vissza a cimoldalra
2020-08-06
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (3591)
A MET felvételei (902)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4027)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4884)
Társművészetek (1827)
Miklósa Erika (1251)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (139)
Sport (188)
Ilosfalvy Róbert (940)
Jonas Kaufmann (2487)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2009)
Franz Schmidt (3657)
A díjakról általában (1101)
Pantheon (2712)
Operett, mint színpadi műfaj (4419)
A nap képe (2226)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Karanténinterjúk IV. Kovács János – „Kár veszteségről beszélni, ezt egyszerűen túl kell élni…”
- zéta -, 2020-04-24 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Kovács János Karanténinterjú-sorozatunk következő alanya az Operaház örökös tagja és mesterművésze, Kovács János. Az első általam ismert művész, aki valószínűleg már átesett a koronavíruson is. Természetesen telefonon kérdeztük, hogy éli meg a mindennapokat.

   - Mindjárt az elején összevitatkoztunk azon, hogy miként szólítsalak.

   - Egyetlen címet szeretek igazán: az Operaház örökös tagja és mesterművésze. Ezt ugyanis nem államilag kaptam, hanem a művésztársak, az örökös tagok választottak meg.

   - Úgy volt, hogy március 12-én látlak koncerten, s írok is arról a Missa solemnis-előadásról, melyet Te vezényeltél… volna. Azért volna, mert éppen akkor húzták le a rolót. Hogy élted ezt meg?

   - Pont erre a koncertre való készülődés kapcsán átestem a koronavíruson – ez utólag derült csak ki. Március 5-én érkeztem meg Madridból. 6-án és 7-én már hőemelkedéssel próbáltam a MÁV Zenekarral, utána belázasodtam. 11-én volt egy össznépi együttes próba, szólistákkal, a debreceni Kodály Kórussal és a nyíregyházi Cantemussal. Elpróbáltuk a Kyrie-t és a Gloria-t, amikor jött a hír, hogy lefújták a koncertet. Utána még betegeskedtem hat-hét napot, majd kigyógyultam. Két héttel ezelőtt csináltattam egy gyorstesztet. A doktornő, aki értékelte a leletet, felhívott, hogy optimális helyzetben vagyok: az egyik vizsgált tétel pozitív lett, ami azt jelzi, hogy elkaptam a vírust, a másik viszont negatív, ami mutatta, hogy már antitesteim vannak, ergo, túl vagyok az egészen.

   - Egészen drámai fordulat…

   - Visszatérve a koncertre: szörnyű volt abban az állapotban megélnünk, hogy elmarad. Zaklatott körülmények között létrejött produkció lett volna, de azt hiszem, sikerült minden közreműködőt bevadítani a mű iránti rajongásommal. Irgalmatlanul nehéz, de csodálatos remekmű.

   - Az a jó hír viszont, ahogy tudom, januárban mégis tető alá hozzátok.

   - Lendvay György igazgató, pont azért intézkedett rögtön, mert ennyit foglalkoztunk ezzel a gyönyörű darabbal és beleéltük magunkat. Január 21-én nagy örömmel tervezzük újra nekiugrani. Én egyébként életemben másodszor próbálkozom ezzel a darabbal, két évvel ezelőtt a Rádió Zenei Együtteseivel adtuk elő. Már akkor is nagyon beleástam magamat, érzékeltem azt az irgalmatlan léptéket, amiért Szerzője is a legnagyobb művének nevezte. A mostani, második nekirugaszkodás alkalmával úgy éreztem, még közelebb kerültem a darabhoz. Ez a majdnem egy év haladék arra jó lehet, hogy az első tanulási fázison mindenki túlesett és mindannyian magasabb szintről fogunk elindulni.

   - Van az a magyar szokás, hogy hétfőn elkezdik a zenekari javító próbákat, szerdán csatlakoznak a hangszeres vagy énekes szólisták, csütörtökön csinálnak egy összpróbát, pénteken főpróba, előadás. Ti eszerint most korábbról kezdtétek?

   - Ez sehol nem jön be, a legrosszabb metódus. Ennél a darabnál pedig kifejezetten visszarúg, ha így közelítenek hozzá. Mi már jóval korábban kezdtük, mindkét kórushoz leutaztam, nem is egyszer, kétszer is. S mivel másnap megismételtük volna Nyíregyházán az ottani Kodály Teremben, s harmadnap – kapaszkodj meg! – még Nagyváradon is, az ottani Énekkar bevonásával. Így összebarátkozhattam Lászlóffy Zsolt karigazgatóval és nagyszerűt próbáltunk. Ezenkívül a szólistákkal is többször próbáltam, pedig Kolonits Klári, Schöck Atala és Fekete Attila már énekelte a művet korábban. Cser Krisztián mostanra tanulta meg, vele külön is próbáltunk. Én ebben az esetben nagyon nem alkalmazkodtam az általad elmondott trendhez.

   - Annak ellenére, hogy a pályád elsősorban operai területen zajlott, Te mindig folyamatosan kapcsolatot tartottál – vendégkarnagyként – a szimfonikus együttesekkel is.

   - Az operához, mint műfajhoz és az Operaházhoz, mint intézményhez Kórodi András tanárom és legfontosabbként Sudlik Mária feleségem jóvoltából (aki a legkiválóbb operaénekesnő volt, akit valaha ismertem) kötődtem, az a második otthonommá is vált. De ugyanolyan otthon vagyok, ha meghívnak a Miskolci Szimfonikusokhoz, a Nemzeti Filharmonikusokhoz vagy a MÁV Szimfonikusokhoz, mint esetünkben. Az egyetlen értékelhető erényem, hogy jó emberi kontaktust tudok teremteni a kollégáimmal. Ennek köszönhető, hogy még nem találkoztam olyan zenekarral, ahonnan futva távoztam volna. Általában harmonikusan és jól tudtunk dolgozni bármelyik együttessel.

   - De azért hullámzó a repertoár birtokba vételed, egy korábbi interjúnkban mesélted, hogy például a Verdi Reqiemet még sosem vezényelted…

   - Azóta ez megtörtént, pár évvel ezelőtt Ókovács Szilveszter felkérése nyomán az Operaházban eldirigálhattam.

   - Van még kimaradt opusz?

   - Rengeteg. Azt kell mondanom, hogy a páratlan memóriával rendelkező Kocsis Zoltánon és Eötvös Péteren kívül nincs ember, aki képes lenne az európai zenekultúrát befogadni, én csak egészen pici szeletét ismertem meg. Ennek ellenére sok műről elmondhatom, hogy eldirigáltam. Például Mozart Requiem-jét is csak Kocsis halála után vezényeltem először a búcsúztatóján. Tele van a zeneirodalom olyan remekművekkel, amik elkerülik az embert. Ha kilenc életem lenne, mint Kacor királynak, az is kevés volna, hogy csak a legnagyobb művekkel megismerkedjek.

   - Ezzel a mostani kieséssel sok előadástól estél el?

   - Kevesebbtől, mint számos Kollégám. Az Operaház együttesével lett volna két húsvéti Parasztbecsületem és Mascagni Messa di Gloria-ja, elmaradt négy vagy öt Karmeliták párbeszéde előadás. Borzasztóan sajnálom, hogy kimaradt a Rádió Együtteseivel tervezett Bajazzók (José Cura főszereplésével) és egy másik koncert: Janaček Taras Bulba és a Sinfonietta (amúgy többek között Janaček-őrült vagyok) és a kettő között Smetana két szimfonikus költeménye a Hazám-sorozatból, valamint Jenufa monológja Ádám Zsuzsával. Hál’ Istennek, mindkét koncertet sikerült átmenteni a következő évadokra. Ezek a nagy veszteségeim. De kár veszteségről beszélni, ezt egyszerűen túl kell élni.

   - Mire számítasz?

   - Nagyon boldog leszek, ha túl leszünk rajta. Nem számítok semmire. Annyiféle információ jön, hogy még azt sem tudom kiválasztani, hogy melyiknek higgyek. Az a bizonyos ’hiszem, ha látom’ állapot van. Nagyon bízom abban, hogy relatíve nem nagy veszteséggel túléljük (bár minden veszteség túl nagy), és azt remélem, hogy az újrakezdésnek meglesz az az öröme, hogy miként a világháború után, olyan emberek is egymás nyakába borulnak, akik előzőleg nem vállalták egymást. Akkor valamennyi pozitív hozama is lehet a dolognak.

   - Hogy látod a közalkalmazotti törvény minapi változtatását?

   - Nagyon szomorú vagyok miatta. Elöljáróban fontosnak tartom jelezni, hogy a kulturális ágazat területén én elsősorban az Operaház működéséről tudok nyilatkozni, ott töltöttem az eddigi életemet. (Van egy gyanúm, hogy mindenki másra is hasonlóan vonatkozik, de én ebből indulok ki.) Tudomásom szerint a kulturális ágazatban az eddigi közalkalmazotti foglalkoztatást ezentúl a Munka törvénykönyve szerinti alkalmazás fogja felváltani, amivel a törvényalkotó szerint nem járnak rosszabbul a Kollégák. Ezzel kapcsolatban erős kételyeim vannak. Ezzel a problémakörrel már találkoztam első karmester koromban. Elkezdem a legelején. Amikor én a pályámat kezdtem, 1973-ban, minden magánénekes a társulat tagja volt és havi fizetésért dolgozott. Már a rendszerváltás előtt megszólalt – joggal – néhány kritikus hang, hogy pár énekes úgy kapja a fizetését, hogy nem vagy nem nagyon szerepelt. A vezetőség nem tudta kitűzni, mert nem volt képes azt nyújtani, mint pályája elején, amikor odakerült. Az akkori közalkalmazotti jogrend szerint nem lehetett tőlük megválni.

   - Az eltelt idő egyfajta védettséget jelentett számukra.

   - Igen, magyarul, munka nélkül kapták a fizetésüket. Ez jogos kritika volt. A rendszerváltás után már nem védte annyira a közalkalmazottiság őket. Majd jött a legutolsó periódus, talán nyolc évvel ezelőtt, amikor a magánénekesek az utcára kerültek azzal az indoklással, hogy majd gázsit kapnak fellépésenként, mint a világ más tájain. Ezt a döntést nagyon tévesnek ítéltem már akkor is. Ókovács Szilveszter főigazgató javára kell ugyanakkor mondani, hogy elérte, amit korábban mások nem tudtak, hogy az Erkel Színház újranyitott. S az egykori döntés átértékelésére utal az is, hogy néhány hónappal ezelőtt egy magánénekesi értekezleten bejelentette, hogy szándékában áll egy társulatnyi énekest hároméves szerződéssel, havi fizetéssel a színházhoz kötni. Ez nagyon közel van ahhoz a közalkalmazotti működéshez, amit a pályám elején tapasztaltam. Mondhatni, az Operaház igazgatósága 180 fokos fordulatot tett, rátalált az igaz útra. Ha ez megtörténik, nagyon nagy örömmel fogom üdvözölni.

   - Igen, de tavaly még a korrepetitorok státuszát szüntették meg…

   - Igen, tavaly májusban. Ez mindenképpen rossz döntés volt, a mindennapi munka lehetetlenült el vele. A karmestereknek is megszüntették a közalkalmazotti státuszát, de erre azt mondom, nem nagy kár. A mostani törvénymódosítás viszont durvább, mert – maradjunk az Operaháznál – a műszakot, a kórust és a teljes zenekart érinti. Én magamhoz legközelebb a zenekart érzem, ezért az Ő példájukon szeretném elmondani a lényeget. Oda, mint minden profi zenekarba úgy kerül be egy diplomával rendelkező művész, hogy egy erős próbajátékon esik túl, ahol a zenekar valamennyi illetékes művésze jelen vannak. Ha megfelel, felveszik – próbaévre. Ez meghosszabbítható évenként, de ha valaki eléri az öt évet, akkor már határozatlan idejűre módosítják a szerződését. Ha nem jó, akkor megválnak tőle, esetleg már korábban is. A közalkalmazottiság megszűnésével két célja lehet a fenntartónak. Az egyik, hogy lehetőséget adjon a munkáltatónak, hogy minősítsen, aki jól dolgozik, azt jobban fizethesse. A másik pedig, hogy bizonytalanságban tarthassa a művészeket. Van ugyanis az a sátáni hiedelem, hogy a zenekari muzsikus a közalkalmazotti státusz birtokában kényelmesen hátradől, és nem végzi el rendesen a munkáját. Ezt szeretném nem indulattal, hanem az Operában töltött 47 évem szakmai tapasztalatával cáfolni.

   - Tehát úgy érzed, hogy teljesen fölösleges a minőség eléréséhez ilyen szituációt teremteni?

   - Ha bekerülsz egy ilyen művészeti testülethez, ami nyilvánvalóan életed célja, akkor nyilván a legmagasabb színvonalon szeretnéd munkádat végezni. Ha valaki véletlenül unott arcokat lát a zenekarban, akkor fel sem merül, hogy esetleg az attól van, hogy egy alkalmatlan pasas hadonászik az orra előtt. Van számos aspektusa egy előadás létrejöttének a zenekari muzsikus szemszögéből. Lehet, hogy rossz, vagy kevés próba előzte meg az előadást, hogy túl van hajtva a zenész, vagy a tárgyi körülmények alkalmatlanok. Azt viszont nem lehet megkérdőjelezni, hogy a muzsikus nem azért ment volna erre a pályára, mert ez a szíve vágya. Itt jön az az axióma, amit én mindig hangoztatok: a munkáltatónak semmi más dolga nincs, mint helyzetbe hozni a próbajátékon nyertes művészeket. Alkalmas karmesterrel megszerettetni az előadandó művet, megfelelő körülmények között felkészülni az előadásra, amitől a mű meg fog szólalni.

   - Más szervezeti keret erre alkalmatlan?

   - Itt van például a nem közalkalmazotti működésű Fesztiválzenekar példája, akiknek egyébként nagyon nagy tisztelője vagyok. Egy szerencsés csillagzat alatt létrejött formáció, ami nem ismételhető. Nincs a világon olyan anyagi háttér, ami lehetővé tenné hasonlóan kiemelt együttes működtetését. Ugyanakkor vissza kell utasítani azokat a vélekedéseket, hogy túl sok lenne a zenekar, túl sok a művészeti együttes. Ilyen gondolatok csak azért burjánozhatnak el, mert elmúlófélben van Kodály kisugárzása. Ez korábban fel sem merülhetett. Sajnos, ma nincs „bölcsőtől sírig” közel hozva a zene az emberiséghez. A Kodály után következő megfellebbezhetetlen autoritás Kocsis Zoltán volt (minden joggal-jogtalanul felemlegetett hibája ellenére), aki politikamentesen mondhatta el erről a témáról a véleményét. Én Kocsissal együtt azt mondom, hogy kevés a zenekar és kevés a kórus.

   - A különböző együttesekkel dolgozva Te érzel különbséget?

   - Ha én karmesterként leutazom, mondjuk a Szegedi Szimfonikusokhoz, elpróbálok velük egy műsort, akkor eszembe nem jut összehasonlítani őket a Fesztiválzenekarral, a MÁV Szimfonikusokkal, a Rádiózenekarral vagy bármelyikkel. A fenntartók nagy hibája az örökös minősítési kényszer, a zenekarok rangsorolása, mert nem ez az érdekes. Az az érdekes, hogy minden együttes, amelyben próbajáték útján bekerült remek zenészek ülnek, kifogástalanul tud működni, csak fel kell ébreszteni bennük azt az ambíciót, hogy az előadandó művet a lehető legjobban eljátsszák. És ez az egyetlen kérdés. Az együtteseket (név szerint fel lehet sorolni őket) olyan szintre és olyan helyzetbe kell hozni, hogy a lehető legszélesebb rétegekhez eljuthasson a Zene. Szeretném Rudolf Binget, a Metropolitaan egykori legendás menedzser-igazgatóját idézni: aki azt hiszi, hogy a jegyárakkal gazdaságossá lehet tenni a világ legveszteségesebb műfaját (nagy kórus, nagy zenekar, statisztéria, műszak, varroda, stb.), az dilettáns. Szeretném hozzáfűzni, hogy bennem ez a rangsor él: a társadalom számára a legfontosabb az egészségügy, második helyen a kultúra (minden szegmensével együtt). Ez a két ágazat non-profit tevékenységen alapul és mégis tömni kell belé a pénzt, amennyire szükség van. Mert ettől lesz jobb az emberiség. Ennek a minőségi ellenértékét rá kell bízni a szakmára.

   - Amikor egyeztettük a mostani időpontot, mondtad, hogy felvettél egy új szokást, ezért kicsit később beszélgessünk a tervezettnél. Beavatsz bennünket?

   - A karantén óta úgy osztom be a napjaimat, hogy négy-öt naponként elmegyek bevásárolni, egyébiránt két „hasznos” tevékenységem van. Az egyik, hogy kardiológus orvosom-barátom parancsára szobabiciklizek. Czigner Laci barátom, az Operaház gondnoka pedig rászerelt egy kottatartót a szobabiciklire, így napi rendszerességgel tekerek 70-75 percet. Közben tanulok, most éppen Strauss Zarathustráját tanulmányozom. A másik tevékenységem a hobbim. Van egy elektromos zongorám, ami fülessel használható, így megkímélem a szomszédokat. Elég sok kottám is van. Az elmúlt három hétben valamennyi itthon talált Schubert zongoraművön átrágtam magamat, most pedig éppen Schumannal gyürkőzöm. Ha valami technikailag nehezebb, azt megpróbálom lassabban, persze közben szitkozódom rendesen. Ha ezzel végeztem, akkor nekifutok a Wohltemperiertes Klaviernek. Így telnek a napjaim.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
elhunyt:
1976 • Gregor Pjatigorszkij, csellista (sz. 1903)
2012 • Ruggiero Ricci, hegedűművész (sz. 1918)