vissza a cimoldalra
2020-09-26
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11553)
A csapos közbeszól (95)

Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62449)
Régizene (4430)
Eiffel Műhelyház (291)
Társművészetek (2081)
Kimernya? (3772)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4934)
Balett-, és Táncművészet (6037)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1449)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4108)
Franz Schmidt (3691)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2060)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2841)
A nap képe (2234)
Opernglas, avagy operai távcső... (20659)
Lisztről emelkedetten (1013)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7378)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A Gróf és a többiek – Erwin Schrott a Figaro házasságában
- zéta -, 2020-01-23 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Erwin Schrott a Figaro házasságában 2020. január 19.
Erkel Színház

MOZART: Figaro házassága

Almaviva gróf - Erwin Schrott
A grófné - Rost Andrea
Susanna - Rácz Rita
Figaro - Palerdi András
Marcellina - Farkasréti Mária
Bartolo - Gábor Géza
Cherubino - Kálnay Zsófia
Basilio - Megyesi Zoltán
Barbarina - Nagy Zsófia
Don Curzio - Kiss Péter
Antonio - Pataki Bence

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Vashegyi György

Ha jól belegondolok, az idei évadban most tartom az igazi operai évadnyitót, ezzel a vendégszereplős Figaro házasságával. Privát, egyszemélyes évadnyitó, nem kicsit elcsúszva a sokéves átlagtól. Valahogy sem a Carmina burana, sem a szcenírozott Messiás nem vonzott ebben az amúgy is sovány, csonka, szűkített játszóhelyes évadban. Figaro persze más, az mindig jöhet és különben is, most itt volt egy igazán vonzó vendégművész: Erwin Schrott.

Schrott négy éve robbant be kis magyar operai köztudatunkba, nem lehetett róla nem az ujjongás hangján írni (http://momus.hu/article.php?artid=6915), amikor Don Giovanniként felülírta azt is, amit erről a szerepről korábban csak gondolni mertünk. Az akkor véletlennek tűnő beugrással felbukkanó énekes azóta a budapesti közönség tán elsőszámú külföldi kedvence lett, aki nem a megközelíthetetlen félisten magasságából ereszkedik néha közénk a maga kreálta mesterséges körülmények közé (mint például exfelesége, akit csak mélyen közepes kíséretével együtt lehet idehaza megcsodálni). Schrott látható örömmel csatlakozik olyan produkciókhoz, amiben a legjobb arcát tudja megmutatni, s ebben az énekes vendégművészek legszebb hagyományait eleveníti fel. Egy olyan állapot jelenik meg személyével az Operaház égisze alatt, amit már rég elsirattunk, s aminek nem lehet eléggé örülni. Már azért is, mert előadásaira végre megtelt a tágas Erkel Színház.

Az idei évben az uruguayi basszbariton a már szokásosnak tekinthető megjelenését ritka és különösen izgalmas művészi kihívással fűszerezte: ugyanazon operában egy héten belül két szerepet mutatott a magyar közönségnek. A Figaro házasságában a címszereplőt és a Grófot személyesítette meg, ehhez fogható előadói bravúr tényleg ritkán jut el Budapestre. Jelen sorok írója a négy előadás utolsó estéjére érkezett. A partnerek – a vendégművész váltótársait kivéve – változatlanok voltak mindvégig, addigra már előadásokon is összecsiszolódhattak.

Már elsőre izgalmasabbnak tűnt Erwin Schrottot a Gróf szerepében látni, hiszen mintha a figura különös összetettsége eleve számára íródott volna. Persze a két szólam közül elvileg Figaróé a mélyebb, az illene jobban neki. Elvileg. De Schrott nem az efféle előre lefektetett konvenciók énekese, hiszen már a Don Giovanniban extrém megszólalásokat produkált, s egy szerep nála aligha hangfaj-függő. Most sem volt az.

A legfontosabb részéről ezúttal is a színpadi jelenlét. Amikor Schrott a színen lehetett, mindvégig elképesztő intenzitással élte meg a Gróf játékbéli szituációit, ha kellett éppen énekelnie, ha nem. Azzal a ritka (és csodás) érzéssel lehetett szembesülni, hogy nem az történik, amit a Mozart és Da Ponte megírt, hanem, amit Ő, mint a Gróf megteremtett. Az események, a cselekmény mozgatója és a kiindulópontja volt, minden megmozdulása, zenei és színpadi gesztusa azt a kényúri akaratot tükrözte, amit megjeleníteni szándékozott. Ez nem okozott különösebb meglepetést a Don Giovanni után, azt hiszem, pontosan ezért mentünk el az Erkel Színházba.

Az első két felvonásban különösen lenyűgözött azzal a magabiztos zenei közlekedéssel, ami fehér holló ritkaságú a hazai operaszínpadon. Nem foglalkozott a díszlet elhelyezkedésével, fölényesen lakta be. A szerepet nem játszotta, hanem élte, annak ellenére, hogy vélhetően nem kapott sokkal több színpadi próbát, mint más vendégművészek, ráadásul neki két különböző szituációból kellett azokon részt vennie.

Nem lehetett ugyanakkor nem észrevenni, hogy Schrott ezen az estén nem produkált olyan énekesi fölényt, mint négy éve. Kicsit hiányzott az akkori elsöprő hangi jelenlét. Az utolsó felvonásban pedig már a fáradás apró jelei is megjelentek. Elsőnek a rettegett „Vedro mentr’io sospiro” kezdetű áriában éreztem, hogy énekesünk picit spórol. Persze bombasztikus volt így is, de feltűntek a hangi határok. Hogy ezt pillanatnyi indiszpozíció okozta, vagy az utóbbi hónapok megterhelő szerepei (pl. beállása Scarpia, számára mindenképpen énekesi határmezsgyén mozgó szólamába), nem tudhatjuk. Ennek ellenére soha rosszabb Grófot ne halljak.

Erwin Schrott rendkívüli erénye (így volt ez korábban is), hogy bárkivel került a színpadon kontextusba, az illető művész az adott jelenetben mindig a legjobb formáját tudta felmutatni. Azaz, olyan ritka kisugárzással működött, ami a partnereket nem lebénította, hanem pont ellenkezőleg, lendületbe hozta. Az énekes eme különös képességét nem lehet eléggé csodálni. Az Operaház vélhető szándékai szerint a legjobb szereposztással igyekezett tálalni a különös vendégjátékot, ami sajnos nem mindig sikerült.

Figaróként a Palerdi Andrást láthattuk-hallhattuk, aki a szokásosan abszurd MÁO-szendvics elszenvedőjeként (Sarastro és Fülöp között egy kis Figaro) eleve vesztesként indult ezen az estén. Hangja – elég érthető módon – már elnehezült Mozart fürge dallamíveihez. Olasz szövegkiejtése is erős korrekcióra szorulna, bár ez a probléma többeknél visszatérő elem az operaházi produkcióknál. Más kérdés, hogy Palerdit statikusabb személyisége ab ovo sem erre a szerepre predesztinálja, tehát ez a szerep sosem volt igazán a sajátja.

Susanna: Rácz Rita. Először azt gondoltam, hogy egy sort nem írnék róla, de a színházban elfoglalt helye miatt ezt nem tehettem meg. Mert ebben a fellépés-szegény, csonka évadban már a 19. főszerepes előadását abszolválta ezen az estén. Ennyiből még azt is gondolhatnánk, hogy a színház vezető Mozart-énekesével állunk szemben, de a valóság sajnos nagyon más. Hangadása éles, majdnem bántó színű. S ez eltörpül amellett, hogy játéka alapján mi jön le Figaro menyasszonyának figurájáról. Ez a Susanna lezser és felületes személyiség, nyomokban sem tartalmazva azt a plaszticitást, amivel Mozart felruházta. Mi több, még valódi nőiséget sem igen, mórikálást annál inkább. A negédesen bájolgó, rossz értelemben vett operettes mosolyt egy pillanatra sem hagyja el, pedig Susanna komoly megpróbáltatásokon megy keresztül a darab folyamán. A figura összetettségéből semmit nem érzünk meg előadásában.

Rost Andreától tán legszebb élményként őrzöm bő évtizeddel ezelőtti Grófnéját (http://momus.hu/article.php?artid=5280), de sajnos ez most visszaütött. Az eltelt idő (és az azóta végigharcolt szerepkör) nagyon nem tett jót az énekesnő egykor idiomatikus Mozart-tolmácsolásának. Hogy egyszerűbben fogalmazzak, Cso-cso-szan után nem lehet ugyanabba az éteri dallamívbe belefogni Susannaként vagy Paminaként. Ami előtte rendben működött, most már csak zavart nyüglődés lesz. Amit kapunk tehát, egyfajta verista szubrett felfogás, s a művésznő érezhetően vergődik a mai megvalósítás szűk ketrecében. Méltatlan helyzet neki is, akárcsak nekünk.

Még Kálnay Zsófia is csalódást okozott. Színpadilag kiköpött Cherubino lenne, s már régóta a szerep gazdája. Hangadása viszont erősen aggaszt, mert nem érzem kellően szabadnak. A hangszín is sápatag, egy bizonyos magasság felett visszatérően disztonál. Az énekesnő is érezheti a problémákat, mert az egyre szélsőségesebb játékra helyezi a hangsúlyt, mintegy kárpótlásul a hangi hiányosságokért.

A „női szakasz” legbiztosabb tagja a Marcellinát éneklő Farkasréti Mária volt. Az Ő hangadása szabad és tiszta volt, üdén komédiázott, az ember sajnálta, hogy az a nyaktörő Marcellina-ária nem kerülhetett színre. Párja, a Bartolót alakító Gábor Géza hasonlóan lelkesen vett részt a produkcióban, s az előadás első igazi nyílt színi tapsát a kifejezően és lendületesen előadott áriával („La vendetta”) Ő aratta. A kisebb szereplők között a leginkább izgalmasabbnak az Antonio szerepébe beálló fiatal Pataki Bencét találtam. Azt hiszem, nagyon érik beállása a címszerepbe.

A Magyar Állami Operaház Zenekara kisebb megingásokkal, a hangszerszólókban itt-ott becsúszó fésületlenségekkel, de biztosan szólt Vashegyi György stílusos, lendületes és sokszínű irányítása alatt.

Erwin Schrott a Figaro házasságában
fotó:© Nagy Attila

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Gulyás István (zongora)
Liszt: Zarándokévek, Első év: Svájc


15:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Andrew Staples (tenor)
Szőke Zoltán (kürt, Báll Dávid (zongora)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
"Európai hidak 2020 - Egyesült Királyság"
Haydn: Induló a walesi herceg tiszteletére, Hob. VIII:3
Britten: Simple Symphony
Britten: Szerenád tenor hangra, kürtre és vonósokra, op. 31
James MacMillan: Cumnock Fair

18:00 : Budapest
Bartók Emlékház

Szokolay Ádám - zongora
BARTÓK BÉLA:
Három csíkmegyei népdal zongorára (1907), BB 45b
Zongoraszonáta (1926), BB 88
Válogatás a Gyermekeknek című sorozatból (1908-09), BB 53
Román kolindadallamok (I. sorozat, 1915), BB 67
Szonatina (1915), BB 69
Román népi táncok (1915), BB 68
Táncszvit (1923, 1925), BB 86

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Berecz Mihály (zongora), Vörös Szilvia (mezzoszoprán), Bretz Gábor (basszus)
Concerto Budapest
Vezényel: Keller András
Ünnepi hangverseny Bartók Béla halálának 75. évfordulóján
Bartók: 2. zongoraverseny, BB 101
Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, BB 114
Bartók: A kékszakállú herceg vára, BB 62
Élő közvetítés!

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Andrew Staples (tenor)
Szőke Zoltán (kürt, Báll Dávid (zongora)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
"Európai hidak 2020 - Egyesült Királyság"
Haydn: Induló a walesi herceg tiszteletére, Hob. VIII:3
Britten: Simple Symphony
Britten: Szerenád tenor hangra, kürtre és vonósokra, op. 31
James MacMillan: Cumnock Fair
A mai nap
történt:
1835 • A Lammermoori Lucia bemutatója (Nápoly)
született:
1877 • Alfred Cortot, zongorista († 1962)
1891 • Charles Münch, karmester és hegedűs († 1968)
1898 • George Gershwin, zeneszerző († 1937)
1930 • Fritz Wunderlich, énekes († 1966)
elhunyt:
1945 • Bartók Béla, zeneszerző, népzenekutató (sz. 1881)