Bejelentkezés Regisztráció

Közvetítések

Hanyatlás? Fejlődés! – évadnyitó a milánói Scalában

2019-12-16 21:42:02 - ppp -

Évadnyitó a milánói Scalában 2019. december 7.
Teatro alla Scala, Milano

Puccini: Tosca

Tosca - Anna Netrebko
Cavaradossi - Francesco Meli
Scarpia - Luca Salsi
Angelotti - Carlo Cigni
Sagrestano - Alfonso Antoniozzi
Spoletta - Carlo Bosi
Sciarrone - Giulio Mastrototaro
Carceriere - Ernesto Panariello
Pastore - Gianluigi Sartori

a Milánói Scala Ének- és Zenekara
vez. Riccardo Chailly

Az egyes számú olasz operaház főzeneigazgatója, Riccardo Chailly folytatta korábban beharangozott Puccini-sorozatát, és a Pillangókisasszony, a Turandot és a Manon Lescaut után idén a Toscát hozta színre, a címszerepben Anna Netrebkóval — ami önmagában garantálta, hogy Sant’Ambrogio napján az egész operavilág Milánóra vesse tekintetét. Chailly, mint a korábbi esetekben is, ún. kritikai verziót ígért, tehát azt, hogy visszatérnek Puccini eredeti elképzeléséhez, és több részt is változtatva vagy kiegészítve adnak elő, úgy, ahogy azt például a Tosca esetében 1900-ban hallhatta az ősbemutató közönsége. Ez a szándék a Tosca esetében nem eredményezett jelentős különbségeket, véleményem szerint ugyan nem adott hozzá szinte semmit a hagyományos verzióhoz, de el se vett belőle.

A rendezésre David Livermore-t kérték fel, aki az Operabase internetes adatlapja szerint az egész világon keresztbe-kasul tevékenykedik, ő jegyezte a Scala tavalyi évadnyitóját, Verdi Attiláját is. A két produkció alapján számomra a kifejezetten fogyasztható rendezések emberének tűnik, különösen a manapság mindenütt tapasztalható borzalmakhoz viszonyítva. Nem állítanám, hogy minden megoldásával egyetértettem – ha valakivel együtt nézném végig, biztos lenne gyakorta egy-egy nem éppen helyeslő észrevételem, de ezek felsorolására nincs most se tér, se idő. A színpadtechnika egyfajta túlhasználata, és a statisztéria túlmozgatása (apácák mindenütt és állandóan!) kerülne nálam a megítélés serpenyőjének egyik tányérjába, a három főszereplő viszonyrendszerének kiváló és aprólékos kidolgozottsága a másikba: nyilvánvaló, hogy számomra sokkal fontosabb és értékesebb ez a második. Luc Bondy pár éve az egész világot bejárt undormánya és a legutóbbi oslói, bregenzi és aix-en-provance-i elmebajok után Livermore összességében és alapvetően a művet rendezte meg, nem arról megszült vízióját, és ezt nem lehet eléggé értékelni és üdvözölni.

Az előadás főszereplője, megkérdőjelezhetetlen ékköve számomra a Scala zenekara volt. Chailly mindig is legkedvesebb operakarmestereim egyike volt, ezzel a Toscával újból igazolta számomra presztízsét. A párbeszédes részekben olykor elég lassú tempókat vett, nem kevésbé néhány szólószámban, amivel bizonyára nem könnyítette meg szólistái életét, de becsületükre legyen mondva, állták a próbát valamennyien. A lassú tempó a drámai részekben súllyá nemesült, a harmadik felvonás bevezető részében, a római hajnal zenei festményében pedig, köszönhetően a fantasztikus vonóshangzásnak, soha nem látott-hallott csodálatos színeket mutatott be és ragyogtatott fel. Lemezszintű szépséggel és pontossággal szólt a zenekar elejétől végéig, leszámítva egyetlen apró megtorpanást, amelyre nem találtam azóta se magyarázatot, a leállást és újrakezdést Tosca templomból való távozása utáni jelenet legelején.

A három főszereplővel különböző mértékben ugyan, de alapvetően nagyon elégedett voltam. Anna Netrebko, mint korunk legnagyobb operadívája, eljutott egy olyan pontra pályáján, amikor a közönséget, ahogy a nagy egyéniségekre ez általában jellemző, két részre osztja. Az őt feltétlenül és kritika nélkül imádók, és az őt kifejezetten utálók, elutasítók csoportjára. Magam nem tartozom egyik csoportba se, de míg elég könnyen találok sok nyomós érvet az első magyarázatára, a második csoportéra csak felszínes és külsőséges megállapításokat tudnék mondani. Nem sorolom egyiket sem, mondom inkább, amit én gondolok.

Netrebkót említve mostanában szokás hanyatlásról értekezni, miszerint nem olyan már a hangja, mint régen. (Miért és hogyan lehetne pont olyan? Akkor harminc múlt, most hamarosan ötven lesz.) Önmagában a ténnyel vitatkoznék: a hang teljesen homogén színnel szól minden regiszterben ma is, megőrizte puhaságát, nem bolyhosodott ki a közép-, nem élesedett ki a magas regiszterben. A Toscának először a rádiófelvételét hallgattam meg, utána néztem meg a videót, és érdekes tapasztalat volt hallani, hogy a középregiszterben való „sötétítés” a hangfelvételen füllel egyáltalán nem érzékelhető, azt csak a videón lehet „látni”, mivel ott közelről megfigyelhető a hangképzés, az artikuláció tényleges változása a korábbiakhoz képest. Ezt azonban álláspontom szerint helytelen sötétítésnek nevezni, sokkal inkább szélesítésnek, gömbölyítésnek mondanám. Valószínűleg tudatos folyamatról van szó, amely lehetővé tette számára a fachváltást, és teszi ma is a spinto-repertoár folyamatos éneklését. Nem hanyatlás ez tehát álláspontom szerint, hanem kontrollált énektechnikai fejlődés.

Ez a változás azonban semmit nem rontott hangjának korábbi értékein. Ez a hang ma vitathatatlanul a legszebb a szoprán hangfajban, és nem túlzás azt mondani, hogy az utóbbi két évtized legszebb, és az operatörténet egyik legszebb lírai szoprán hangjáról van szó. Élőben hallva már megállapíthattam, hogy volumene nem óriási, ez most a felvétel alapján is valószínű számomra. Viszont teljesen a saját hangján énekel, nem forszíroz sem a magas, sem a mély regiszterben. Egészséges, ízléssel és mértéktartással alkalmazott mély regiszter alul, halálbiztos és szárnyaló magas regiszter a tetején. Technikai gondjai lényegében nincsenek, hatalmas frázisokat énekel, csodálatosak a pianói, eltekintve a Vissi d’arte első hangján hallott apró döccenéstől, amilyen a korábban élt legnagyobbakkal is előfordult nem egyszer.

Egyetlen hiányossága, hogy a drámai csúcspontok magas hangjain elkelne még egy kis átütő erő, de jól teszi, hogy ezt nem próbálja meg mesterséges forszírozással előállítani. Előadása megkérdőjelezhetetlenül igényes zeneileg, és meggyőződésem, hogy ebben óriási szerepe van a karmesternek, Riccardo Chaillynek. (Ugyanis jól megfigyelhető, hogy Netrebko abszolút más zenei minőséget képvisel, ha nagy dirigens irányítja, ahogy ez történt Mutival, Santival és most Chaillyvel, és egészen más, ha kisebb formátum enged teret esetleges szeszélyeinek. Nem véletlen, hogy ez a mostani Toscája szinte összemérhetetlen a korábban a Metropolitanben énekelttel, sokkal gyengébb karmester pálcája alatt.)

Mindezeken túl, és ezek felett: Netrebko igazi színpadi jelenség. Mára úgy lubickol a színpadon bármely szituációban, mint ahogy a hal úszik a vízben. Ez pedig egy olyan szerepben, mint a Tosca, megfizethetetlen kincs. Ugyanis a Tosca, ahogy azt Till Géza írta könyvében, az irodalom egyik legkényesebb szerepe: „ha nem megfelelő egyéniség viszi színre, az egész darab értelmét veszti”. Inkább szerep, mint szólam. Könnyen lehet, hogy egy gyengébb énekes produkciót nyújtó énekesnő is izgalmasabb lehet benne, mint egy nagyhangú, jól éneklő szürke egyéniség. Nem akarom megsérteni senki kedvencét azzal, hogy most neveket kezdek sorolni a múltból, de bizony volt olyan énekesnő, akit a legnagyobb Toscák között tartanak számon, noha életének utolsó húsz évében jóval több volt Toscájában a tévesztett hang, mint a pontosan intonált. És volt olyan, akit Pavarotti a valaha élt legnagyobb Toscának nevezett, miközben hangjában nem volt meg a szerephez szükséges matéria. Ezek fényében a magam részéről boldogan lemondok még pár decibelről, ha olyan izgalmas, kidolgozott, nem szokványos, de minden pillanatában meggyőző alakítással találkozom, mint Netrebkóé volt ezen az estén.

Évadnyitó a milánói Scalában Nagyszerű partnere volt mindenben Francesco Meli. A nem is olyan rég még belcanto repertoárt éneklő tenorista fokozatosan veszi birtokba a spinto és drámai repertoárt, olykor sajnos túlzásokba esve. Érzésem szerint Radames (bár Mutival szépen megoldotta), vagy Manrico, túl van határain, de Cavaradossi hangi kereteit pontosan kitölti. Nagyon szép hangszín, kitűnő formálás jellemzi énekét, csak az exponált csúcshangokan hallatszik a hang pozíciójában némi hátracsúszás. Még nem súlyos, de mindenképpen intő jel, érdemes lenne odafigyelnie rá.

Ami azonban számomra talán az egész este legnagyobb élményét adta, bizony még Netrebko nagyszerű produkciójánál is nagyobbat, az Meli alakítása volt a harmadik felvonásban. Egész biztos, hogy az érdemben oroszlánrésze van a rendezőnek is, aki egy csodálatosan, hihetetlen árnyaltsággal és szívbemarkolóan előadott Levélária után a duettben egyértelműen Cavaradossit állította a középpontba. Sokszor még a felvételi állások is úgy lettek megkomponálva, hogy Netrebko énekelt, de Melit vette a kamera. A koncepció lényege az, hogy Cavaradossi egyetlen pillanatra sem hiszi el, hogy színlelt kivégzésben lesz része. Csak Tosca kedvéért, az iránta érzett szerelemből játssza el, hogy „beveszi” a mesét. De ahogy egy pillanatra hátrafordul, sírástól eltorzult arccal, ahogy egy másik pillanatban diadalittas hangon még egyszer a világba énekli szerelmét Tosca iránt, majd a duett legvégén, nem bátor és hős lovagként lép a kivégző osztag elé. Elhátrál, a pribékek által húzva, szerelmes és búcsúzó tekintettel, hogy még egyszer, utoljára, az utolsó percig újra, és még egyszer újra láthassa Toscát, leírhatatlan fájdalommal az arcán…. az olyan színpadi remeklés volt, amilyet ebben a szerepben talán életemben sose láttam. Felejthetetlen, borzongtató emlékként marad meg bennem örökre.

A harmadik főszereplő Luca Salsi. Scapiája az utóbbi időben látott és hallott alakításai közül kiemelkedően a legjobb. Jobb, mint Gerard és Macbeth szerepében volt, és összehasonlíthatatlanul jobb, mint a nyári veronai Luna gróf. Nyilvánvaló, hogy Verdi bariton szerepeihez Salsi technikája nem eléggé kidolgozott, a megejtő hangszépség is hiányzik hozzá, hogy igazi nagy Verdi-bariton legyen, sokkal jobban érzi magát a verista szerepkörben. Scarpiája meggyőző alakítás figurában is, bár valahol középúton jár a szerep értelmezési lehetőségei között. Nem félelmetes hóhér, nem undorító kéjenc, nem elegáns báró. Egy férfi, aki szeret élni, élni és visszaélni hatalmával. Nem igazán jellegzetes alakítás, ilyen értelemben nem is olyan érdekes a színpadon, mint két partnere, de jó hangon, jó formában, meggyőző énektechnikai készenléttel adta elő.

A leírtakkal kapcsolatban két dolgot feltétlen szeretnék leszögezni: az egyik, hogy minden megállapításom felvételek alapján született. Következésképp lehet, sőt nagyon is könnyen lehet, hogy élőben más lett volna a véleményem. A másik, hogy egyáltalán nem tudnék és akarnék vitatkozni tartalmukat illetően senkivel, aki nem hallgatta és nézte meg a felvételeket ugyanolyan alapossággal és figyelemmel, mint tettem én. Ez a Tosca, ebben egészen biztos vagyok saját magam résztapasztalatai alapján, egészen más hatást kelt, ha csak egyfajta háttérként szól, vagy TV-ben nézik meg. Már Fodor Géza is megírta 20-30 évvel ezelőtt, hogy tv-ben nézni operát, az nem ugyanaz, mint lemezről hallgatni ugyanazt a felvételt. Ha tehát valaki kedvet kapna még egyszer elmélyedni a Scala Toscájába, nézze meg a youtube-ra is feltöltött RAI közvetítést, olasz felirattal, az M5 iszonyatos magyar fordítása nélkül, és hallgassa okvetlenül fejhallgatóval. Hogy ne veszhessen el egyetlen apró zenei részlet és finomság se.

PS. Anna Netrebko egész biztosan nem olvassa ezt az írást, én mégis adnék neki egy tanácsot. Verje ki a fejéből, hogy Turandotot énekeljen! Az olasz televízió közvetítésének egyik befejező mondata is az volt, hogy hamarosan Puccini másik hősnőjeként fog debütálni. Azt hiszem, Tosca egy olyan határt jelent, amelyet a szerepkör bővítésének minden szándéka ellenére sem szabadna átlépnie. Szinte biztos vagyok benne, hogy Tosca nem fog semmiféle kárt tenni hangjában. Nem vagyok biztos benne, hogy Turandot ugyanígy átvészelhető lesz hangi károsodás nélkül. Sőt, módosítok: biztos vagyok benne, hogy nem. Olyan szép ez a hang, minek kell könnyelműen kockára tenni?

Évadnyitó a milánói Scalában






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.