Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Fellélegzés #2

2020-08-22 16:57:42 - zéta -
Egy újdonság és egy örök klasszikus az idei Fesztivál Akadémia első estéjén

Kolonits Klára 2020. augusztus 20. - Zeneakadémia, Nagyterem

FELLÉLEGZÉS #2
VAUGHAN WILLIAMS: On Wenlock Edge
SCHUMANN: 1. (d-moll) zongoratrió, op. 63

Kolonits Klára (szoprán)
Korossy-Khayll Csongor, Tóth Kristóf, Kelemen Barnabás (hegedű)
Osztrosits Éva (brácsa), Devich Gergely, Perényi Miklós (cselló)
Palojtay János, Gulyás Márta (zongora)

Fellélegzés. Ezt a nevet adta a Fesztivál Akadémia Budapest az idei, a járványhelyzet miatt jelentősen átalakult programsorozatának. A koncepció a korábbiakhoz képest annyiban változott, hogy kizárólag hazai, illetve itt élő művészek alkotják a népes előadógárdát, akik a fesztivál két hete alatt öt helyszínen lépnek közönség elé. Ahogy a 21 koncert beköszöntőjében Kokas Katalin és Kelemen Barnabás írta: „Fellélegzés számunkra, hogy újra együtt lehetünk, együtt zenélhetünk, együtt hallgathatjuk a kamarazene irodalmának legnagyszerűbb alkotásait.”

Az első este második koncertjével indítottam. Egy (számomra) újdonság és egy örök klasszikus szerepelt műsoron.

Azt gondoltam korábban, Kolonits Klára már nem fog tudni meglepetést okozni. Hallottam olasz, francia és magyar bel canto-t énekelni, lenyűgözött Bach és Mozart-muzsikusként, egyaránt csodáltam barokk és romantikus oratóriumokban. A mai előadó-gárdából egyértelműen a legsokoldalúbb dalénekes, aki a preklasszikusoktól a kortársakig mindent énekel, a szláv muzsika éppoly autentikusan szólal meg ajkán, mint a német vagy a francia.

És mégis, Kolonits a koncertindító Ralph Vaughan Williams-dalciklussal alaposan meglepett. Először már azzal, hogy – amint ezt Fazekas Gergely házigazdától megtudtuk – a darabot személyesen ajánlotta a szervezők figyelmébe. Nem egy elcsépelt sláger került pódiumra. Az On Wenlock Edge nagy valószínűséggel még sosem hangzott fel Magyarországon nyilvános profi koncerten. Rendhagyó már az előadó apparátus is, mert a közel félórás ciklust a zongorán kívül vonósnégyes kíséri. Az Alfred Edward Housman hat versére 1909-ben komponált sorozat egy kapcsolat stációit próbálja különböző nézőpontból megfogalmazni. A dalok olykor könnyedek, puhán, máshol meg kemények, sőt balladai drámaisággal szólalnak meg.

Maga a zenei anyag csipkefinomságú és szélsőséges effektekben gazdag, harmóniái engem egyszerre emlékeztettek Schubert, Bartók és Debussy dallamkezelésére. A kísérés elsősorban a zongora feladata, míg a vonósnégyes többnyire a hangzás színezéséhez szükséges a komponistának. Ékesen bizonyítják ezt a második dal hangulatfestő megoldásai vagy a ötödik dal meditatívan impresszionista bevezetője.

A második meglepetés, hogy Kolonits Klára (aki kanyargós pályája során egyaránt oldott meg drámai és lírai feladatokat) ezúttal az operaszínpadon ritkán látott karakterisztikus képességével nyűgözött le. A szavak jelentése, kifejezésük vált elsődlegessé, az ének szinte csak másodlagosan jelent meg, a hangzás minden pillanatban a kifejezést szolgálta, ami ettől még töményebb tudott lenni. Az énekesnő leheletfinom üveghangokkal teremtette meg a párás, esős, szomorkás természetközeli hangulatot, ami a dalciklus verseit indukálhatta.

A zongorán Palojtay János érzékeny, sokszínű billentéssel szolgálta Williams izgalmas muzsikáját. Méltó partnere volt ebben a pontos, lelkes és fiatal Korossy Kvartett (Korossy-Khayll Csongor, Tóth Kristóf, Osztrosits Éva és Devich Gergely).

A koncert második részében három, évtizedek óta összecsiszolódott muzsikus lépett pódiumra. Gulyás Márta, Perényi Miklós és Kelemen Barnabás ezúttal Schumann op.63-as d-moll triójára szerződött ezen az estén. A mű régóta benne van a hazai zenész-köztudatban, már 1857-től kezdve szólnak feljegyzések előadásáról, fellépett vele nálunk Hubay, Popper és Dohnányi, de előadta Ysaye, Casals és Pugno is.

A hányatott életű komponista talán legsikeresebb esztendeje volt az 1847-es, amikor ezt a kamaraművét alkotta. Zwickauban fesztivállal ünnepelték, s még a családi viszályok is elsimultak, kibékült apósával. Látszólag minden megteremtődött a boldog, kiegyensúlyozott alkotáshoz. Ez a harmónia benne van a darabban is, de megtaláljuk azt a billenékeny hangulatot is, ami majd néhány évvel később felborítja ezt a törékeny lelkivilágot. Érzékeny és szenzibilis alkotás tehát a d-moll zongorás trió, előadókat próbára tévő gyors hangulatváltásokkal teli.

Kelemen Barnabás és Perényi Miklós – nyilván a hosszú szólistamúlt okán is – szinte egymásnak dobálták a labdát, hol az egyikük, hol a másikuk játszotta a vezérszólamot, Gulyás Márta inkább a kíséret feladatára vállalkozott, a zongora szólisztikus szerepe ritkábban tűnt elő. Az első tétel inkább a gondolkodó, az elmélyült arcát mutatta a műnek, de az igazi mélység a harmadikban szólalt meg, persze a Szerző is így kérte. Meg-megállt a levegő a Zeneakadémián. Az utolsó tétel (Mit Feuer – tüzesen) tényleg sziporkázó szenvedéllyel izzott fel.

Olyan régi-régi érzést hozott elő ez a koncert, talán a ritkásabb ültetés is közrejátszott abban, talán az előadók önkéntelen késztetése a hosszú elzártság után, hogy megsejtettük – az én életemben már nemigen lévő – egykori szalonok hangulatát. Igazi fellélegzés volt. Régóta várt, nem tervezhető, ezért is csapott meg szinte mindenkit az a bizonyos heuréka-élmény.

Köszönet érte!

Kelemen Barnabás, Osztrosits Éva, Perényi Miklós, Gulyás Márta
fotó:© Fesztivál Akadémia






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.