharina Kammerloher Cherubinója mindkét szólószámát érzékenyen és finoman abszolválta.
Marie McLaughlin és Robert Lloyd szórakoztató párost alkotott Marcellinaként illetve Bartolóként.
Rodolphe Briand gusztustalan csúszómászóvá alacsonyodott le Basilio és Don Curzio figurája kedvéért.
Matteo Peirone igazi buffókarakterré formálta az iszákos kertészt.
Kiss Noémi meglepő érettséggel adta Barbarina rövid szerepét.

Amennyiben Fischer Ivánt dicséret illeti a színpadra állításért, akkor mit lehet mondani zenekarvezetői teljesítményére? A Fesztiválzenekar ezen a délutánon remek formában muzsikált – már a Cosi fan tutte előadásakor feltűnt, és most is igazolást nyert, hogy a hangszeres játék szépsége magasan felülmúlja az operazenekarokét, az azonban sokkal inkább meglepő, hogy az énekesek puszta kísérete is teljesen zökkenőmentesen sikerült. Fischer Iván operadirigensi tevékenysége pedig bámulatos, a hangzásarányokat példásan keverte ki, folyamatosan tüzelte-inspirálta a közreműködőket. Mindent egybevetve, énekesek, zenekari tagok és a dirigens nagyszerű teljesítményt nyújtottak.

Nem tudom, lehet-e innen tovább fejlődni, mindenesetre örömmel venném a Don Giovanni esetleges jövőbeli előadását is.