Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

Csajkovszkij hegedűversenye, Janine Jansen és a többiek

2009-02-18 07:14:30 Johanna

Csajkovszkij: Hegedűverseny / Janine Jansen TCHAIKOVSKY:
Violin Concerto in D major, op.35
Souvenir d’un lieu cher, op.42

Janine Jansen – violin
Mahler Chamber Orchestra
Daniel Harding

Universal / Decca
478 0651

Janine Jansent túlzás nélkül nevezhetjük korunk egyik legtehetségesebb hegedűművészének. Új lemezén Csajkovszkij két műve hallható, a Hegedűverseny mellett a Souvenir d’un lieu cher című darab is a korongra került. Bizonyára nem véletlenül éppen ez, hiszen első tétele eredetileg a Hegedűverseny lassú tétele volt, de azt Csajkovszkij – Joszif Kotek hegedűművész javaslatára – teljes egészében újrakomponálta.

A Hegedűverseny némi hányattatások után jutott el a bemutatóig. Auer Lipót, akinek a szerző eredetileg ajánlotta művét, egyszerűen játszhatatlannak titulálta azt, és nem vállalta fel a bemutatót. Így került aztán Adolph Brodsky a történetbe, aki 1881. decemberében mutatta be a darabot Bécsben, Hans Richter vezénylete alatt.

A koncerten ott volt korának hírhedt zenekritikusa, Eduard Hanslick is, aki így írt élményeiről:
„Csajkovszkij orosz zeneszerző bizonyára nem közönséges, de erőltetett, zsenialitásra vágyó tehetség, aki válogatás nélkül és ízléstelenül alkot. (...) Egy ideig mértékletesen, muzikálisan és nem is minden szellemesség nélkül halad, de hamarosan felülkerekedik benne a durvaság és a tétel végéig meg is tartja uralmát. Itt már nem hegedű-játékról van szó, hanem a hegedű összekócolásáról, széttépéséről és püföléséről. Nem tudom, hogy ezeket a hajmeresztően nehéz részeket lehet-e egyáltalán tisztán játszani, csak annyit tudok, hogy Brodsky úr megkísérelte, s ezzel nem kevésbé kínzott bennünket, mint önmagát. Az Adagio lágy, szlávos mélabújával a szerző ismét a legjobb útra tér, hogy kibékítse a hallgatót. De ez hirtelenül félbeszakad, hogy átadja helyét egy finálénak, amely a hallgatót egy orosz búcsú brutális és szomorú vidámságába ragadja. Csupa vad, közönséges arcot látunk, durva káromkodást hallunk és a pálinka bűzét érezzük...”

Ma már persze jól tudjuk, lehet Csajkovszkij hegedűversenyét tisztán is játszani, ráadásul Janine Jansen sokkal többre jutott a puszta tiszta intonációnál. A hölgy varázsol. Hangszíne gyönyörű, technikája, intonációja hibátlan, tempóérzéke imponáló. Egyetlen vitatható pontja a szünet nélküli és kissé eltúlzott vibrátója, ami számomra néha már egy kicsit idegesítően hat. Ugyanakkor nagy előny, hogy a művésznő nem fél az érzelmektől, de azért mindig belül marad a dagályosság, az érzelgősség határain is. Játékát hallgatva már sokadszorra azon tűnődöm, mi is lehet a titka?

Bár nem gondoltam komolyan, hogy ezt a rejtélyt megfejthetem, de kíváncsiságból meghallgattam néhány előadásban a művet, s a rögtönzött kis házi versenyemen igazán érdekes dolgokat tapasztaltam. Perlman felvétele akadt először a kezembe, aki például szintén nagyon tisztán játssza a versenyművet, de negédességével, nyúlósságával egyértelműen lerontja a hatást, így a ranglistámon igen gyorsan Jansen mögé került. Nem is beszélve Ricci játékáról, mert neki már pusztán a hangszíne is riasztó, az öncélú ragacsosságáról nem is szólva.

Ilya Kaler felvétele sok szempontból remek, ő is elég tisztán hegedül, játéka tele van érzelemmel, de nem igazán tud azzal mit kezdeni. Az érzelmesség erőszakos, túlforszírozott hangsúlyokban csapódik le, amitől az előadás több helyen szinte hisztis hatás kelt. Hisztérikusság tekintetében viszont találtam ennél rosszabbat is, példának okáért Tetzlaff felvételét, akinek ideges trillái, bizonytalan tempóváltásai meglehetősen kellemetlen hatásúak.
Nincs mit tenni, a holland hölgy bizony az érzelmek kifejezésében és trillázás tekintetében is viszi a pálmát. Nála ezek az ékítések nyugodtak, a zene tempójához, hangulatához igazodnak, valóban díszek tehát, a zene szerves részei, nem csak holmi hektikus kézrándítások.

Ojsztrah sok szempontból kitűnő felvételén a harmadik tételt éreztem a legjobbnak. A tempó ugyan lassúbb, mint a legtöbb esetben, de a rendkívül feszes, nagyon pontos ritmika igen hatásos. Kifejezőerő tekintetében akár verhetné is Jansen kisasszonyt, ha az első tétel nem volna oly hamis, a második pedig – beszédessége ellenére is – annyira nehézkes.

Julia Fischer hangszínével és egyszerűségével ragadott meg, de ez az egyszerűség mintha már inkább kissé egyhangúvá is válna. Egy idő után már nincs is mire figyelni, mert nem történik semmi érdekes. Nos, ilyesmi Jansen esetében egyáltalán nem lehetséges.

Milstein játéka már sok szempontból közelít ahhoz, ami a szóban forgó darab esetében számomra ideálisnak mondható. Hiányzik azonban a nagyobb egységek tudatos felépítése. Janine Jansen zenei intelligenciája e tekintetben viszont egészen kiemelkedő.

Az általam hallgatott hegedűsök közül Heifetz az egyetlen, aki összességében olyan nagy élményt nyújt, amilyet Janine Jansen. Bár Heifetz kevésbé ügyel arra, hogy minden hang a helyén legyen, mondhatni sokkal lezserebben kezeli a hangszert, ez azonban cseppet sem okoz hiányérzetet a hallgatóban. Neki is birtokában van az a bizonyos titok, amit Janine Jansen is a magáénak tudhat, amivel a muzsikus képes varázsolni, a székhez szögezni, feszült figyelemre bírni a hallgatóságot, még olyan pillanatokban is, amikor a zeneszerző figyelme valószínűleg ellankadt kicsit komponálás közben.

Mint látható, sokáig kell keresgélni, ha a szóban forgó felvételhez hasonló színvonalú előadást szeretnénk találni, s még az élvonalbéliekből is kell három-négy hegedűs, hogy kitegyenek egyetlen Janine Jansent. És ráadásul azt sem tartom kizártnak, hogy a hölgy bizony még fejlődni fog.

Végül essen néhány szó a felvételen hallható nagyszerű zenekarról és karmesterükről is. A Mahler Kamarazenekart Daniel Harding vezényli, egészen kiválóan. Tökéletes partnerei a szólistának, minden rezdülésére, minden tempóváltására érzékenyen reagálnak. A zenekari hangzás gyönyörű, telt, néhol már kissé gyanús is ez a finom, plasztikus, mégis nagyon erőteljes vonóshangzás, felmerült bennem néha a gondolat, hogy esetleg a hangmérnök keze is benne lehet a lenyűgöző eredményben.

Az együttes egyébként hallható, látható lesz a Budapesti Tavaszi Fesztiválon – igaz, Janine Jansen nélkül –, így a szerencsések élőben is ellenőrizhetik a zenekari hangzás valódiságát.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.