vissza a cimoldalra
2020-08-08
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

A MET felvételei (921)
Régizene (3616)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (149)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4028)
Franz Schmidt (3658)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2010)
Operett, mint színpadi műfaj (4420)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62197)
Pantheon (2713)
Radnai György művészete (60)
Gioacchino Rossini (1035)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4692)
A nap képe (2228)
Gaetano Donizetti (973)
Gregor József emléke (182)
Barokk zene (491)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

„A legszebb dolgot csinálom, amit csak lehet” – Interjú Vashegyi Györggyel II.
- zéta -, 2020-04-15 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Vashegyi György Még csak 50 éves, de már lassan három évtizede benne van a zenei köztudatban Vashegyi György karmester, kórus- és zenekar-alapító, aki két éve már a Magyar Művészeti Akadémia elnöki teendőit is ellátja. Kicsit csapongó beszélgetésünkben személyes pályája alakulásáról, együttesei múltjáról és jövőjéről éppúgy szó esett, mint a magyar zenekultúra aktuális gondjairól, vagy a régizene nemzetközi célkitűzéseiről.

   - Milyen pályát prognosztizáltál Magadnak induláskor, úgy 21-22 évesen?

   - Semmit nem tudtam arról, hogy mi vár majd rám, egyszerűen ez érdekelt. Pályatársaim közül vannak, akik azt hiszik (még mondja nekem is némelyik, olyan is, aki a ’80-as évek óta jól ismer), hogy „milyen jól kitaláltam magamnak ezt a piaci rést”. De ez nem igazán fair, főleg attól, aki negyven éve ismer, mert ha valaki, ő pontosan tudhatja, hogy engem tényleg ez érdekelt már akkor is… Az érdeklődésem után mentem – és ebben is sokat, rengeteget köszönhetek szüleimnek, akik segítettek abban, hogy mehettem „az őrültségem után”. Ez a támogató szülői háttér sajnos nem mindenkinek adatik meg, tisztában vagyok azzal, hogy nekem ezzel is óriási szerencsém volt. Ezt igyekszem majd alkalomadtán – nem elkényeztetve őket, ahogyan engem is puritánul, a munka tiszteletére neveltek – a saját gyerekeimnek továbbadni, és persze segíteni minél több tehetséges fiatal muzsikusnak.

   - Most jobban látod az előtted álló évtizedeket?

   - Most sem tudom egészen pontosan megmondani, mit szeretnék, de vannak dolgok, amik nagyon vonzanak. Például annak a nemzetközi szinten is modellértékű gyakorlatnak a magyarországi meghonosítása, ahogyan a franciák saját kulturális, azon belül is zenei örökségükkel bánnak. De úgy látom, Franciaországban és máshol is erősen személyfüggő a dolog: vagy küld a Jóisten rátermett és eltökélt személyt a speciális feladatra, vagy nem – és ez a kultúrától kezdve a politikáig mindenre igaz. Van egy francia zenetudós ikerpár, Benoît és Alexandre Dratwicki, akik valószínűleg benne lesznek a francia nemzet Pantheonjában. Benoît a Versailles-i Barokk Zenei Központ produkciós részlegének művészeti igazgatója, Alexandre a velencei Palazzetto Bru-Zane francia magánalapítványánál tölti be ugyanezt a funkciót: példaértékű, amit az elfeledett francia zenek újrafelfedezéséért elértek. Mély tudás és fanatikus elkötelezettség van mögöttük, nem feltétlenül sok pénz – ilyen embereken dőlnek el a fontos dolgok. Nagyon jó lenne ezt a mintát idehaza is meghonosítani a magyar zenei örökség felfedezéséért. Gondoljunk csak Michael és Joseph Haydnra, Gregor Joseph Wernerre, Johann Georg Albrechtsbergerre és még sok-sok zeneszerzőre, főleg az OSZK Esterházy-gyűjteményéből – ezek az életművek más-más módon, de nincsenek kellően feldolgozva. De ugyanilyen problémákat látunk a magyar nemzeti romantika zenéje kapcsán, vagy akár a 20. századot illetően.

   - Konkrét álmok is vannak?

   - Szeretnék egy csomó új darabot felkutatni, előadni, felvenni lemezre. Jó koncerteket létrehozni, remek művészekkel együtt dolgozni: sokkal konkrétabb álmok nincsenek. Illetve még annyi, hogy szeretnék minél többet tenni a magyar művészeti és zenei élet fejlődéséért.

   - A karmesterek általában valamely együttes vezetőjeként tudnak eredményt felmutatni, Te nem pályáztál egyik élére sem?

   - Dehogynem. Megpályáztam például az egykori Postás Zenekar vezetését, még régen, akkor, amikor Ligeti András kapta meg, sőt még akkor is, amikor végül Keller András lett a művészeti vezetőjük. A Rádiózenekar vezetésére is pályáztam, talán kétszer is, ha jól emlékszem, meghívásos pályázat résztvevőjeként – de eddig úgy alakult, hogy a „hivatásos” zenekarokhoz csak vendégkarmesterként járok vezényelni.

   - De vendégként sok helyen előfordulsz?

   - Ezt a munkát nagyon szeretem: amennyire tudok vezényelni, azt a zeneakadémiai évek mellett elsősorban az operaházi néhány száz opera-előadásomnak köszönhetem. Változó intenzitású, de jó munkakapcsolat fűz emellett a Concerto Budapesthez, a Nemzeti Filharmonikusokhoz, a Rádiózenekarhoz, a Dohnányi Zenekarhoz és a Zuglói Filharmóniához, több kamarazenekarhoz, valamint szinte az összes vidéki zenekarhoz.

   - Emlékszem, egy sorozatra, amikor Verdi Don Carlosát vezényelted az Operaházban, igen illusztris szólistagárda élén, mint például Nyesztyerenko, Gavanelli.

   - Az volt az első Verdi-vezénylésem, előtte csak Haydnt, és főleg Mozartot dirigáltam az Operában. 2003-ban ez a felkérés Petrovics Emil Tanár úr, akkori Főzeneigazgató úr ötlete volt, akivel egyébként előtte évtizedekig nem igazán voltunk jóban – ha jól tudom, a negyedéves karmesteri főtárgy-vizsgámon vezényelt Brahms: I. szimfónia annyira nem tetszett neki ’92-ben, hogy elégtelent akart rá adni... De ebben az időszakban, 2003-2004 körül váratlanul 180 fokot fordult irányomban: Tanár úr élete utolsó részében kifejezetten jó viszonyba kerültünk, szép és emlékezetes élményként őrzök több, vele folytatott, hosszú beszélgetést.

   - Számomra nagy meglepetés volt, ahogy Verdi zenéje a pálcád nyomán megszólalt. Mert nem volt benne a pakliban az előéleted alapján. Erre Te hogy emlékszel vissza?

   - Őszintén szólva számomra is derült égből érkezett Főzeneigazgató úr villámcsapásszerű felkérése: én is tudtam, hogy nem a Don Carlos-sal szokás Verdi-vezénylést kezdeni, de ezt a csodálatos (csak akkor kissé félelmetes) felkérést kaptam. Úgy gondolom, az ember nem futhat el ilyen lehetőségek elől, s végül is túléltem: ezt a kifejezést a feladat újszerűségére értem, hiszen maga a mű több mint csodálatos, óriási élmény volt. (Azóta is várom, hogy egyszer elvezényelhessem a francia nyelvű eredeti verzióját is.) De utólag átgondolva megint az a helyzet állt elő, mint amikor 21 évesen Derek Lee Ragin-nel indulhattam „közös címlapon” egy Gluck-operában: az első Verdi-vezénylésem pedig Gavanellivel és Nyesztyerenkóval a Don Carlos lett. Az ember ilyenkor egy magas szintet lát maga előtt, amelyet kötelező egy ugrással elérnie... Most a jövő szezonban A hugenották-at kaptam meg az Operában, ami megint egy szép és érdekes feladatnak, kihívásnak ígérkezik.

   - A francia repertoárral egy ideje már elég kitartóan ismerkedsz, igaz, egyelőre a korábbiakkal.

   - A francia zene, azon belül a romantika is kifejezetten érdekel, ezért is örültem A hugenották-nak nagyon. Van egyébként mit helyrehoznunk e repertoár kapcsán, nemzetközi szinten is: az a benyomásom, hogy a francia romantikus nagyoperák előadását főleg olasz énekesek, maguk korának méltán elismert olasz sztár-énekesei nagyon rossz irányba vitték el. Ők hang-centrikusan közelítették meg ezeket a darabokat, így az eredeti szépségük, a francia nyelvből fakadó különleges formálásuk nem mutatkozik meg eléggé.

   - Elég csak összevetni, mondjuk Cluytens Carmenjét 1950-ből Solange Michel és Raoul Jobin főszereplésével Molinari-Pradelli tíz évvel későbbi felvételével, ahol Giulietta Simionato és Franco Corelli énekel.

   - Nagyon érdekes a francia zenetörténet azon vonása, hogy ők a barokkból lényegében egyenesen a romantikába mentek, olyan sokáig „húzták” előtte a barokkot. Nemrég vettük fel lemezre Lemoyne Phèdre című operáját. 1786-ban született a mű, akkor Fontainebleau-ban, majd nyomban utána a Párizsi Operában is bemutatták; eredeti formájában Napóleon bukása táján hangzott el utoljára. A forradalom előtt, alatt és utána, 1803-ig, pont a legzűrösebb időkben is volt belőle vagy negyven előadás Franciaországban, ami nem kis dolog. 1786 az európai zenetörténetben leginkább a Don Giovanni születése előtti év, de a franciák ezzel a darabbal akkor már szinte Berlioznál jártak, vagy ha másképp nézzük, a korai Verdinél. Ráadásul ilyen, ennyire színpadi és színházi fogantatású opera az egész zenetörténetben kevés van. Gyakorlatilag semmit nem mondanak el kétszer, és végig kísérettel, sokszor üres vagy szűk kvinteket tartó vonóskar felett deklamáló szövegek szólnak, végig accompagnato, a zenekarban nincs is billentyűs hangszer. (Amúgy érdekes tény, hogy a franciák dobták ki elsőnek az operai árokból, már az 1770-es években, az általuk egyébként nagyon kedvelt csembalót: Rossininél még harminc évvel később is ott volt!) Ez pedig egy szándékos zeneszerzői önkorlátozás, hogy a zene ne vonja el a figyelmet a szövegtől. Egész nyáron készültem rá, lefordítottam a szövegkönyvet (mostanság már csak a francia szövegkönyveket fordítom én, a többi nyelvet átadom munkatársaimnak), sokat nézegettem a partitúrát, sokat próbáltunk is rá, de mégis: nálam, és az egész előadói csapatnál is csak a koncert előtt két nappal „fordult át” minden abba az érzésbe, hogy milyen nagyszerű opera ez!

   - A francia piac nem harapott rátok?

   - Nagyon érdekes ez. Mondhatnám, hogy ilyen a mi formánk, mert amikor felfedeztek minket, nyakukon volt a gazdasági válság. Ott is jelentősen visszavettek a lendületből. Voltunk január végén, a MUPA-koncert után Párizsba, a Théâtre des Champs-Elysées-ben léptünk fel, másnap Lyonban, de nekünk is Mozart-Requiem-et kellett játszanunk, persze soha rosszabbat annál! A Requiem elé azért be tudtam csempészni egy Werner-Requiemet és egy Albrechtsberger-motettát, hogy a Magyarországhoz köthető Esterházy-kollekcióból is mutassunk valamit.

   - Franciaországban nem lehet eladni tisztán francia barokk esteket?

   - Rameau még eladható, de könnyen ő is csak akkor, ha van az előadásban egy Véronique Gens, vagy Sabine Devieilhe (az aktuális kedvenc), esetleg Baráth Emőke, akit nagyon szeretnek odakint, hogy hazabeszéljek. Bár a franciák „elvben” nagyon büszkék a francia barokkra, ott még sincs feltétlenül hatalmas közönsége.

   - Ezek az előadások odakint komoly támogatásban részesülnek vagy önfenntartók?

   - Magyarországgal összehasonlítva a francia koncertéletben nincs igazán jelentős központi, állami támogatás. Franciaországban (nemcsak Párizsban) viszont van olyan többmilliós polgári réteg, amelynek nem okoz problémát havonta négy-öt este elmenni a családdal színházi vagy komolyzenei előadásokra, fejenként 80-90 €-ért. Hol vagyunk mi ettől? Ha a mi MÜPA-koncertünkre eljön egy ötfős, magyar, jellemzően értelmiségi család, együttesen mondjuk 15 ezer forintért (együtt tehát 50 €), az egy komoly kiadás nekik. Viszont, ha itthon a koncert egész költségvetését jegybevételből kellene fedezni, nem háromezret, hanem huszonötezret kérnénk jegyenként. Itt jön be a gazdasági különbség, a jegyárak aránya tíz az egyhez. (És mi még tíz az egyhez? A fizetés.) Egy MÜPA-oratóriumest bevétele jó esetben a kiadások 10 %-át fedezi: viszont lényegében szabadkezem van a műsor összeállításában, hiszen a jó és érdeklődő Purcell/Orfeo-közönség bízik bennem, és ez csodálatos dolog. Ennek eredménye például, hogy azt a francia zenetörténeti koncert- és lemezfelvételsorozatot, amelyet mi, főleg Versailles-al együttműködve 2014 óta itthon megcsináltunk, egyetlen francia koncertszervező nem merné ott bevállalni. Szóval, ellentmondásos a helyzet: régi bölcsesség, hogy az az igazi magyar innováció, amikor versenyhátrányunkból -előnyt tudunk kovácsolni.

   - De az azért fantasztikus, ahogy a franciák őrzik az egykori alkotásaikat…

   - Már a Napkirály törvénybe adta 1672-ben (az Académie Royale de Musique, azaz a Párizsi Operaház megalapításakor), hogy amit az Opera színpadán bemutatnak, annak kottáját ki kell nyomtatni. Ez egy elképesztően haladó szellemű, zseniális és nagy jelentőségű döntés volt. Mondok erre egy korabeli ellen-példát: 1678-ban a schleswig-holsteini, gottorfi nagyhercegek (a később orosz Romanov cári dinasztia ősei) alapították meg a hamburgi Gänsemarkt Operát. Ott nem volt ilyen törvény, ma csak olvassuk a darabok címét, a zeneszerzők nevét, hogy mi ment ott az első évtizedekben – és az ember szemébe könnyek szöknek, hogy milyen zenék vesztek el. Mert elvesztek. Volt egy óriási zeneszerző, bizonyos Johann Philipp Förtsch, rendkívül érdekes figura lehetett. Nagyformátumú komponista volt, de harmincöt éves kora körül abbahagyta a zenélést, teológusként és fizikusként, menedzserként és politikusként dolgozott tovább. Fennmaradt egyházi zenéje grandiózus, a hamburgi opera első tíz évében rengeteg operáját adták elő, de az operáiból semmit nem ismerünk, csak a címüket. Vagy ott van 30-40 évvel később például Gottfried Heinrich Stölzel, a „Bist du bei mir” szerzője, akiért Johann Sebastian Bach egyenesen rajongott. Alig maradt fenn az operáiból valami, csupán néhány ária (köztük a Diomedes-beli „Bist du bei mir”, Bach jóvoltából is). Ez volt az operahelyzet Németországban, és ennyi múlott Franciaországban egy haladó gondolkodású, abszolút uralkodón.

   - Menjünk vissza a pályádhoz! Sokat tett a régizenei munkád hazai és nemzetközi elismertségében, hogy sok felvétel készült Veletek már a kezdeti idők óta.

   - A Hungaroton által a ’90-es évektől sokáig követett „First recording” stratégiával nagy szerencsénk volt, s ennek jegyében 1998-tól egy évtizeden keresztül sok Hungaroton-lemezt készíthettünk. Amúgy mindig is érdekeltek az ismeretlen szerzők és darabok, de ezek miatt a lemezfelvételek miatt kezdtem el, kellett elkezdenem kutatni – és rájöttem, sokkal több fennmaradt jó mű van elfelejtve, mint amennyit gondoltunk. Mert bár a vakvéletlenen múlt, mi maradt fenn, az is, hogy mit ismerünk ma, legalább a zeneszerző nevét… Még azt sem lehet teljesen kizárni, hogy felfedezhetünk akár egy Johann Sebastian Bach kategóriájú zeneszerzőt: ennek nem nagy az esélye, de tényleg nem kizárt. Tizenvalahány éve belefutottam (Alan Curtis Davide-lemeze jóvoltából) egy Francesco Bartolomeo Conti nevű szerzőbe: az oratórium nyitányának első 40 másodperce után elemi megdöbbenéssel kérdeztem magamtól, hogyhogy nem ismerem ezt a fantasztikus, Bach-kortárs, északolasz barokk szerzőt? Utánanéztem és hamar kiderült, hogy Bach és Zelenka szintén nagyon szerette, mindketten elő is adták műveit Lipcsében, illetve Drezdában. Felkutattuk egy 1715-ös miséjét (Missa Sancti Pauli), Scholz Anna csellista és zenetudós kolléganőm utánajárt a forrásoknak, elkészítette számunkra a kottakiadást: 2017-ben előadtuk és lemezre vettük, 2019 októberében pedig ezzel léphettünk fel először az amszterdami Concertgebouwban, a Szombati Matinésorozat meghívására. Meg kell tehát találnunk az egész világon azokat partnereket, akiket ezek a minőségi ritkaságok is érdekelnek.

   - Ismert igazi nagyságtól azért már ritkán bukkan elő újdonság…

   - Még ez sem feltétlenül igaz. 2019. áprilisi koncertek után 2020. januárban a Zeneakadémián például lemezre vesszük az ún. Pasticcio-passiót (Telemann, Carl Heinrich Graun és Johann Sebastian Bach közös művét): nos, a zenetörténészek jelen tudása szerint ez valószínűleg Johann Sebastian Bach egyik „elveszett” passiója. Dehogy veszett ez el, csak a kutya se játssza: pedig több, mint száz éve ismert a Berlini Állami Könyvtárban fennmaradt, egyetlen kézirata. Ez 1749-50 tájékán készült (pont Bach életének utolsó pillanataiban): egy összerakott alkotás, képzeljünk el egy zseniális borházasítást, egy „cuvée”-t. Szerepel ebben egy Telemann-nyitókórus és –korál. A „cuvée” gerincét Carl Heinrich Graun 1730-as évekbeli Kis passió-ja adja (külön érdekesség, hogy ennek partitúrája megvolt Handelnek is Londonban, és biztosan hatott rá a Messiás írásakor), majd a második résztől kezdve egyre több Bach-kompozíció is felbukkan a lapokon. Ilyen például a 127. kantáta (itt transzponált és jellegzetesen „bachi módon” modifikált) nyitókórusa, vagy az amúgy szerencsére egyre népszerűbb „Der Gerechte kommt um” motetta (melyről szinte senki sem tudja, hogy egyetlen forrása ez a kézirat). Ami ebből végül összeáll (és az összeállítás fantasztikus logikája külön beszélgetést érdemelne), az egy János-passió szintű remekmű – személy szerint meg vagyok győződve arról, hogy ezt maga az öreg Bach rakta így össze, ő volt a zseniális borász. Eddig tudtommal mindössze két lemezfelvétele van a műnek, a mi lemezünk – mely terv szerint 2021 tavaszán jelenik majd meg a Glossa-nál – lesz belőle a harmadik. És hány felvétele van a János-passiónak?

   - Nagyon sok feladatod van.

   - Még nem is beszéltem Rameau-ról. Sylvie Bouissou, a világ első számú Rameau-zenetudósa, a Rameau-összekiadás főszerkesztője még kiadás előtt rendszeresen rendelkezésünkre bocsátja a – később a Bärenreiternél megjelenő – összkiadás legfrissebb szakmai anyagát, hogy abból dolgozhassunk (így készült és készül velünk a Naïs, az 1761-es verziójú Les Indes Galantes, az 1744-es Dardanus és az 1764-es változatú Les Fêtes d’Hébé felvétele a MUPA-ban). Bouissou 2017-ben először a Naïs-koncertünket hallotta élőben (és annyira tetszett neki előadásunk, hogy később nyomtatásban nekem ajánlotta a megjelenő Naïs-kötetet), azóta pedig minden Rameau-koncertünkre eljön Budapestre. Felkért az Opera Omnia tiszteletbeli szerkesztőségi tagjának is: igen illusztris társaságban (például John Eliot Gardinerrel és William Christievel együtt) vagyok ott tag. Ez egyszerre megtiszteltetés és elismerés.

   - MMA-elnök lettél két éve. Ez a feladat-funkció a benned lévő karmesterből vett el vagy tett hozzá?

   - Időm nincs sok, de a két életem szépen kiegészíti egymást. Lelkes híve vagyok az MMA-nak, mint intézménynek – és lelkes híve az ideának, amely vissza akarta adni a magyar művészet akadémiai rangú képviseletét, amelyet a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra elvett, amikor az 1940-es évek végén az MTA-ból kidobták a művészeti tagozatokat. Hogy pontosan mit tudunk, elnökként én mit tudok a magyar művészet helyzetén tovább javítani, majd meglátjuk. Az MMA 2018. őszén indult hároméves ösztöndíj-programjára például nagyon büszke vagyok: igazi innováció, mely máris sokat tett a magyar művészet új elitjének kiválasztásáért, s azért, hogy abból igazi alkotó közösséget is formáljon.

   - Eddigi művészeti tevékenységed miként fog beépülni egy köztestület munkájába, avagy hogyan tudod egy művészeti akadémia élén hasznosítani a szakmában eltöltött éveket?

   - Szeretnék igazi világnagyságokat, iskolateremtő személyiségeket idekötni: most volt tagfelvétel Akadémiánkon és kiváló tagokat vettünk fel, de például most egy bő éve – és ez jól rímel a beszélgetésünk kezdetére is –, hogy Helmuth Rilling elvállalta, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja legyen. Meggyőződésem, hogy művészet nélkül nincs emberhez méltó élet: Kodály valamikor a ’60-as években mondta, hogy elgépiesedő korunkban fennáll a veszélye annak, hogy az ember géppé válik, és ettől csak az éneklés szelleme menthet meg. Ez tökéletes összefoglalása annak, amit én is gondolok – csodálatos családom van, boldog és hálás vagyok azért, hogy a legszebb dolgot csinálom, amit csak lehet.

Vashegyi György
©Rinzing KELSANG

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1940 • Gregor József, énekes († 2006)