Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Operai tragigroteszk – A Tóték az Eiffel Műhelyházban

2019-05-12 18:06:25 - zéta -

A Tóték az Eiffel Műhelyházban Tóth Péter: Tóték

Tót Lajos - Szvétek László
Mariska - Vajda Júlia
Ágika - Nánási Helga
Őrnagy - László Boldizsár
Postás - Cserhalmi Ferenc
Tomaji plébános - Busa Tamás
Tót Gyula - Erdős Róbert
Lajtos - Zsigmond Géza
Gizi Gézáné - Fürjes Anna

a Magyar Állami Operaház Zenekara, Ének- és Gyermekkara
vez. Jankó Zsolt

Azt hiszem, maga Örkény István is derűsen kikacsintana a felhők fölül, látva Tóth Péter operáját, amelyet a Tóték nyomán komponált. Az új opera maradéktalanul közvetíti az alapmű groteszk hangulatát, magáévá teszi az író egyedien fanyar világlátását, a félelmetesen torz szituációk szatirikus felhalmozódását. Ha valami hiányérzetünk lehet (s talán Örkénynek is), azt egyedül a tragédia háttérbe szorulása miatt érezhetjük. Persze, kérdés, hogy mit tekintünk alapműnek, s mi is annak műfaja?

Örkény eredetileg film-forgatókönyvben gondolkodott („Pókék”, „Lángoló víz”, majd „Csönd legyen!” címmel kísérletezett), de 1964-ben a filmgyár még nagyon nem volt vevő az ötletre. Később szerencsére továbbdolgozott rajta, s az kisregényként 1966-ban jelent meg a Kortársban, immár Tóték címmel. Örkény nem állt meg itt sem, érezve az anyag színpadi erejét (s Kazimír Károly direktor is ebbe az irányba noszogatta), alig fél évvel később, 1967 februárjában már a Thália Színház színpadán láthatta a nagyérdemű (nota bene Latinovits-csal az Őrnagy szerepében). Még abban az évben a miskolci, békéscsabai és szabadkai teátrumok is műsorra tűzték a tragikomédiát (akkor ez volt Örkény műfaji megjelölése). Ez el is döntötte a vitát (ha volt egyáltalán), kisregény avagy dráma-e a Tóték? Említésre méltó még, hogy 1969-ben Fábri Zoltán forgatott nagyszerű filmszatírát belőle (Isten hozta Őrnagy Úr! címmel, zenéjét egyébként Mihály András komponálta), majd 1974-ben a Magyar Rádióban Szinetár Miklós rendezett rádiójátékot a darabból, mindkettő egyaránt Latinovits főszerepelésével.

A műfaji besorolásban a korabeli, ám változó szerzői bejegyzéseken túl talán Radnóti Zsuzsa dramaturg (Örkény özvegye) véleménye lehetne perdöntő, aki egy pár évvel ezelőtti interjújában (Szegő János készítette a Hévíz számára 2017-ben) tragigroteszknek nevezte a Tótékat. Boncolgatom a műfaji megfelelést, mert úgy vélem, a Tóték operai feldolgozásában lényegi kérdés, hogy a tragikomédia összetevőiből melyik milyen arányban marad meg. (Hogy ez mennyire nem mindegy, Radnóti az említett interjúban elmeséli, hogy például a párizsi bemutatót végigkacagták a nézők, míg a leningrádi előadás egészen az abszurd szélsőségekig elmerészkedett a háborús hátország érzékeltetésében.)

Tulajdonképpen meglepő, hogy (tudomásom szerint) korábban, a 70-es, 80-as évek kortárs operai feldolgozásai idején senki nem fogott bele a Tótékba, s hogy ehhez egészen 2018-ig kellett várni.

Tóth Péter operájához Bognár Róbert és Schlanger András forgatókönyve alapján a librettót Várady Szabolcs írta. A Tóth-Bognár-Schlanger-Várady csapat összeszokott együttes lehet, legutóbb az Árgyélus királyfi c. meseoperájuk is határozottan pompás összjáték nyomán született (írtunk is a szegedi előadásról: http://momus.hu/article.php?artid=6940). Azért is feszegettem az imént a műfaji megfelelőket, mert dramaturgiai szempontból Tóth Péter operája erősen a groteszk felé hajlik. Az alapmű összetett kérdései és válaszai közül az operai változatban a fanyar irónia a mértékadó, ami mögött – bár kétségtelenül megvan – némileg eltörpül a tényleges tragédia: a békés falusi hátországra nehezedő háborús teher.

A groteszk érdekében Tóth mesterien és ízléssel használja fel komponáláshoz azokat a stíluspaneleket, amelyek az adott szituációt leghatásosabban jellemzik, legyen az kvázi-úttörődal vagy gregorián korál. (Mondjuk, a Varázsfuvola-parafrázist túlzottnak éreztem, de lehet, hogy ezzel csak nálam lőtt túl a célon, a publikum érezhető derűvel fogadta.) A mű minden pillanatát az adott szituációra leginkább jellemző zene tölti ki, melynek tényleg legfőbb jellemzője a groteszk. Az Alkotók egyébként gondosan ügyeltek arra, hogy a darab különféle jelenetei zeneileg zárt, önálló egységben tűnjenek fel, amihez a rendezés is készséggel alkalmazkodott. A különböző jelenetek egymástól elkülönítve követték egymást. Az értelmezést nagyban megkönnyíti, hogy Tóth világosan kidolgozott és egyértelmű karaktereket állított színpadra, éppen úgy, mint Örkény.

Az ősbemutató az Eiffel Műhelyházban zajlott, Az arany meg az asszony párjaként (Arról írt cikkünk: http://momus.hu/article.php?artid=7208.) Ez a párosítás nem volt annyira szerencsés, mind a két darab hosszabb egy tipikus felvonásnál, s mondanivalójuk is töményebb. Nyugodtan lehetett volna önmagában adni, hacsak nem a majdnem közös díszlet költségén szeretett volna az Operaház takarékoskodni.

Amennyire nem találta Kenessey Jenő darabjához a kulcsot Káel Csaba rendező, annyira hibátlanul eltalálta a Tóték gondolatvilágát. Káel is a groteszk karakterizálás világába vitte el a darabot a díszlettervező Szendrényi Éva és a jelmeztervező Németh Anikó segítségével. A gyors jelenetváltások is hatásosak, s a színészvezetés a karakterek kellő, de nem túlzott hangsúlyozása jegyében zajlott.

Tóth Péter operáját csak akkor szabad műsorra tűzni, ha rendelkezésre áll egy nagyformátumú, erős karakterű, biztos magasságokkal rendelkező tenorista. László Boldizsár éppen ilyen, sőt, egyes interjúk szerint Ő maga inspirálta a darabválasztásra a Szerzőt. Telitalálat! Kortárs opera esetén különösen ritka nagy találkozás énekes és szerep között. László ezt érzi is, egyszerűen lubickol a szerepben, csengő, üzembiztos magasságokkal, átélt formálással alakítja az Őrnagy lelkes, olykor a téboly határát is átlépő figuráját. Pontosan érzi a szerep kereteit, maradéktalanul ki is tölti. Itt, az átélt formálásnál meg kell állnunk egy pillanatra. László Boldizsár cirka évtizede van az operai pályán, operaszínpadon. Kezdetben a színpadi jelenlét tényleg iskolás volt, de – nyilván a színpadi próbák mindennapos részvételével arányosan – ez egyre javult, s mára az énekesnek meggyőző énekesi és színpadi aurája van. Ebben a helyzetben már különösen fontos, mikor, miben és milyen alapossággal vesz részt.

Ugyan a további szerepek nem jelentenek ekkora hangi kihívást, de László közvetlen partnerei is pontos karakterizálással vétetik észre magukat. Tót szerepében hangban és jelenlétben is megbízható és hatásos színpadi társ volt Szvétek László. Mint évtizedek óta minden színpadi szerepében, most is pontosan helyén van Vajda Júlia (Mariska). A lányukat alakító Nánási Helga már kevésbé kapott ziccerszerepet, de azt korrekten megoldja. A többiek közül toronymagasan emelkedik ki Cserhalmi Ferenc karakteres postása, aki amolyan helyi Sorsként igazgatja a falu életét azzal, ahogyan visszatart egyes leveleket. Nagyon tetszett még a lajtos filozofikus szerepében Zsigmond Géza.

Az előadást remekül tartotta kézben Jankó Zsolt, a szélsőséges karakterű részleteket egészen a határokig eljutva formálta meg. Nagyon tetszett a pontos és fegyelmezett operaházi gyerekkar (vezetőjük: Hajzer Nikolett), valamint a produkcióban látható és hallható lelkesedéssel közreműködő Énekkar is (karigazgató: Csiki Gábor).

Ritka az olyan sikerült kortárs bemutató, amelyik a mindennapi feladatokon túl tud mutatni, s olyan, ami akár az egész generációk számára elgondolkodtató kérdéseket fogalmaz meg. Ahogy maga Örkény írta a Tóték legelső publikálása elé mottóként:

Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr?

És olyan erőhatalom van-e, mely embervoltunkat az utolsó morzsáig megetethetné velünk? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!”

A Tóték az Eiffel Műhelyházban
©fotó: Nagy Attila






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.