vissza a cimoldalra
2019-12-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11457)
A csapos közbeszól (95)

Operett, mint színpadi műfaj (4183)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3539)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62029)
Kórusok, kórusművek, karéneklés (115)
Társművészetek (1537)
Élő közvetítések (8279)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1823)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (2999)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4628)
musical (189)
Franz Schmidt (3480)
Kimernya? (3376)
Balett-, és Táncművészet (5940)
Belcanto (933)
Fanyalgások és Nyavalygások… avagy virtuális siránkozó elégedetleneknek (194)
Lisztről emelkedetten (981)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Mi lehet a szereposztó dívány mögött? – gondolattorlódás a Domingo-ügy kapcsán
- zéta -, 2019-09-27 [ Főtéma ]
nyomtatóbarát változat

Domingo1897 tavaszán különös válság rengette meg a Magyar Királyi Operaházat és annak (a Nemzeti Színházzal közös) intendánsát, báró Nopcsa Eleket. Az ügyet bizonyos Müller Katica, az Opera első balerinája robbantotta ki, akit a direktor éppen meneszteni készült. A helyzetet a Nyugat előtti legkomolyabb kulturális hetilap, A Hét ironikusan foglalta össze imígyen:

Nopcsa báróra várt a nevezetes föl fedezés, hogy Müller Katicza nem való az operaházba, mivel sem nem szép, sem nem fiatal, sem nem — engedelmes.”

Sem nem engedelmes. Persze, akkorra már városszerte csiripelték a verebek az intendáns különös balett-rajongásának valódi okait: Nopcsa báró személyes tapasztalatszerzés után a Nemzeti Kaszinó főúri vendégei számára estéről estére átszállított az ifjabb táncosnők közül néhányat – pusztán szórakoztatásul. A lányok esetleges ellenkezését pedig azzal törte le, hogy „ez az út vezet a színpadhoz”.

Nem szaporítom, pár hónapnyi nyűglődés és hatalmas sajtópolémiát követően után az ügy még a Parlamentet is megjárta, végül Nopcsa még az évad végén lemondani kényszerült. Az uralkodó pedig elfogadta, s még az „érdemei elismerése mellett” kitétel sem szerepelt a királyi leiratban. Jellemző ugyanakkor a kor erkölcseire, hogy a másik felet, a bizonyítékot szállító, akkor 37. életévében járó Müller Katicát annak ellenére sem vették vissza állásába, hogy megelőzően 18 évig volt vezető táncos-szerepek elismert alakítója. S a korabeli beszámolók szerint Nopcsa búcsúzása színházaitól hangos éljenzés közepette zajlott.

Aki türelmesen végigbogarássza a korabeli sajtótudósításokat, meglepve tapasztalhatja, hogy bizonyos reakciók mennyire nem változtak azóta sem, dacára a közben eltelt időnek.

Jutott mindez eszembe a patinás New York-i Metropolitan igazgatóságának minapi, nem kicsit farizeus közleményét olvasva, amint Placido Domingo kényszerű lemondását (Macbeth címszerepéről) kommentálták: "Hálásak vagyunk neki, hogy felismerte, vissza kell lépnie."

A szereposztó dívány, úgy mondják, egyidős a műfajjal. Gyakorlója azt a kiszolgáltatott helyzetet használja ki, hogy a vezető művészi döntéseinek személyi konzekvenciája van. A művészvilág különösen zárt világ, ami kiemelten függ a döntéshozó(k)tól. Ha a művészt elfogadják, van fellépés. Ha van fellépés, lehet siker is, de ha nincs fellépés, akkor semmi sincs. Ilyen szűk területen működő, belterjes szakma az opera világa.

A döntéshozó pedig gyarló, akinek tetszhet az az attitűd, hogy adhat. Ha a döntéshozó férfi (az esetek zömében márpedig az), különösen tetszhet, ha nőnek ad. Nem lenne jelentősége a felek nemének, ha csak és kizárólag művészi értékítélet döntene a művészeti kérdésekben. De ezt sajnos, a fent említett kiszolgáltatott helyzet sokszor akadályozza.

Ha egy színházi vezető és a kiszolgáltatott művész közös díványra kerül, nyugodtan lehetne kettejük magánügye. Onnantól már nem teljesen az, ha ennek nyomán művészi döntés születik. Hányszor éltük meg egy színpadi előadás, koncert vagy lemezfelvétel szereposztását vizslatva, hogy X vagy Y mit keres ebben a csapatban. Hányszor jutottunk oda ebből, hogy az illető személyről nyilván művészeten kívüli döntés született. Így ha egy „díványlátogatás” nyomán közönséget érintő döntés születik, az bizony már nem magánügy.

Menjünk vissza egy kicsit hosszasabban Placido Domingóhoz. Ahhoz az énekeshez, aki káprázatos tenorkarriert tudhat magáénak, olyan káprázatosat, amit már aligha vehet el tőle bárki. De persze az a bizonyos ló már menetközben réges rég elszabadult.

Domingo jócskán énekelt a hangi határain túl már csúcséveiben is. Sztár volt, sikeres volt, a lemezcégének az is belefért, ha a fékezhetetlen étvágyú tenor Mozart- vagy éppen Wagner-főszerepben kívánt tündökölni, akár olyanban is, amit színpadon sosem tudott (volna) abszolválni.

Még csúcson volt tenoristaként, amikor elkezdett vezényelni. (Talán akkor kezdődött, amikor egy fél lemezen lekísérte Sherill MiIlnest, a lemez másik felén meg Milnes Őt. Jó bulinak tűnt, egyszeri poénnak. Milnesnek igen, de Domingo rákapott.) A színházak, zenekarok pedig hagyták, mert úgy gondolták (és valószínűleg igazuk volt), könnyebben megkaphatják emblematikus főszerepeiben. De a szakma pontosan helyén tudta ezeket a vezényléseket kezelni elég hosszú ideig.

Azután jött a hangi hanyatlás, az egyre problémásabb felső regiszter. Hatvanéves kora táján nyilatkozott valami olyasmit, hogy Simon Boccanegrát szeretné egyszer visszavonulás előtt elénekelni. És eljött, mármint Boccanegra, de a visszavonulás egyre csak távolodott. S jöttek garmadával a további baritonszerepek, egyre baritonabbak – tenor hangon. Nagy színházakban, nagy partnerekkel, kiszorítva onnan valódi baritonokat.

Közben ezzel párhuzamosan Placido Domingo szép lassan világintézmény lett. Énekverseny viseli nevét, neves operaház(ak) művészeti igazgatója lett, művészügynökség épült rá, vezényel szinte mindent, előadásokat tart szerte a világban. Ezen kívül van még egy halom társadalmi tisztsége, pl. az UNESCO nagykövete, de olyanok is, aminek eredeti tevékenységéhez semmi köze, viszont jól hangzik, mint például a FIFA tanácsadó-testületének tagja. Kitüntetéseinek, díszpolgárságainak, díszdoktori okleveleinek számát valószínűleg maga sem tudja. S közben persze énekel, énekel, énekel, koncerten és színpadon. (Magyarország is kivette részét az utóbbi évek felfutásaiból, Budapest már rég kapitulált, tavalyelőtt bevette Pécset, idén Szegedet, örökbe fogadta a népszerű Virtuózok című tehetségkutató vetélkedőt, még az Operaház ama bizonyos Carnegie Hall-beli koncertjére is besírta magát – szó szerint.) És ez a birodalom napról napra tovább gyarapodik. (Ugye, emlékszünk még Ókovács Szilveszter idei nyári riadalmára?) A világ meg tapsol mindehhez, közben nem gondolkodik el azon, hogy egy nyolcvanhoz közeledő (vagy ki tudja mennyi idős) ember pusztán fizikailag hogy bírja ezt a szédületes iramot.

Mert ez nem szól semmi másról, csak a pénzről. Egy hatalmas céghálózat épült rá, aminek kőkemény üzleti érdeke Domingo imidzsét fenntartani a lehetséges legtovább, akár az idők végezetéig.

Mert Domingónak kétségkívül van karizmája és itt visszakanyarodnék a minapi lemondáshoz. A tenoristát mindig szerették a nők, s ez kölcsönös volt – a „családszerető buzgó katolikus” imázsa ellenére is. De Domingo hatalom lett, ahogy telt az idő, egyre nagyobb. Ahogy a művészi értelemben eljött egy idő után a parttalanság korszaka, szép lassan elveszthette az önkontrollt a hódítások területén is.

A fiatalkori sármját részben vagy egészen elhagyva (a beszámolók szerint) néha erőszakosabban nyomult. Az énekesnők pedig tolonganak a szerepekért, fellépésekért. Sok az eszkimó és kevés a fóka, de a művész úr által felkarolt tehetségek valahogy mindig könnyebben elindultak ezen a rögös úton, az ügynöksége által küldött szoprán könnyebben bejutott a komoly operaházakba, jelentős nemzetközi fesztiválokra. Ha mindez Domingo partnereként következett be, az még egy fokkal eredményesebb lehetett. Nagy a csábítás és igazán erős jellemnek kellett lennie annak, aki visszautasított ilyen lehetőséget.

Ugyan erőszak és erőszak között jelentős különbség lehet, de a hatalomban lévők részéről az efféle (meg másféle) pszichikai hadviselés éppúgy az eszközök széles tárházát erősíti, mint a puszta fizikai ráhatás.

A nagyvilág pedig ma körülbelül ugyanúgy áll a kérdéshez, mint 1897 Budapestjén. Élen az áldozathibáztatással, a nők, akik valószínűleg rávetették magukat (nyilván volt ilyen is), de legalábbis kihívóan viselkedtek. Elfelejtjük, pedig még Domingo legelső zaklatásos közleményeiben utal is rá, hogy megváltozott a világ és ma már máshol húzódik a határ, amit egy ilyen helyzetben a férfi megengedhet magának. Ami korábban nem számított zaklatásnak, ma már az. De attól, hogy korábban félrenéztünk, az egykori erőszak még erőszak maradt.

Mert félrenéztünk. A Metropolitan (és a többi opera-fellegvár) mindenkori igazgatója vélhetően pontosan tudott a nőcsábász tenor ügyeiről, de úgy gondolták, hogy belefér, meg sejthetően nekik is megvolt a maguk külön játékaik ezügyben.

Itt érünk be a mába, s egyben a fikciók világába: vajon miért pont most csordult túl ez a pohár?

Azt gondolom, a korábban levezetett művészi parttalanság és uralt hatalom ereje miatt ma már egy Metropolitan sem teheti meg, hogy nem fogadja bármely képtelen főszerepben (a Macbeth az, ha nem dugjuk homokba a fejünket) az oda bejelentkező énekest. Nem maradt más hátra, mint olyan helyzetet teremteni, amikor Domingo saját maga lépjen attól vissza. Számomra erről szólt a színház idézett közleménye is.

Még nincs ez a parti lejátszva, de talán tényleg elindult a végjáték. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy mindez Domingo életművére, annak megítélésére a legkevésbé nem lesz hatással. Azt az első huszonöt-harminc évben kellően bebetonozta. A többire meg boruljon is fátyol.

A történelem kereke lassan fordul, de a világon szétszóródva működő sok-sok operai-zenei vezető hatalom most kicsit talán megriad pusztán attól a ténytől, hogy még egy ilyen korlátlan erőt is meg lehetett állítani/ingatni. Ez lehet ennek az operai metoo-mozgalom legfőbb hozadéka. És az újabb kizuhanó csontvázak.

Reméljünk…

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

"Liszt-kukacok Akadémiája"

11:00 : Budapest
Müpa, Fesztivál Színház

Máv Szimfonikus Zenekar
vezényel: Cser Ádám
műsorvezető: Molnár Szabolcs
BEETHOVEN: Egmont-nyitány, op. 84
BEETHOVEN: III. (Esz-dúr, „Eroica”) szimfónia, op. 55 - I. és IV. tétel

11:00 : Budapest
Erkel Színház

CSAJKOVSZKIJ: A diótörő
Mesebalett három felvonásban

11:00 : Budapest
Festetics Palota Tükörterme

Balázs János (zongora)
CHOPIN est: 4 keringő, 4 mazurka, 4 impromptu, 2 noktürn, 2 polonéz

15:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Vilde Frang (hegedű), Truls Mørk (cselló)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Sir Mark Elder
FINZI: Levélhullás, op. 20
BRAHMS: a-moll kettősverseny, op. 102
BERLIOZ: Fantasztikus szimfónia, op. 14

16:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

A Magyar Rádió Gyermekkórusának ünnepi hangversenye alapításának 65. évfordulóján

18:00 : Budapest
Erkel Színház

CSAJKOVSZKIJ: A diótörő
Mesebalett három felvonásban

18:00 : Budapest
Bartók Emlékház

Borbély László (zongora)
Classicus Quartet
Kiss Péter (zongora), Rajk Judit (mezzoszoprán), Szűcs Péter (klarinét)
"Mestereink, Eötvös Péter, Jeney Zoltán és Vidovszky László estje"
EÖTVÖS PÉTER: Kosmos
JENEY ZOLTÁN: Három dal Apollinaire verseire
JENEY ZOLTÁN: Unisono
VIDOVSZKY: Reverb
JENEY ZOLTÁN: Két gyászének
JENEY ZOLTÁN: Ezerév ‒ hangszalagra
EÖTVÖS PÉTER: Joyce ‒ klarinétra és vonósnégyesre

18:00 : Budapest
Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium Díszterme

Budapesti Vonósok és a
Weiner Leó Konzervatórium ifjú szólistái
"Weiner koncert"
MARCELLO: d-moll Concerto II-I. tétel
Holes Éva (oboa)
MOZART: A-dúr hegedűverseny K. 219, I.tétel
Réthy Lilla (hegedű)
MARIO CASTELNUOVO TEDESCO: D-dúr Cocerto op.99, III. tétel
Csíki Janka (gitár)
HIDAS FRIGYES: Florida Concerto I-II. tétel, Versenymű két harsonára
Ruzsányi István, Nok Roland (harsona)
HAYDN: C-dúr oboaverseny Hob.VIIg:C1 I. tétel
Ozsváth Dorottya (oboa)
MANUEL MARIA PONCE: Concerto del Sur III. tétel
Riesz Péter (gitár)
WIENIAWSKI: D - dúr Polonéz op. 4, I. tétel
Szabó Gergely (hegedű)
TELEMANN: D-dúr szonáta -koncert
Pusztaszegi Ákos, Huszti Boldizsár (trombita)
Felkészítő tanárok: Kerényi Judit, Fejérváriné Németh Zsuzsa, Kató Árpád, Foltyn Péter, Monoki Attila, Kis András

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Nagy Péter (zongora)
MENDELSSOHN: Dalok szöveg nélkül (részletek)
SCHUMANN: B-dúr humoreszk, op. 20
SCHUMANN: Gesänge der Frühe, op. 133

19:00 : Budapest
Festetics Palota Tükörterme

Lantos István (zongora)
Válogatás Haydn és Schubert műveiből

19:00 : Budapest
Festetics Palota Tükörterme

Nagy Péter (zongora)
SCHUBERT: 11. (f-moll) zongoraszonáta, D. 625
BARTÓK: Táncszvit, BB 86
SCHUBERT: 21. (B-dúr) zongoraszonáta, D. 960

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Koppándi Vonósnégyes:
Koppándi Jenő, Hutás Erzsébet (hegedű), Ludmány Dénes (brácsa), Kántor Balázs (cselló)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Dobszay Péter
"...mint húrnak pendülése Lukács bérlet 2."
SMETANA: Moldva
MARTINŮ: Concerto vonósnégyesre és zenekarra
DVOŘÁK: VIII. (G-dúr) szimfónia, op. 88
17:00 : Gödöllő
Gödöllői Királyi Kastély

"Arpeggio Gitárzenekar ünnepi koncert"
A mai nap
történt:
1917 • Hilde Zadek, énekesnő († 2019)
született:
1873 • Kacsóh Pongrác, zeneszerző († 1923)
1905 • Farkas Ferenc, zeneszerző († 2000)
1939 • Andor Éva, énekművész († 2014)
1943 • Perényi Eszter, hegedűs
elhunyt:
1792 • Joseph Martin Kraus, zeneszerző (sz. 1756)
1909 • Francisco Tárrega, zeneszerző, gitáros (sz. 1852)
1984 • Jan Peerce, énekes (sz. 1904)