Bejelentkezés Regisztráció

Szimfonikus művek

Mit ér a zeneszerző, ha magyar?

1999-01-20 00:00:00 Dauner Nagy István
Julius BeliczayJulius Beliczay 1835 - 1893
Serenade Op.36
Symphony D minor Op.45
MÁV szimfonikus zenekar
vezényel: Gál Tamás
Pannon Classic PCL 8003

Mit ér a zeneszerző, ha Magyar? Nem jó a kérdés!
A válasz természetesen függ attól is, hogy kinek, mikor és hol. Például Beliczay Gyulát valamikor a múlt században maga Liszt Ferenc is nagyra becsülte, a kiadók pedig egyenesen verenyeztek műveiért. Ma, akár kifejezetten magyar zenetörténeti kurzust is lehet végezni a Zeneakadémián anélkül, hogy az ember akár csak egy szót is halljon szegényről. Lehet, hogy most is a két szélsőség között van az igazság? Nem, ennél most sokkal provokatívabb kedvemben vagyok.

Valaki téved (vagy tévedett), méghozzá nagyot. Azt az érvet nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy egy zene értékét az a kor határozza meg, amiben született. Az biztos, hogy egy sajátos asszociációkkal operáló mű megértéséhez segítség a miliő alapos ismerete, de az igazi esztétikai minőség kortalan. Rögtön ennél a témánál le kell horgonyoznom egy kicsit, csak azért, hogy jobban megértsük egymást. Én még azt tanultam, (pontosabban nekem azt tanították!), hogy Richard Strauss idejétmúlt, dekadens szerző. Bartók halála után, az új bécsi iskolával, sőt Cage szárnypróbálgatásaival egyidőben már nem lett volna szabad megírnia például a Négy utolsó éneket.
- Lelkük rajta, nekem azért hiányozna! Különösen akkor, ha belegondolok, hogy ilyen logika alapján ki lehetne dobni a mannheimi iskola és a klasszika megjelenésével egyidőben - sőt az után - komponált Fúga művészetét, vagy akár az összes olyan Beethovent, ami Weber Bűvös vadászának bemutatója után (1821) után keletkezett - olyan pedig még volt néhány, például a Kilencedik!

De azért térjünk vissza Beliczay Gyulához, vagy ha monarchikus neve jobban tetszik, Julius Beliczayhoz.

Számomra a 97-es év nagy felfedezése volt az a lemez, amit a Magyar Államvasutak támogatásával adott ki a Pannon Classic kiadó - ha jól tudom, úgy háromszáz példányban!!
Amikor először "zsákbamacskaként" hallotam belőle egy részletet, komoly lelkiválságba kerültem. Arra rájöttem, hogy egy szimfónia lassú tételét hallom. Némi tanult hallásom alapján a hangnem se maradt titok, de kicsoda és micsoda? Tökéletesen ismeretlennek tűnt. Nem mintha legyőzhetetlen "kinyerma" bajnok lennék, arról szó sincs! Nem kell nekem mindenkit ismernem, aki valaha szimfóniák komponálásával kisérletezett - de ha ilyen jó? Először Brahmsra gyanakodtam (azért az jelent valamit) dehát azokat csak ismerem valamelyest. Az tehát nem lehet. Egy szó mint száz, szerzőnk feledése, szinte teljes hiánya a zenei köztudatból, szerintem súlyos mulasztás. Mi lehet az oka? Csak találgatni tudok, de van néhány tippem:

- Először is, mint már a bevezetőben fejtegettem hiába jó egy darab, ha nem progresszív, ha nem tartozik az újítók sorába, akkor hajlamosak vagyunk lebecsülni. Ez alól csak az egészen régiek - mint említettem Bach, vagy Beethoven - lehetnek kivételek. Néhány kultúrsznob Bartóknak is nehezen bocsájtja meg a Concerto, vagy pláne a III. zongoraverseny népszerű, posztromantikus vonásait. Beliczay Gyula szimfonikus zenéje pedig nem újító, szó sincs formabontásról, trükkökről, akárcsak szokatlan hangszerelésről. "Mindössze" jó ízléssel, magas szakmai színvonalon és szellemesen komponált darabok ezek, úgy a múlt század második feléből. Nagyjából valóban Brahms kortársaként, de például Mendelssohn fiatalkori vonósszimfóniáinál jóval később keletkeztek ezek a művek.
Egy valamit azonban mindenképpen korszakosnak kell tekintenem. - Főleg az Op. 36-os d-moll szerenádban, (ami nagy valószínűséggel 1875 előtt keletkezett) olyan magától értetődő természetességgel szólalnak meg magyaros motívumok, mint korábban senkinél. Valljuk be, a korban szokásos magyar kolorit Rózsavölgyi Márk, vagy Mátrai Gábor zenéjében, de még Erkelnél is, gyakran bántóan kontrasztál az olaszos operastílussal és bécsi hangszereléssel. Mindez Beliczay szerenádjában frappáns és teljesen autentikusnak hat. Hasonlót csak Weiner Leó komponált - igaz sokkal később.

- Valószínűbbnek tartom, hogy a felejtés oka a szakma gőgje. Liszt becsülhette, Mihalovics Ödön is meghívhatta a Zeneakadémiára zeneszerzést tanítani, de Beliczay Gyula nem volt "céhbeli". Igen komoly zenei képzést kapott, de nyugdíjas koráig műszaki tudományából élt. Igaz, azon a területen is komoly eredményeket ért el, hiszen nem sokkal annak megalapítása után a Magyar Királyi Államvasutak főmérnöke lett. Nem véletlen, hogy ezen a lemezen is a MÁV szimfonikusok játszanak, ahogyan az sem, hogy a kiadást is a vasutasok szponzorálták. (No és az, hogy a címlapon éppen egy régi gőzmozdony látható.)
A zenekar becsülettel megtanulta a darabokat, bár a szerenád egy-két kifejezetten bonyolult ritmusú pontja enyhén tisztátalan. A CD ezzel együtt kifejezetten élvezetes, jól sikerült kiadvány.

Hogy mikor hallhatunk Beliczay műveket koncertteremben is? Netán más műveket is megismerhetünk? Talán egyszer.
Addig is, gondoltam utánanézek például annak az Op.50-es F-dúr misének, amit a Grove lexikon külön is említ! Az Országos Széchenyi Könyvtárban megtaláltam a mű Breitkopf kiadású partitúráját (igen úgy van, annak idején a Breitkopf, de a Hasslinger és a Schott is látott benne fantáziát..) és azt is nagyon kellemes zenének találtam.
Más Beliczay kották, nyomtatva és kéziratban egyaránt, szintén akadnak a raktárban szép számmal.

Ott még őrzik őket....






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.