Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Abbado a Zeneakadémián

2004-04-06 14:53:00 z-t-a

2004. április 4.
Zeneakadémia
Gustav Mahler Jugendorchester
vez.: Claudio Abbado

MAHLER: IX. szimfónia

Onnan kezdeném, hogy amikor a Tavaszi Fesztivál előzetesében megjelent, hogy Claudio Abbado újra itt lesz, mindjárt elszorult a közönség torka. A műsor, Mahler Kilencedikje megspékelve a Dal a Földről \"Búcsú\" c. tételével különösen szívszorító érzést keltett. Az elmúlt években elterjedt hírek Abbado súlyos betegségről, és az ilyen műsorválasztás - érthető módon - furcsa asszociációkat keltettek.

Ehhez képest a koncert azzal az - emiatt kivételesen - örömteli hírrel kezdődött, hogy a \"Búcsú\" a szólista megbetegedése miatt elmarad. A közönség csak abban reménykedhet, hogy tényleg. Mert a hetvenéves Mester fizikai megjelenése esetleg adhat okot az aggodalomra, de a vitalitása, a temperamentuma a régi.

Az általa alapított Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar a zeneszerzői intenciónak megfelelően megtöltötte a színpadot és az orgonaülést. Csak prímhegedűből 26-ot számolhattunk meg. A hatalmas apparátus itthon szinte elképzelhetetlen akarással dolgozott. Persze a vonóshangzás nem annyira homogén, de ezt egy állandóan cserélődő gárdánál nem lehet számon kérni. (Itt ugye, csak 26 éves korig muzsikálhat az ember.) Fantasztikus odaadással játszottak, csüggve Abbadón, annak minden rezdülését követve. Öröm volt nézni a csillogó szemeket, a mosolygó arcokat a keringőmotívum alatt. Érezhető bensőséges kapcsolat ragyogta be a színpadot karmester és tanítványai között.

Amikor a konkrétumokra kerülne a sor, akkor csődöt mond a tudomány. Ezt a koncertet nem lehet objektíven megítélni. Egy olyan világban játszódott, amilyenre mindig vágyunk, amit - általában - elérhetetlenül kergetünk, ami csak beavatottak számára megközelíthető. Csak egy példa: a zárótételt (Adagio) különösen finoman közelítették meg. Amikor a szférákon túli zene, a vibrátó nélküli hegedűhang a sokadszori csúcspont után elhalt, megállt a világ. A karmester, a zenekar moccanatlan, a közönség maga elé meredve.

Nem tudom, mennyi idő telt el, hosszú perceknek tűnt, az időérzéket elveszítve ültünk a búcsúmotívum elhalását követően, némán és döbbenten.

És ilyenkor már a szavak is értelmüket vesztik...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.