Két régi zenei nap

Sopronban jártunk, a hűséges Zahnarztok városában. Persze nem tömetni jöttünk cézárt, hanem húzatni. Mármint régi zenét a fülünkbe. Ugyanis most zajlik a Régi Zenei Napok eseménysorozata.

A Liszt Ferenc Konferencia- és Kulturális Központban kezdünk, ami most gyakorlatilag a bázis: idén már az egy éve felújított épület a központja a nagy hagyományú fesztiválnak. Itt tartják a szakmai kurzusokat is, és naná, hogy itt bukkanunk a nyomára mindenkinek, akit utol akarunk érni.

Illetve majdnem mindenkinek, mert például Vashegyi György miatt a két nap alatt külön odüsszeiát járunk az amúgy öt perc alatt begyalogolható innenstadtban (az onnanstadt persze biztos nagyobb, de azt nincs időnk megnézni). Emiatt sűrűn ingázunk a helyszínek és az Ikva-bachon túli Schlippergasse (lánykori nevén Balfi út) között, ahol a szállásunk található. Ebben persze az is közrejátszik, hogy tölteni kell az elemeket, telefonokat és etceterákat.

Az első interjút ötre beszéltük meg, addig van időnk egy kis laza sétára. Zenebolond elsőre hova megy? Lemezantikváriumba. Merthogy Sopronban ilyen is van, a Szent György utcában az Amicus lemez- és könyvantikvárium.
Az még rendben van, ha egy antikváriumban a bejáratnál egy elektronyos bagoly huhog a ki- és belépőkre, de hogy a tulaj, Tóth Tibor mögötti polcon ott fészkeljen további háromszáz plüss, műanyag és fém uhu, az már több mint meglepő. Ezeket az elmúlt tizennyolc évben egytől-egyig a rokonok, barátok és üzletfelek hozták ajándékba.

Országos viszonylatban is kuriózum, hogy a lemezkészlet java bakelit, a választékról meg csak annyit, hogy simán össze lehet belőle állítani az alapkönyvtárat - a szerzők, az előadók, de még a kiadók is lefedik bármelyik katalógus kínálatát. A sógorok is átjárnak, külön listákkal, van, aki kifejezetten a Hungaroton kiadványokra bukik. Az árfekvés ennek ellenére Múzeum krt-i.
A tulajjal a bagoly- és LP-gyűjtés után természetesen a Led Zeppelinről és a most zajló wimbledoni tenisztornáról társalgunk.

Az öt órai interjú (lásd jövő héten) után beszélgetőtársunk, Kóczán Péter, a Pro Kultúra Sopron Kht. munkatársa körbevezet a fesztiválközpontban. Valóban szépen felújított, minden szempontból szakszerű épületről van szó, ami ráadásul egy bástyára épült, és követi a várfal vonalát. A nagyterem hatalmas ablakai az elég forgalmas Széchenyi térre néznek, ennek ellenére szinte semmi zaj nem hatol be.
Az aznapi foglalkozásnak már vége van, már senki nincs itt - éppen ideje, hogy kipróbáljunk egy eredeti, antik korabeli csembalót. Gyönyörűen szól rajta az Ének az esőben.

Vashegyi a próbája után, fél nyolcra vár bennünket az Evangélikus templomnál. Az épület mellett rádiós közvetítőkocsi, nem lepődnénk meg, ha belebotlanánk Horváth Tamás hangmérnök barátunkba (ld. korábbi interjúnkat).
Nem botlunk bele, viszont a próba elhúzódik, nekünk meg nyolcra át kell érnünk a Jánosi Együttes koncertjére a Jezsuita Udvarba. Ahol ki köszön ránk? Horváth Tamás hangmérnök barátunk (ld... ja, ez már volt). Ő súgja meg, hogy Vashegyi másnap a kiírt 10 helyett 12-től próbál.
Bár a műsorról már megírtuk a koncertbeszámolót, annyit még hozzátennénk, attól tartunk, ha igazán részleteztük volna a véleményünket, a Jánosi Együttes sírva könyörögne, hogy akkor már inkább a Fáy írjon róluk.

Másnap reggel a Széchenyi téri Demmer Teaházból, különféle füvek, teáskészletek és egyéb csájarekvizítumok közül küldjük a koncertbeszámolót, kicsivel később újabb interjú, ezúttal Liszkay Máriával, a fesztivál főszervezőjével (ld. jövő héten), nem csak az idei rendezvényről, hanem az elmúlt tizenkilenc évről és a közelgő jubileumról is.

Ezt követően megint a napi rutinmunka vár ránk: újabb egyeztetés Vashegyivel. Pánikra semmi ok, az itteni derék bürgerek hiedelemvilága szerint ha háromszor szembejön veled az utcán Drucker Péter, szerencséd lesz. A szembejövetelen már túl vagyunk, hátha igaz a dolog. És lőn.
A Maestro azt mondja, találkozzunk két óra múlva a konferenciaközpontban. Igaz, hogy akkor már kezdődik a szerkesztőbizottsági ülésük, de szerinte tíz percet kibírnak nélküle. Két és fél óra múlva már meg is valósul a nagy találkozás - és mondhatjuk, megérte a várakozás (ld. a jövő héten).

Este pedig Máté-passió, értelemszerűen az Evangélikus templomban. Nem írtunk róla külön koncertbeszámolót, egyrészt azért, mert élőben közvetítette a Bartók Rádió, másrészt azért, mert miért ragoznánk különösebben azt, ami tökéletes?
Beülünk az első sorokba, a szólisták mögé (az első sorok itt nem előre, hanem középre néznek, itt ülnek az énekesek is), felmegyünk a karzatra a kóristák mellé, hátrasétálunk a bejárathoz - mindenhonnan jó.
A szünetben fél füllel halljuk, amint a kontratenor énekes sóhajtozik, mennyire izgul. Koncert után rákérdezünk. Hát persze - mondja-, nem egy leányálom Bach-áriákat énekelni, de úgy érzi, sikerült.
Sikerült. És nem csak neki. A 2000 férőhelyes templom ugyan csak félig telt meg, de a bő háromórás előadás végén eredeti, hamisítatlan, abszolút jogos standing ovationnek lehettünk tanúi.

Sopron, Várkerület. Ódon utcák, a házakon minimum egy emléktábla, plusz a zászló, kemény kétperces távolságok, pesti ember számára már-már kibírhatatlan nyugalom, mosolygás, kedvesség.
És persze zene. Régi Zenei Napok.
Lásd: jövőre.