Ünnep, ünnep, ünnep - Ramón Vargas a Lammermoori Luciában

Ramón Vargas a Lammermoori Luciában
Erkel Színház, 2003. június 3.

A Közönség elszorult torokkal értesült alig néhány hete: korunk egyik legnagyobb bel canto sztártenorja az Erkel Színház vendége lesz a Luciában. Az értesülést követő meghatottságot hamarosan gyanakvás váltja fel, hisz oly sokszor csalódott már a hangjukat vesztett nagy nevek kapcsán. De mindjárt eszébe jut, hogy épp a Lucián micsoda vendégművész-élmények érték, amíg végigsorolja is, beleborzong, Carrerastól Geddáig. Mindegy, ezen ott kell lenni! Kihagyhatatlan!

És tényleg az, sőt még annál is több.

Mert Ramón Vargas nem egyszerűen bejött és énekelt, mint egy isten. Pedig csak egyszerűen bejött és énekelt, mint egy isten. Ahogy a szerelmi kettős esküvését elkezdte ("Sulla tomba…") vagy amikor tényleg utolérhetetlen legatotechnikájával leheletfinoman a "Verranno a te sull'aure…" kezdetű frázist, Közönség a mennyországban érezte magát. És ott is maradt az előadás végéig, na jó, kis megszakításokkal. Egyértelmű, ez a tenorista a csúcson érkezett hozzánk, s ha lehet is nagyítóval hibákat találni a sebtiben összeütött produkcióján, nem mindennapi előadást hallottunk.

S mert a Luciát két remek énekes, a címszereplő és Edgardo simán elviszi, az Operaház a mexikói tenorista mellé remek szopránt szervírozott Asako Tamura személyében, aki - itt jön a meglepetés - nem koloratúrszoprán! A csinos japán hölgy ugyanis rendkívüli adottságokkal és biztos magasságokkal rendelkező lírai szoprán. S kiderült, lehet így is énekelni ezt a szólamot. Ehhez a biztos technikán kívül pontos stílusismeret és műértés szükségeltetik. Soha rosszabbat!

Szaladjunk azért át a kis megszakításokon! Az egyéb férfiszerepek tekintetében az Operaház nem kényeztette el a publikumot. Itt derült ki, hogy mennyire más itthon a bel canto és mennyire mást távolban. Recsegő hangok, forszírozott és fakó magasságok, stílusismeret hiánya jellemezte a hazai férfiakat. Ötvös Csaba kifulladt már Asthon szerepében, a mélységek puhák, az egész szerepfelfogás nem igazán karakteres. Kenesey Gáboron minden erőlködése ellenére (mert érezhetően próbálkozott) alapvetően kifogott Raimondo gyönyörű szólama. S valaki mondja meg Arturonak (Albert Tamás), hogy nem kulturált dolog "leordítani" a szextettet, ha a Szerző nem neki adta a főszerepet.

A többévtizedes Alisát, Jász Klárit megszámlálhatatlan előadásban volt szerencsém már hallani/látni. Sosem okozott csalódást, most sem. Igazi kismester, aki pontosan tudván a helyét, minden este ki tud ragyogni bármely szerepében. Bravó!

Sajnos tapasztalattá vált, hogy a nagy sztárokhoz szürke karmestereket adnak, így volt ez most is. Bartal László kisebb zökkenőkkel jól alkalmazkodott a vendégekhez, de a zenekari előjátékokban és együttesekben végig a jellegtelen hangszín és tempó uralkodott. S nem utolsósorban ő a felelős a híres Szextett átrohanásáért. Kár érte.

De az előadás összességét semmi sem ronthatta el, Tamura és Vargas vendégszereplése méltán váltotta ki az egyébként lankadt nyári tömegből a ritka és jóleső ovációt.

Ünnep volt, ünnep, ünnep!