Rendezői színház a legjobb értelemben – Don Giovanni a Fesztiválszínházban
2019. július 6.
Fesztiválszínház
MOZART: Don Giovanni
Don Giovanni - Alex Rodriguez
Donna Elvira - Vanesa Regalado
Donna Anna - Katharine Dain
Leporello - Ricardo Panela
Don Ottavio - Mark Van Arsdale
Masetto/Commendatore - Hyalmar Mitrotti
Zerlina - Vanessa Freire
a MusArtEH Énekkara
Pannon Filharmonikusok
vez. Bogányi Tibor
A rendezői színházról a legtöbb operabarátnak akadhat jócskán olyan kellemetlen élménye, amikor a rendező túlnőtt magán a zeneszerzőn. Ilyenkor fordul elő, hogy a helyszín, az időpont, sőt olykor a cselekmény erőszakos megváltoztatásával, a szerző és a szöveg ellenében jön létre az opera. Ez számomra még akkor is visszatetsző, ha a rendező konzekvens munkával tényleg létrehoz valami mondanivalót is tartalmazó produktumot.
A rendezői operajátszás hazai elrettentő példájaként Alföldi Róbert szegedi Varázsfuvola-rendezését mondanám. A darab a rendező olvasatában egy elmegyógyintézetben játszódik, ahol az igazgató (Sarastro) és a főorvosnő (Éj királynője) közti szakmai ellentét jelenti a konfliktus magvát. Nem is folytatom, mindenesetre Alföldi akkori rendezése idehaza is megszemélyesítette azt az egyre erősödő nemzetközi tendenciát, ami a zeneszerzőt háttérbe szorítva a darab egyedüli letéteményeseként a rendezőt emeli ki.
Mindannyiunknak vannak ilyen élményei, de szerencsére a rendezői színház kifejezéshez nemcsak negatív élmények kapcsolódnak. Jómagam az operai rendezői színház pozitív mintapéldányának Peter Brook az 1998-as Aix-en-Provance-i fesztiválon rendezett Don Giovanniját szoktam például hozni. Egy igazán takarékos előadás (a legfőbb díszlet két támla nélküli pad), ám mindent sikerült benne megmutatni, ami ebben a darabban megtalálható.
Azt hiszem, a fentiek alapján érthető, hogy némi szkepszissel, de a javíthatatlan optimisták lelkesedésével ültem be az Armel Fesztivál idei záróeseményére, a Don Giovannira, Alföldi Róbert rendezésében. És csoda történt, mert egy végtelenül letisztult és kidolgozott produkció került bemutatásra a Fesztiválszínházban.
A produkció egyébként a különös nevű Ecuadori-magyar Zeneművészeti Alapítvány (MusArtEH) és az Armel Operafesztivál együttműködéséből született. Megpróbáltam utánakeresni a neten és azt találtam, hogy a MusArtEH elnöke maga Donna Elvira, alelnöke pedig Don Giovanni, helyesebben az őket megszemélyesítő művészek. Ennek végül is nincs nagy jelentősége, mert az előadás igazi ensemble színház volt, ami elsősorban a rendező érdeme lehet.
A Don Giovanni igazán kortalan történet, Alföldi ennek megfelelően kellően semleges díszletet (tervező: Tihanyi Ildi) képzelt a háttérbe, ami a pontosan segítette az egyetlen rendezői cél kibontását, a főhősök egymás közti viszonyainak feltárását. Nincs túlhangsúlyozva, de Don Giovanni és Leporello kapcsolata mintha a commedia dell’arte alapjain nyugodna. A Leporellót alakító énekes-színész, Ricardo Panela clownszerű létezése egyébként az egész darab vonulatát meghatározta, nyilván ezért is nyerte el a fesztiválon a legjobb előadó díját.
A rendezői színházak oly sokszor tetten érhető általános jelenségét is Panela kapcsán tudom leglátványosabban illusztrálni: a fiatal énekes a tökéletesen elsajátított szólamot hangban csak jóval szerényebb eszközökkel mutatta meg, mint színpadi játékban.
Az előadás további szólistái közül kiemelkedik a Donna Annát éneklő Katharine Dain alakítása. A mozgalmas rendezés minden elemét lelkesen tette magáévá, s muzikalitásával, színpadi sugárzásával számomra az előadás legjobbja volt. Telitalálatnak érzem Mark Van Arsdale kiválasztását is Don Ottavio szerepére. Szép lírai tenor hangján illúziókeltően tolmácsolta Mozart muzsikáját. A pályakezdő tenor suta, de energikus mozgásáról az előadás végéig nem tudtam eldönteni, hogy zseniális rendezői húzás, vagy az énekes saját közlekedése, mindenesetre hatásosan közvetítette a tétova, de akarnok fiatalember összetett figuráját. Végre egyszer nem színpadidegen jelenség volt Ottavio!
A címszerepben Alex Rodriguez az igazán biztos szereptudás ellenére véleményem szerint elmaradt a szólam nagy idoljaitól szerényebb hangi kvalitásai miatt, az ideális feladat számára Masetto lehetett volna. Donna Elvira szólamát karakteresen és telt hangon, szép színekkel tolmácsolta Vanesa Regalado.
A Kormányzó és Masetto szólamát egyaránt Hyalmar Mitrotti énekelte, az előbbit némileg súlytalanul, míg a parasztlegény szólamában igazán magára talált. Zerlinát szép, kicsit gyerekes hangon keltette életre Vanessa Freire. A MusArtEH Énekkara, csupa fiatal énekes igazán nagy lelkesedéssel vett részt a produkcióban.
Az előadás kicsit fésületlenül szólalt meg Bogányi Tibor pálcája nyomán, talán a budapesti előadásra már kevesebb zenei próba jutott. Összeségében az előadás legfőbb értéke az igazán magvas és a zeneszerzőével tökéletesen egyező rendezői koncepció volt.
fotó: © Kállai-Tóth Anett
