A nagy mesemondó (Rimszkij-Korszakov zenekari művei)

RIMSKY-KORSAKOV:
Orchestral Works
Armenian Philharmonic Orchestra / Loris Tjeknavorian
Philharmonia Orchestra, London Symphony Orchestra / Yondany Butt
Brilliant Classics
99934

Inkább mogorva tanárembernek, semmint szolgálatkész tengerésztisztnek gondolnánk közkézen forgó fényképeiről és olajportréiról Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakovot. Éles metszésű orr, dús, jól gondozott szakáll, kerek arcának tekintélyt kölcsönző, apró szemüveg. Éles kontrasztban a jó barát Mogyeszt Muszorgszkij feldúlt, alkoholbeteg hajléktalant rajzoló ábrázatával. De hát az is volt, valóban: tanítómestere a korának és a jövő orosz zeneszerző nemzedékeinek, mentora számos kortársának, megingathatatlan bölcse választott hivatásának. Ő volt az Ötök motorja és élő lelkiismerete.

Bár a 19. század utolsó évtizedeinek kiemelkedően nagy hatású zeneszerzője volt, Rimszkij-Korszakov művei egy-két kivételtől eltekintve mégsem tudtak szilárd gyökeret ereszteni a hangversenyek és operaházak repertoárjában. S bizony a hanglemezkiadványok sem kényeztetik el a hallgatót szimfóniáinak, operáinak újabb és újabb kiadásával. Rimszkij-Korszakovnak, úgymond, nincs divatja manapság. Még a Muszorgszkij-operák általa hangszerelt verzióját is sorra cserélik le a nyersebb, és kétségkívül drámaibb eredeti változatra a dalszínházak. A Seherezádé ugyan még mindig gyakori vendég a világ valamennyi koncerttermében - még ha leggyakrabban az első hegedűs jutalomjátékául kapják is elő a fiókból -, s talán a Spanyol capriccio, a Sadko vagy az Aranykakas-szvit is rémlik többeknek, de ezzel gyakorlatilag ki is merül az orosz mester művészete a standard hangversenyprogramban. Pedig szerteágazó életművet, tizenöt operát, szimfóniákat, szimfonikus költeményeket, nyitányt, fantáziát, megannyi lázas zenei látomást hagyott hátra, melyek legtöbbje a varázsos mesék birodalmából szól hozzánk.

Talán nincs a zenetörténetben még egy ilyen szerző, aki ennyire szerette és ismerte volna a bódító mesék, a mámorba ringató fantáziatörténetek világát, aki ilyen mélyre merült volna a népi mesevilág és képzelet habjaiban. Még műveinek címében is többször visszaköszön a \"mese\" kitétel: Mese Szaltán cárról, Rege a láthatatlan Kityezs városáról, Tündérmese (Skazka). A romantika egyik legjellegzetesebb toposzát, a világtól való elvonulás szimbólumát, a mese narratív erejét és hatalmát nála eredetibben és magától értetődőbben senki sem használta. Pedig a mese valahol éppen arra való, amire az alkohol vagy az ópium: menekülés a mesterséges paradicsomok képzelet-kozmoszába a zord és kíméletlen valóság elől, mely minden nappal újra és újra részvétet nem ismerő könyörtelenséggel talál ránk, s melyet még a jókora szakáll és okuláré mögül is egyre nehezebb követni. Ami Muszorgszkijnak a vodka, Rimszkij-Korszakovnak a varázsmese: a lidércek, lázálmok, ábrándképek, sápadt látomások végtelen-tágas univerzuma, melyben gyakran ott ül maga Rimszkij is, a \"nagy mesélő\", aki hol Seherezádé, hol Szadko, hol mások alakjában bukkan fel a történetmondás archetipikus aktusában. Merít az orosz népi hagyományból, a keleti mondakincsből, a pogány legendák és természetpoézis sokrétű forrásvidékéről. Elhalás és újjászületés (Karácsonyéj), a természet- és napimádás kultusza (Hópelyhecske, Májusi éj), a varázsmesék átkai és csodatételei (Az aranykakas), a népi bölcsességek és fabulák örök tanulságai (A cár arája) és az Ezeregyéjszaka egzotikus gyönyörei keverednek ebben a tüneményes világban. Számos dramaturgiai bukfenccel és következetlenséggel, mégis megejtő bájjal és áradó érzelemmel tele.

A \"közlés\" módszere pedig nem kevésbé figyelemre méltó: a szinesztézia. Rimszkij-Korszakov a színekben, a keverésben, az elmosódó, majd újra és újra kirajzolódó árnyalatokban véli felfedezni a mesemondás zenébe oltható leghívebb módját. Valóságos szótárat szerkeszt, melyben az egyes hangokhoz színeket rendel, s ennek nyomán páratlanul változatos zenekarkezelést és hangszerelési eljárást teremt. Számára a mesemondás és a muzsika a színek orgiájában találja meg közös nevezőjét. Csak egy példa: a földöntúli, fantasztikus lények jellemzésére, a körülöttük uralkodó sejtelmes, titokzatos hangulat megidézésére dolgozza ki a jellegzetes hangsort, mely egész és félhangok szabályszerű váltakozására épül. Dallamvilága, harmonizálása azonban mindenekelőtt a népi muzsika tövéről fakad, akárcsak az Ötök többi tagjáé, néha Csajkovszkijé.

A Brilliant kiadó nemrégiben jelentette meg Rimszkij-Korszakov zenekari műveinek eddigi legteljesebb kiadását: az 1985 és 1997 között készült felvételek eredetileg az angol ASV kiadó gondozásában láttak napvilágot évekkel ezelőtt, most gyűjteményes formában kaptak esélyt ismét, hogy a lemezgyűjtők polcaira telepedjenek. A négy cd-n nem hallható ugyan valamennyi fontos zenekari alkotás, de a szimfonikus életmű legjava igen: a három szimfónia (Op.1, 9 és 32), a Seherezádé (Op.35), a Szadko szimfonikus költemény (Op.5), a Cár arája-nyitány, a Fantázia szerb témákra (Op.6), a Nyitány orosz témákra (Op.20), az Aranykakas-szvit, a Szaltán cár-szvit (Op.57) és a Karácsonyéj-szvit. Két lemezt az Örmény Filharmonikusok Zenekara jegyez, a másik kettőn pedig a Philharmonia Zenekar és a Londoni Szimfonikusok osztoznak. Előbbieket Lorisz Tyeknavorjan, a londoniakat Yondani Butt dirigálja. A jereváni zenekar játékáról szólva nem is kívánkozik választékosabb dicséret a tollamra, minthogy produkcióit nyugodtan elkeverhetnénk az angol zenekarokéi között, alig hallható különbség. Lelkesedésben és játékintenzitásban nemritkán felül is kerekednek a néha fásultan és hallhatóan rutinból zenélő Londoni Szimfonikusokon.

Noha a zenekarok teljesítményére így is kevés panasz eshet, mégsem ezért méltó a figyelemre ez a kiadvány, annál inkább a ritkán hallott művek sokszor revelációszámba menő újszerűsége és magával ragadó költői ereje miatt, mely rövid idő alatt ezerillatú bűvkörébe vonja a hozzá közel hajoló hallgatót, s röpíti a bagdadi főtértől Dodon cár udvaráig. A töretlen mesélőkedvű Rimszkij-Korszakov néhol Debussybe szalad, máskor Lisztbe vagy Wagnerba ütközik. Olykor a legtermészetesebbnek tetszik, hogy innen nőtt ki Sztravinszkij Tűzmadara, és talán Petruskája is. Hiába, a 20. század nagy orosz komponistái mégis csak Rimszkij-nagypapa térdén lovagoltak.

Az Aranykakas prológja így figyelmeztet: \"A mese hazugság, de van benne valami finom célzás, amiből okulhatnak…\". S nemcsak célzás és cinkos összekacsintás ez a zord valóság fölött, de a nyugati zenén iskolázott fül számára némi keleti narkotikum, fojtó kábulat is, melytől olyan lesz Rimszkij-Korszakov egész muzsikája, mintha Szindbád hajóján érkezett volna, s Sznyegurocskával olvadna végleg el.