Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Egy amerikai Pesten (Thomas Hampson dalestje)

2007-09-17 21:58:00 - zéta -

2007. szeptember 16.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Thomas Hampson (ének)
Wolfram Rieger (zongora)

LISZT és MAHLER dalai

Két és fél szégyenkezéssel indult az est.

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben ugyanis szolid félház várta napjaink elsőszámú Mahler-énekesét. A szervezők ügyes helyzetfelismerését dicséri, hogy időben konstatálták az alacsony érdeklődést. A harmadik és negyedik szint lezárásával, ha nem is „teltház-érzetet”, de legalábbis az „elégsokaneljöttek érzést” tudtak kialakítani. Persze az önbecsapáson túl elég ciki, hogy ma Budapesten egy ilyen nagyságrendű előadó nem tudja megtölteni az ország vezető koncerttermét ilyen komoly műsorral, de ez mégsem az ő bajuk.

A második pironkodnivaló az első Liszt-dal után következett, amikor a Nagyérdemű lelkes és agresszív tapsa zavarta meg a gondolataiba merült énekest. Thomas Hampson igazi amerikai előadóként nem esett kétségbe, kedvesen megköszönte a tüntető ovációt, majd sármosan (el fogom én ezt a jelzőt ma csépelni, érzem) azt javasolta, hogy várjunk a tapssal a Liszt-dalok végéig. Hampson amerikaisága sokáig nem tűnt fontosnak, utána meg nagyon is, de erre még visszatérünk.

Az már ezután csak hab volt ezen a bizonyos tortán, hogy többen némi szégyenérzettel döbbentünk rá, mennyire nem ismerjük nemzeti komponistánk, Zeneakadémiánk névadójának (és még sorolhatnám) életművét, jelesül a dalait. S hogy mintegy három évtizednyi szorgalmas dalest-látogatás után egyetlen estére sem tudok visszaemlékezni, ahol összesen hat Liszt-lied hangzott volna el.

Hampson tehát Liszttel kezdett, s nem akárhogy. Valamennyi dalt fejből énekelte, s érzésem szerint sokkal inkább felkészült rájuk, mint az azt követő (és általa már nyilván sok százszor előadott) Mahler-dalciklusokra. E Liszt-dalok ugyanis nem a szokásos, „háttérbe szorított kamarazenész” arculatát mutatták meg a zongoravirtuóznak, hanem épp ellenkezőleg, mintha egész munkásságának csúcsát hallottuk volna.

Liszt eddig alig ismert dalai (A Rajna sima árján; Majdnem holttá vált a lelkem; Dalaim mérgezettek; Az ő szeme; Vad szél zúg; A három cigány) ugyanis schuberti mércével nézve is jelentős alkotások. Minden szónak, minden hangsúlynak jelentősége van, melyet a komponista rendkívül érzékenyen, tőle szokatlan finomsággal oldott meg. Hampson a Dietrich Fischer-Dieskau által kitaposott előadói úton haladt a teljes eszköztelenséggel, de mégis mély átéléssel előadott dalok hosszú során.

A leghangsúlyosabb opusz, A három cigány zongorakíséretéből egyébként bizton következtethetünk Liszt zongorista képességeire is, rendesen megizzasztotta Hampson amúgy technikás kísérőjét, Wolfram Riegert. Rieger szinte mindenben ellentéte volt az énekesnek. Korántsem színpadkész alkata révén afféle ideális Don Givanni-Leporello párost alkottak Hampsonnal. A pianista is nagy egyéniség (hogyne, Leporello is az), végig huncut mosollyal az arcán csüngött „énekes-gazdáján”. Külön játéka volt a ráadások során felöltője alá rejtve becsempészni a soron következő kottát, s a kellő ováció után diadalmas vigyorral előrántani azt. Zongorajátéka végtelenül precíz és kifinomult volt, talán egy-egy Liszt-részletből hiányolhattunk némi férfias erőt.

A Liszt-dalok legfőbb tanulsága pedig az, hogy sürgősen gyarapítani szükséges gyér Liszt-CD állományomat.

Az este ezen részéig szinte tökéletes produkcióban volt részünk.

Az első félidő második részében Hampson emblematikus produkcióját, Mahler Egy vándorlegény dalait adta elő. Meglepő módon némileg zavartan kezdett. Az első dal ráment arra, hogy az énekes kereste a hangját, kereste a tempót, illetve, hogy a váltásokat mindig érezhetően csak taktusnyi-kéttaktusnyi késéssel abszolválta. A napokban kezembe került egy DVD, ahol Hampson ugyanezeket a dalokat énekelte egy majd negyedszázados felvételen (Leonard Bernstein oldalán), tehát azzal nem igazán vádolható meg, hogy nem ismeri a művet.

Ellenkezőleg. Valószínűleg pont az agyonjátszottság okozta közöny nyomaival találkozhattunk. (Meglepő, de úgy tűnik, ezt is meg lehet unni.) Hampson a második dalban talált igazán magára, onnantól kezdődően a koncert az est legelejének színvonalán folytatódott. Apró – szóra sem érdemes – kisiklásnak gondolhatnánk, ha mindez később nem ismétlődött volna meg.

Az énekes hangi képességeiről különböző fórumokon komoly vita folyik, így érdemes erről is néhány szót ejteni. Az est legelején hibátlanul telt és nemes orgánummal találkoztunk, aki sármos eleganciával formálja a frázisokat, nagy gondot fordítva a differenciált kifejezésre. A sármos elegancia és a differenciált kifejezéssel később sincs gond, viszont az idő előrehaladtával szép észrevétlenül az orgánum kezd beszűkülni. Az első rész vége felé egyre feltűnőbb, hogy a mélységek mind sápadtabbak.

A második részben ez az érzés némileg fokozódik, bár el kell ismerni, hogy nem zavaró mértékben. Meghökkentő módon a mélységek romlásával párhuzamosan a magasságok döbbenetesen jönnek, sőt a végére már inkább tenorális hangot hallunk.

Mint jeleztem, a második félidőben előadott hatalmas rész, a hat nagyszabású dal A fiú csodakürtjéből szintén magán hordozott némi folyamatos bizonytalanságot. Félreértés ne essék, ez csak Hampson szintjéhez, az estét kezdő dalokhoz viszonyítva okoz problémát. De a magas szintű tolmácsolásba, a nemes frázisok közé alig észrevétlenül becsúsznak jellegtelenül, mondhatni rutinból megfogalmazott dallamívek is.

És mi – a Nagyérdemű – finoman és végtelenül kulturáltan elkezdünk egy csipetnyit unatkozni. Néha egy-egy gondolat erejéig eleresztjük az énekes eddig oly szorosan tartott kezét. Persze Hampson véresen profi, aki érzi a helyzetet, és időnként odanyúl, és újra megragad bennünket. Ez az oda-vissza így megy gyakorlatilag végig a második félidőben. Persze a végére jön az Ősfény, a II. szimfóniában is feldolgozott dal, Hampson pedig felteszi a koronát. Talán még magát is meggyőzné, de az áhítatos csendbe lelkesen beletapsol néhány „be-nem-avatott”, s oda a varázs.

Gyorsan egy ráadás, egy korai Mahler-dal (Fantázia a Don Giovanniból), s a hamar lecsengő tapsból arra lehetne következtetni, hogy aznapra vége. Hampson viszont egy vérbeli amerikai módjára stílust vált: ismét beszél, lelkesen megdicséri kis hazánkat, lelkesen megtapsolja a Művészetek Palotáját, s lelkes mindannyiunkat. Az általános öröm nyomban vastapsba megy át, így jöhet a következő ráadás, az előzőnek a párja (Don Giovanni szerenádja).

Innentől már ajtó-ablak nyitva, az ováció az egeket ostromolja, valószínűleg még mindig ott ülnénk, de a harmadik ráadás után (Vége, vége!) Hampson valószínűleg sokaknál kicsapja a biztosítékot, amint langy hollywoodi teatralitással hajlongani kezd Mahler fotója előtt.

Gyorsan menekülőre fogjuk, pedig jobban is végződhetett volna.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.