vissza a cimoldalra
2020-10-27
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11562)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (4764)
Pantheon (2743)
Kimernya? (3824)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4964)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4146)
Társművészetek (2196)
Erkel Színház (10734)
Operett, mint színpadi műfaj (4567)
Hibajelenségek - fejlesztési napló (35)
Franz Schmidt (3710)
Kolonits Klára (1184)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1454)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2080)
Élő közvetítések (8514)
Melis György (269)
Beethovenről - mélyebben (705)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

…és Poppea ott – Poppea megkoronázása az Eiffel Műhelyházban
- zéta -, 2020-10-13 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Poppea megkoronázása az Eiffel Műhelyházban 2020. október 10.
Eiffel Műhelyház – Bánffy Miklós terem

MONTEVERDI-BELLA: Poppea megkoronázása

Poppea - Keszei Bori
Nerone - Szappanos Tibor
Ottavia - Szántó Andrea
Ottone - Cser Krisztián
Seneca - Fried Péter
Drusilla/ La Fortuna (ének) - Zemlényi Eszter
Amore - Daragó Zoltán
La Fortuna (mozgás) - Lázár Eszter
Libertino/Lucano - Varga-Tóth Attila e.h.
Littore - Kósa Lőrinc e.h.
Nutrice - Farkasréti Mária
Virtù - Brassói-Jőrös Andrea

km. Fekete-Kovács Kvintett
Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Vajda Gergely

Ahogy vártuk, befutott a rövid időn belül harmadik pesti Poppea-feldolgozás is. Ez volt egyébként a Magyar Állami Operaház történetében a 101. Poppea megkoronázása, merthogy a színház 1968-as magyarországi bemutatója kerek száz színrevitelt élt meg, de az utolsó előadás óta is már negyven év telt el. Persze, ez a százegyedik számos ponton különbözött a századiktól, hiszen az akkor adott Raymond Leppard-féle átirat mára régizenei körökben meghaladott lett.

Az Operaház is belépett tehát az újszerű kísérletezők népes táborába, felkérésére a fiatal Bella Máté (az említett utolsó előadás után született öt évvel) újrahangszerelte és kortárs zenei elemekkel dúsította Claudio Monteverdi alapművét. Valamiért ez is kevésnek tűnhetett, mert a darabban jazzbetétek is felbukkannak, melyeket a kiváló Fekete-Kovács Kvintett játszott.

Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy egyes jelenetek tisztán Monteverdi anyaga alapján szólaltak meg (többnyire énekhang csembaló- és csello continuo, olykor egy szólóhangszer kíséretében), más részletek meg Bella sokkal dúsabb hangszerelésében a nagy(obb) apparátus és időnként – jellemzően a jelenetek közti átkötések alkalmával – a jazzkvintett improvizált eredeti Monteverdi-témákra. (Ez utóbbiakban nem volt ének.)

Sem Bella, sem Fekete-Kovácsék zenei anyaga nem ütött el számottevően az eredetitől. Abban maradt némi kétely bennem, hogy ez a kevert hangzású változat tett-e bármit is hozzá a darabhoz, de azt határozottan merem állítani, hogy el nem vett. Talán (de ebben sem vagyok biztos) színesítette a hangzásképet és könnyítette a befogadást.

Egy fontos bekezdést kell szentelni az előadás körülményeire, melyeket minimum rendkívülinek kell minősítenünk. Az Operaház ugyan megnyitotta évadát, sőt mindjárt új produkciókkal is kirukkolt, de közvetlen utána – összhangban a kulturális élet egyéb szereplőivel – előadások egész sorozatának lemondására kényszerült a vírushelyzet miatt. Ami mostanra sem lett számottevően jobb (sőt!!!), így a színház elővette online-ötleteit, de közben szórványosan azért dicséretesen igyekszik egy-egy produkciót eljuttatni klasszikus előadás formájában is a nagyközönség bátor (és vállalkozó szellemű) részéhez.

De a koronavírus nem érte be ennyivel, ezen az estén egészségügyi fogalomból szép lassan önálló alkotótárssá lépett elő: közvetlenül az előadás előtt három kisebb szereplő dőlt ki. Egyikük (Arnalta) jelenetei ezért teljességgel kimaradtak. La Fortuna színpadi játékát a darab koreográfusa, Lázár Eszter járta le (felettébb hatásosan), míg a szólamot kottából-zenekari árokból Drusilla alakítója, Zemlényi Eszter szólaltatta meg imponáló biztonsággal). Lucano szerepét pedig a Libertinot alakító Varga-Tóth Attila vitte színre, olykor kézben tartott kotta segítségével. Mindhármuk teljesítménye előtt csak fejet hajtva lehet köszönetet mondani. (A helyzet és a megoldás annyira rapid lehetett, hogy a változást a kiosztott műsorlapok sem tartalmazták és ezúttal elmaradt a [már-már szokásosnak tekinthető] premier előtti főigazgatói konferanszié, így leginkább a színpadról értesülhettünk az eltérésekről.)

Poppea megkoronázása az Eiffel Műhelyházban Almási-Tóth András rendezése nagy vonalakban okosan és praktikusan szolgálta az előadást, megoldásai általában a darabból indultak ki. Ha még néhány modernnek gondolt operarendezői közhelyet is sikerülne kiiktatni, akkor egészen élvezetesnek minősíthetném munkáját. (Azt a megoldást például, amikor Seneca, első fontosabb jelenetét követően a nyílt színen belövi magát és kábítószeres mámorban vizionálja Poppea és Nerone szerelmes együttlétét. Nekem a szándékkal ellentétben ez inkább arról szólt, hogy a rendezőnek nincs elég ötlete a testi kapcsolat hatásos színrevitelére, ezért inkább elterelte a figyelmet Seneca akciójával az ügyetlenkedő szerelmesekről. Jó lenne a hazai operajátszásban ezektől az üres, modernkedő panelektől megszabadulni, fel nem tudom sorolni, hány klasszikus műben találkoztam már kábítószerrel az utóbbi tíz évben.)

Ezektől a megingásoktól eltekintve Almási-Tóth rendezése alapvetően a szereplők egymás közti viszonyaiból indul ki és a szituációk korrekt felvázolásáról szól. A rendezőt kevésbé izgatja a hatalom és a diktatúra természetrajza, sokkal inkább foglalkoztatja a kisember mindennapi kiszolgáltatottsága. És gyanítom, volt még egy szándék: bemutatni, hogy láthatta a darabban zajló történelmi eseményeket a plebs, az istenadta.

Ennek érdekében a színház még némi járványügyi kockázatot is bevállalt. A két részben játszódó dalmű első fele rendes színházi felállásban működött a nézőtér-zenekari árok-színpad megszokott hármasában. Amikor a kissé elnyúlt szünet végefelé nem lehetett még bejutni székeinkhez, sejteni lehetett, hogy erős átrendezés várható. (Közben a Mozdonycsarnokban kényszerűen bele-belehallgattunk a párhuzamos teremben zajló zongorás online áriaestbe is, már csak azért is, mert annak idején a hangszigetelés műszaki átvételén Rálik Szilvia valószínűleg nem vett részt.)

A szűk három-negyedóra várakozás végén kiderült, hogy a zenekari árok és a nézőtér úgy, ahogy volt, eltűnt. Mindenki egy szintre került (ez akár szimbolikusan is értelmezhető), a zenekar elfoglalta a nézőtér alapját, mi meg, kíváncsi rómaiakként beülhettünk (a BFZ Hősök terén rendszeresített papírhokedlijein) a gyorsan zajló események kellős közepébe. A változás biztosan jót tett abban, hogy a nézőnek közvetlen kapcsolódása lehetett a drámához, bár a kötelező távolságtartás, mint olyan biztosan nem valósult meg. Ez a kézzelfogható közelség viszont a fináléra megteremtette azt a ritka mély katarzist, ami az első rész végén Seneca halálánál távolról sem jött össze. A gyors színpadváltás, mint technikai trouvaille sem rossz (bár az önmagában hidegen hagyna), de így, értelmét érezve, határozottan imponált. A híres darabzáró duett egyébként az eredeti hangszerelésben hangzott fel, hőseink is korhű ruhában, értelmezésem szerint az Alkotók ezzel hajtottak fejet a komponista zsenialitása előtt.

Az Operaház által foglalkoztatott külsős énekes szólisták hada munkára kiéhezetten fogadhatta az idei feladatokat, ez meghallatszik az eredményen. Szinte mindenki a tőle várható legmagasabb szintet hozta, néhányan túl is léptek azon.

Még egyetlen színpadi szerepében nem volt ennyire meggyőző Nerone alakítója, Szappanos Tibor. Talán a szólam is jobban fekszik neki, mint klasszikus és romantikus hősöké. Máskor gátlásos színpadi közlekedése ezúttal sokkal oldottabb volt, jól megjelenítve a figura legfőbb jellemzőit. Nem érezte viszont magát otthon Poppea szerepében Keszei Bori. A szólam mélyebb a kívánatosnál, a középhangjai a sovány zenekari szöveten sem mindig jöttek át. Játéka enervált és tőle szokatlanul mesterkéltnek hatott. Elveszett Poppea azon vonzereje, ami mozgatja Neronét, a cselekményt és ezt az egészen különleges remekművet. Találgatni tudok csak, de lehet, egyszerűen csak rosszabb napja volt.

Ettől valamennyire fel is borult a papírforma, mert ráadásul Szántó Andrea Ottavia szerepében egy igazi, nagyszabású, uralkodásra termett ellenfél volt. Játékát, hangját, minden gesztusát az az uralkodni-vágyás határozta meg, ami oly nagyon hiányzott partnernőjéből. Ottone feladata remekül passzolt Cser Krisztián hangjához és alkatához, szinte lubickolt is benne.

A Poppea-előadások hagyományosan kritikus pontja a mű talán egyetlen igazán pozitív szereplője, Seneca szólama, ami ezen az estén igazán nemzetközi minőségben szólalt meg. Fried Péter kiegyenlített hangon sugározta a bölcs filozófus nemes gondolatait. A jeles basszista évek óta kevés fellépést vállal, munkássága szép lassan áttevődött az oktatás területére. Visszatérése azért is fontos, mert jelzi, mekkora hiányt jelent távolléte ebben a hiányfachban.

Hallottam már Zemlényi Esztert (pl. a MÜPÁ-s Alvajáróban) mégis meglepett eleven és egészséges hangadása Drusilla szerepében, s színpadi közlekedése is imponálóan laza volt. A többiek, Daragó Zoltán (Amore), Varga-Tóth Attila (Libertino), Kósa Lőrinc (Littore), Farkasréti Mária (Nutrice) és Brassói-Jőrös Andrea (Virtù) valamennyien lelkesen és karakteres játékkal vettek részt a csapatjátékban.

Az előadás zenei irányítása jó kezekben volt Vajda Gergely személyében. Az előadás végén a hálás publikum igazi ovációval fogadta a rendkívüli körülmények ellenére is átgondolt és sikeres produkciót.

Poppea megkoronázása az Eiffel Műhelyházban
fotó:© Rákossy Péter

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1782 • Niccolò Paganini, hegedűs, zeneszerző († 1840)
elhunyt:
2000 • Walter Berry, énekes (sz. 1929)
2006 • Gregor József, énekes (sz. 1940)
2019 • Jeney Zoltán, zeneszerző (sz. 1943)